SZOVJETSZKIJ SZOJUZ osztály

„A köddé vált álom”


Tervezés:

Oroszország sosem haditengerészetéről volt híres, de az 1905-ös orosz-japán háborúban elszenvedett vereséget követően egyik mélypontjához érkezett: kettő híján minden csatahajóját elvesztette, a Csendes-óceáni és Balti-tengeri flotta gyakorlatilag megszűnt létezni (az oroszok számára különösen fájó volt, hogy az általuk lenézett japánok arattuk felettük győzelmet).

Felmerült ugyan, hogy a tengerészetet sok új, kisméretű aknarakó hajóval kellene feltölteni, végül azonban a csatahajók hívei győztek, ezért kiírtak egy nemzetközi pályázatot (ezen 6 orosz és 21 külföldi vállalat indult). Összesen három új orosz csatahajó-osztály született: a 24000 tonnás GANGUT osztály, a hasonló IMPERATRICA MARIJA osztály, valamint a még nagyobb, 32000 tonnás BOROGYINO osztály, de a tervek nem valósultak meg maradéktalanul - az IMPERATRICA MARIJA osztály négy helyett csak háromtagú lett, a BOROGYINO osztályból pedig egy sem épült meg. Ez azonban nem tántorította el az oroszokat a nagy ívű fejlesztési tervektől: úgy gondolták, hogy tíz év alatt 16 új csatahajót és további 8 csatacirkáló építésébe fognak kezdeni, de ezek (köztük az akkor óriásinak számító, teljes terhelés mellett 38660 tonna vízkiszorítású BUBNOV osztály) sem valósultak meg.

Az első világháború alatt az orosz flotta tehetetlen volt, az összeomlást követően pedig kitört a polgárháború. A bolsevikok győzelmében fontos szerepet játszottak a matrózok lázadásai (közülük a legismertebb a Patyomkin-on tört ki), de amikor a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, a tengerészek szembesültek a kommunizmus valódi arcával és erős szövetségesből hamarosan ellenséggé váltak. Ez lázadásokhoz vezetett, amit a Szovjetunió vezetése véres módon elfojtott. A legnagyobb, 1921-es kronstadti tengerészlázadásban részt vevők közül 17000 főt kivégeztek vagy deportáltak (a többiek lemenekültek) és a még az év végén a teljes haditengerészet létszámát 50000 fővel, 36000-re csökkentették.

A két világháború között Sztálin tisztogatásainak hatására majdnem minden képzett tisztet és tengerészt kivégeztek vagy elhurcoltak, helyeket pedig hozzá nem értő, de a párthoz végtelenül lojális munkásokkal töltötték fel. A szovjet haditengerészetnek juttatott összeget is kevesebb, mint a harmadára csökkentették - mindez azt eredményezte, hogy 1935-re, a tisztogatások végére a flotta minden addiginál gyengébb volt. A legtöbb hajót elbontották, a néhány megmaradt pedig karbantartás hiányában használhatatlanná vált, de képzett legénység nélkül amúgy sem tudták volna őket használni. Azt a kevés pénzt, amit sikerült elkülöníteni, arra használták, hogy néhány első világháborús csatahajót működőképes állapotba hozzák és pár új rombolóval bővítsék a haditengerészet állományát.

Miközben a Szovjetunió szárazföldi hadereje rendelkezett a világ legtöbb harckocsijával és repülőgépével, a vízi haderő haldoklott. Az 1930-as évek közepén azonban a Szovjetunió mindenható diktátora, Sztálin a korábbiakkal homlokegyenest ellentmondó álláspontra helyezkedett: elhatározta, hogy megépíti a világ legnagyobb és legerősebb hadiflottáját. Ez az ország gazdasági helyzetét és képességeit tekintve teljesen irreális volt, de a kommunisták korábban sem hoztak logikus döntéseket és a hadiflotta világszínvonalúvá fejlesztése sem volt előzmény nélküli: ezzel korábban már más orosz despoták (köztük Nagy Péter és II. Miklós cár) is próbálkoztak.

A megalomán diktátor döntésében szerepet játszhatott a felkészülés egy várható új háborúra is: ekkor minden nagy, haditengerészettel rendelkező ország; az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok, a Japán Birodalom, Franciaország és Olaszország is igyekezett olyan új csatahajókat megalkotni, amelyek erősebbek az ellenfél minden akkori egységénél, egy újabb fegyverkezési versenyt elindítva. E döntésben az is szerepet játszhatott, hogy az 1930-as évek végéig a Szovjetunióval sem a demokratikus államok, sem pedig a német és olasz fasiszták nem voltak hajlandóak szövetséget kötni, ezért egy esetleges háborúban csak magára számíthatott. Mindezt tetézte, hogy a szovjeteknek erejüket négy flotta (Balti-, Fekete-tengeri-, Északi- és Szibériai-) között kellett szétosztani (e flották az ország különböző határait védték, de fizikailag annyira el voltak szeparálva, hogy hetekig tartott volna, mire egy adott helyszínre érkeznek).

Hiába építettek azonban a kommunisták új, hatalmas hajógyárakat, a Szovjetunióban hiányoztak a képzett szakemberek és a megfelelő tudásbázis, ezért kénytelenek voltak külföldről vásárolni. Ezt megoldandó gyakorlatilag a világ összes nagyhatalmával felvették a kapcsolatot, de a többség elutasította őket. Folytak tárgyalások kisebb országokkal (pl.: a csehektől lövegeket, a svájciaktól pedig gőzturbinákat kívántak vásárolni), valódi segítséget azonban csak a náci Harmadik Birodalomtól kaptak, amely a nagy mennyiségű nyersanyagokért cserébe számos fejlett részegységet átadott, valamint az Olaszoktól (UP-41 néven ) megvásárolták a 42000 tonnás LITTORIO osztály terveit.

1937-ben a szovjetek Londonban aláírtak egy haditengerészeti egyezményt, amelyben vállalták a többi nemzet által korábban elfogadott korlátozásokat, de ez csak arra szolgált, hogy a Szovjetunió hivatalosan is a tengeri nagyhatalmak közé kerüljön (a korábbi washingtoni konferenciára meg sem hívták őket) - valójában a szovjetek ekkor már két éve tervezték új flottájukat.

Sztálin parancsára 1936-ban, a második ötéves terv részeként sosem látott ütemű hajógyártást irányoztak elő: a többször módosított terv alapján 24 csatahajót, 22 csatacirkálót, 20 könnyűcirkálót, 182 rombolót és 344 tengeralattjáró megépítését tervezték 1947-ig. Ez összesen több mint 2500000 regiszter tonnát jelentett - ez összehasonlítható volt a világ összes többi haditengerészetének összes hajójával és több volt, mint a két legerősebb flotta, az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok egyesített ereje.

E gigászi flotta ékköveként egy minden korábbinál nagyobb új csatahajó-osztály, a Szovjetszkij Szojuz és testvérhajói szolgáltak (a hajó neve magyarra Szovjetek szövetsége-ként fordítható, de a ”Szovjetek” nem a Szovjetunió népét, hanem Tanácsokat jelent).


Konstrukció:

A SZOVJETSZKIJ SZOJUZ osztályt a Szovjetunió legnagyobb hadihajójának tervezték, de mivel ilyen méretű hadihajót a szovjetek korábban sosem építettek, a típus számos részegységét (illetve azok terveit) különböző országokból szerezték be. A hajó tervei több alkalommal változtak: eredetileg egy rendkívül gyors és ambiciózus (55000 tonnás, 36 csomóval haladni képes) hajót kezdtek tervezni, amely 9 db 460 mm-es löveggel rendelkezik, de ezt hamarosan egy 45000 tonnás hajó terve váltotta fel.

Amikor az ország a britekkel flotta-megállapodást kötött, a hajó vízkiszorítását papíron ideiglenesen 35000 tonnára csökkentették, később viszont már egy 41500 tonnás, majd 47000 tonnás hajót vizionáltak. Végül azonban Sztálin parancsára egy, még az eredeti terveknél is impozánsabb, 56000 tonna vízkiszorítású hajót kezdek építeni, az elkészült típus 59150 tonnás vízkiszorítással rendelkezett, teljes terhelés mellett pedig vízkiszorítása majdnem elérte a 66000 tonnát! A többi szovjet csatahajóhoz hasonlóan kezdetben ez is az olasz LITTORIO osztály megnövelt méretű másolata volt, de a végleges tervek ahhoz már egyáltalán nem hasonlítottak (kivéve a hajó torpedók elleni védelmét).

A gigászi, 269,4 méter hosszú csatahajó fegyverzetét úgy tervezték, hogy minden ellenséges típus leküzdésére alkalmas legyen. Emiatt nem a 380 mm-es német lövegeket használták, hanem a még nagyobb, 406 mm-es (B-37-es) ágyúkat, amelyekből a SZOVJETSZKIJ SZOJUZ osztály kilenccel rendelkezett (hármasával elosztva a három főtoronyba).

A lövegek komoly, 45 fokos maximális csőemelkedéssel rendelkeztek, viszont tölteni csak 6 fokos szög esetén lehetett, ez pedig csökkentette a tűzgyorsaságukat (ez a cső emelkedési szögétől függően 1,75-2,6 lövés/perc volt). A lövegek maximális lőtávolsága 45600 métert tett ki. Az főtüzérség mellett a hajó relatív kis számú fegyverzettel rendelkezett: a másodlagos tüzérséget 12 db 152 mm-es (B-38-as) löveg, valamint további tizenkét 100 mm-es löveg alkotta - utóbbiakat vízi és légi célok ellen egyaránt használhatták (mind a 152, mind a 100 mm-es lövegeket párosával építették be hat-hat toronyba). A tisztán légvédelmi célú 37 mm-es lövegek száma is alacsony, mindössze 10 volt, igaz, minden üteg négy löveget tartalmazott (kezdetben csak 8 db 152 mm-es és 32 db 37 mm-es löveget terveztek beépíteni). A tüzérség mellett a hajókat fel kívánták szerelni 4 db Berijev Be-4-es (KOR-2-es) repülőcsónakkal, valamint az ezek indítását lehetővé tevő két gőzkatapulttal.

Papíron a jelentős tűzerő mellett a SZOVJETSZKIJ SZOJUZ osztály tagjai rendelkeztek a világon legerősebb páncélzattal is, legalábbis ez a hajó kapta a valaha létezett legtöbb páncélzatot; 23306 tonnát (igaz, ez csupán 40 tonnával múlta felül a YAMATO osztály 23262 tonnányi páncélzatát). A páncélzat elosztása egyenetlen volt: a frontrész felépítményét erősen páncélozták, oldalt és hátul viszont mérsékelt páncélzatot építettek be. Az orr csak minimális, 20 mm-es páncélzatot kapott és az enyhén kifelé dőlő páncélöv maximális vastagsága is csak 220 mm volt, a felső fedélzeté pedig 25 mm.

Valóban jelentős páncélzattal csak a tornyokat (max. 495 mm) és a gépházat (max. 380 mm) védték, a tat felé ennek vastagsága 65 mm-re csökkent (kivéve a kormányszerkezet 180 mm-es páncélzatát). Ezen kívül a felső páncélfedélzet 155 mm vastag volt, valamint az alatta található fedélzetet is kapott egy vékony, 50 mm-es páncélzatot (ez utóbbi csak a felső fedélzeten esetlegesen átjutó repeszdarabok ellen védett). A vízvonal magasságában található harmadik fedélzetet is páncélozták (ennek vastagsága 65-100 mm között változott), sőt, még a kereszt-válaszfalakat is védték.

A páncélzat ilyen, fokozatosan elkeskenyedő kialakítása nehezen előállítható és drága volt, ezért később visszatértek a korábbi, egyenletes vastagságú páncélövhöz. A hajókon alkalmazott páncélzat előállítása azonban gondot okozott, mivel a szovjet ipar ekkor képtelen volt 230 mm-nél vastagabb cementált páncélzat előállítására, az ehelyett alkalmazott hagyományos, keményített fém viszont kevésbé volt ellenálló és találat esetén könnyen tört.

Problémák adódtak a hajó olasz eredetű (Puglise típusú, oldalhenger-kamrás) torpedóvédelmi rendszerével is (az egy téves alapvetésre épült), viszont a rendszert így is impozáns volt - arra tervezték, hogy túléljen egy 750 kg-nyi TNT-nek megfelelő robbanást, ami több mint a kétszerese volt a legnagyobb csatahajóktól elvártaknak.

A SZOVJETSZKIJ SZOJUZ osztály meghajtása hasonlóan grandiózus (és problémás) volt, mint tüzérsége és páncélzata. A 6 kazán által táplált gőzturbinák összteljesítménye meghaladta a 200000 lóerőt, ezzel korának messze legerősebb motorja volt, azonban a kezdvezőtlen alak miatt a hajó sebessége nem volt kiemelkedő. A sérülésállóra tervezett erőforrás maximális sebességét 28 csomóra (52 km/h-ra) tették, de rövid ideig a hajtóművek 203000 lóerő feletti teljesítményre is képesek voltak. Végül a csatahajó legénységét is elképesztően magasra, 1786 fősre tervezték.


Szolgálatban:

A népes szovjet tervezőgárda által tervezett szovjet típus egyáltalán nem számított egyedinek - a második világháború előtt minden nagy ország haditengerészete tervezett hasonló (általában nem megvalósuló) mega-csatahajókat: ilyen volt többek között az amerikai MONTANA osztály, a francia RICHELIEU osztály vagy a német H osztály. A szovjetek viszont nem egyszerűen egy óriási hajót terveztek: az eredeti tervek szerint 16(!) SZOVJETSZKIJ SZOJUZ megépítését irányozták elő és ezt később is csak 15-re, majd 14-re csökkentették (igaz, egy hajó építését eleve 5 évre elhúzva tervezték meg).

A Szovjetszkij Szojuz neve ellenéve valódi össznemzeti típus volt: alapját egy olasz hajó adta, hajtóművei Svájcból származtak (de a technológia alapját egy brit turbina alkotta), a hármas hajócsavar a németek által használthoz volt hasonló, a lövegek űrméretüktől függően német, cseh, illetve svéd eredetűek voltak. A tervek szerint a munkálatokban több mint 1200 különböző gyár vett volna részt, de a feladat megoldása nagyrészt a szovjetekre várt.

A hajóosztállyal ugyanaz történt, mint a Szovjetunió többi grandiózus tervével: a mérnökök által elkészített tervek megvalósítására a fejletlen orosz gépipar egyszerűen képtelen volt (a gyártás kezdetén - a legnagyobb titokban épített japán YAMATO osztályt leszámítva - ez volt a világ legnagyobb csatahajója).

A második világháború végéig papíron mind a 14 tervezett egység építését megkezdték, ténylegesen viszont csak 4 hajó építése kezdődött meg, mivel 1940-ben (realizálva a korlátozott erőforrásokat), Sztálin megtiltotta új csatahajók építését (hogy a felszabaduló forrásokat a szárazföldi haderőhöz, illetve a folyami hadviseléshez használhatóbb kisebb egységek gyártására csoportosíthassák át).

A névadó Szovjetszkij Szojuz-t formálisan 1938-ban kezdték építeni, de ekkor még a Leningrádi 189-es hajógyár nem rendelkezett több szükséges eszközzel (többek között a nagy teherbírású darukkal), ezért a tényleges építés csak 1939 elején kezdődött. A hajó építését számos súlyos probléma hátráltatta, a szovjet haditengerészet vezetői a hajókat feleslegesnek tartották, ezért ők is akadályozták az építést és a szükséges pénzügyi fedezet sem állt rendelkezésre.

E hajók építése óriási terhet rótt az amúgy is túlterhelt és rossz minőségben termelő szovjet iparra, amit csak tetézett, hogy az azt megelőzően épített legnagyobb hajó, a KIROV osztály is súlyos problémákkal küzdött, a Szovjetszkij Szojuz és társai pedig több mint 7-szer nagyobbak voltak e cirkálóknál (ráadásul a csatahajókat egyszerre kellett volna megépíteni).

A hajók építése közben szinte mindegyik részegységgel kapcsolatban gondok merültek fel. A lövegek nem feleltek meg, ezért először visszaküldték őket a gyárba, majd másodszor, egy újabb elégtelen eredményű tesztet követően (felsőbb utasításra) mégis beépíthetőnek ítélték - az elsődleges lövegek szovjet felfüggesztése azonban olyan rossz minőségű volt, hogy ezeket a németektől és hollandoktól kellett pótlólagosan megrendelni.

Az 1939-ig előirányzott 10000 tonnányi (amúgy is gyenge) páncélzatból csak 1800 tonna készült el és ebből további 900 tonna annyira rossz minőségű volt, hogy vissza kellett utasítani. A svájci vállalat elküldött három kész gőzturbinát: ebből kettőt felhasználtak, a harmadikat pedig a Kharkovi gyár kapta azzal, hogy ezt mintarabként használva gyártsák, de egyetlen egység sem készült el a német támadásig.

Mindez azt eredményezte, hogy amikor 1941-ben a nácik megtámadták a Szovjetuniót, a hajók még nagyon messze voltak a rendszerbe állítástól. A legjobban a Szovjetszkij Szojuz állt, de ez is csak 21,19%-ban készült el. A gépet német bombázók támadták, de csak kisebb sérüléseket szenvedett, viszont az ekkor még csak 15818 tonnás hajó anyagának egy részét Leningrád védelmére használták fel.

A német támadás miatt 1941. július 10-én mindhárom hajó építését leállították (a negyedik Szovjetszkaja Belorusszia-t gyakorlatilag el sem kezdték építeni), a legelőrehaladottabb állapotban lévő Szovjetszkij Szojuz-t pedig konzerválták azzal, hogy építését folytatják, amint rendelkezésre állnak a szükséges nyersanyagok.

A második hajó, a Szovjetszkaja Ukrajna 17,98%-os készültségben állt, de a németek elfoglalták és darabjait egy erődítményhez használták fel (ezt 1944-ben, visszavonulás közben felrobbantották, ezáltal a hajó gyakorlatilag megszűnt létezni). A harmadik hajó, a Szovjetszkaja Rosszija kevesebb, mint 1%-os készültség mellett túlélte a háborút, de az alig több mint 2000 tonnányi fémvázat 1947-ben szétbontották.

Ugyanez lett a sorsa a Szovjetszkaja Ukrajna-nak is és a szétdarabolást a világháború végén a kissé visszabontott (19,5%-os) Szovjetszkij Szojuz sem kerülhette el a bontást. Sztálin szerette volna, ha legalább egy SZOVJETSZKIJ SZOJUZ osztályú csatahajó elkészül, de 1948-ban végül elrendelték a Szovjetszkij Szojuz bontását, ezért a hajót úszóképessé tették, majd 1950-ben elbontották.

E hajóknak is ugyanaz lett a végzete: hiába vészelték át a világháborút, a tapasztalatok alapján már egyszerűen nem volt rájuk szükség. A SZOVJETSZKIJ SZOJUZ osztály valószínűleg minden idők leg-ambiciózusabb flotta-építési programjának része volt, de az egységek építésébe ölt hatalmas mennyiségű nyersanyag, munkaóra és pénz végül mind pazarlásnak bizonyult, mivel egyetlen hajó sem állt rendszerbe, igaz, ezek építését legalább elkezdték, ellentétben például a 131000 tonnásra tervezett német H-44-es.


Műszaki adatok:

Név: SZOVJETSZKIJ SZOJUZ osztály

Típus: csatahajó

Gyártó: 189-es hajógyár (Leningrád, ma Szentpétervár)

Rendszerbe állítás éve: nem állt rendszerbe

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 59150 t (teljes terhelés mellett 65150 t)

Hossz: 269,4 m

Szélesség: 38,9 m

Merülés: 10,4 m

Hajtómű: 201000 Le-s összteljesítményű gőzturbina (Brown Boveri), 6 kazán

Legénység: 1786 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 9 db 406 mm-es löveg (B-37, hármasával a három főtoronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 12 db 152 mm-es löveg (párosával 6 toronyban), 12 db 100 mm-es löveg (párosával 6 toronyban), 40 db 37 mm-es légvédelmi löveg, 4 db repülőcsónak (Berijev KOR-2)

Teljesítmények:

Végsebesség: 28 csomó (52 km/h)

Hatótávolság: 7680 tm (14220 km 14 csomós - 26 km/h-s - sebesség mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.