Mistel repülőgép-kombinációk

„Terrorista fagyöngy”


Tervezés:

Adolf Hitler diktatórikus állama, a náci Harmadik Birodalom fennállása alatt folyamatosan saját felsőbbrendűségéről próbálta meggyőzni a világot és ezt nem csupán elméletek gyártásával, de technológiai fölényükkel is igyekezett alátámasztani.

Bár ez nem a nemzetiszocialisták érdeme volt, a németek technológiai fölényüket valóban a háború legvégéig meg tudták őrizni. 1942-re viszont a nácik több fronton is védekezésbe kényszerültek (Afrikában az angolok, keleten pedig a lenézett szovjetek állították meg az előrenyomulást) és ezt Hitler hatalmas arculcsapásként fogta fel. Úgy vélte, visszaszerezheti a kezdeményezést, ha fejlett eszközökkel vág vissza – ezen elgondolásból született meg többek között a Vergeltungswaffe-1 (német; 1-es megtorló fegyver, röviden V-1) szárnyas bomba.

A V1-esek óriási veszteségeket okoztak a civil lakosságnak, de annak ellenére, hogy a kor technológiájának csúcsát képviselték (gyakorlatilag a robotrepülőgépek ősei), katonai értelemben nem voltak túl hatékonyak (a kilőtt rakéták 75%-a nem találta el a célt, a légi indításúak 40%-ánál már a kilövés kudarcba fulladt).

Sikertelenségüket látva a németek megépítették a világ elő interkontinentális ballisztikus rakétáját, a V-2-t, de e fegyverből rendkívül magas ára és nehézkes kezelhetősége miatt jóval kevesebb épült, ezért nem tudta kiváltani a V-1-est.

A háború második felében ráadásul már a légierőnél is komoly probléma jelentkezett: hiába építettek egyre újabb vadászgépeket, mind nagyobb hiány mutatkozott tapasztalt pilótákban (hiszen legtöbbjük ekkorra már meghalt, az utánpótlás pedig nem volt megfelelő).

Ez a németekkel szövetséges japánoknak is nehézségeket okozott, akik ezért a háború utolsó hónapjaiban robbanóanyaggal megrakott repülőket kezdtek használni: a kamikazékat (e fanatikus férfiak repülőikkel megpróbáltak öngyilkos módon az amerikai hadihajókba csapódni). A németek már 1944 végén kidolgoztak egy ehhez hasonló, kétgépes eljárást különösen fontos földi célok elpusztítására, mely azonban a német felfogásnak megfelelően (elméletileg) nem járt a pilóta halálával.

Az általuk is használt ötletet jó másfél évtizeddel korábban alkották meg. Az 1930-as években az angol Robert Mayo ezredes azért, hogy korábban sosem látott távolságokat hidalhasson át, létrehozott egy két gépből álló egységet.

A Short repülőgépgyár által megépített, nagyméretű Maia hidroplán tetejére rögzítették a jóval kisebb Mercury repülőt. A tervek szerint a nagyobb gép szállt fel és megtette az út egy részét, majd a felső gép levált és egyedül folytatta útját (tele tankkal).

Bár az először 1938-ban felszállt géppárral a kísérleteket a háború kezdetén leállították, a fiahordó rendszer nem tűnt el nyomtalanul. Ilyen gépekkel a német DFS intézet is foglalkozott (ők a DFS 230-as csapatszállító siklót kívántak a célterületre juttatni egy Messerschmitt Bf 109-es vadászgéppel).

A háború végén, a Beethoven program keretében egy Junkers Ju 88 A-4-es bombázó tetejére építettek egy Messerschmitt Bf 109F vadászgépet, de ezt a korábbiakkal szemben már nem levelek vagy utasok, hanem nagy mennyiségű robbanóanyag szállítására tervezték. E géppár-t kezdetben Beethoven-Gerät-nek (német; Beethoven eszköz) nevezték.


Konstrukció:

A többi német csodafegyverrel ellentétben a hamarosan Mistel-re (német; fagyöngy) átkeresztelt repülőgép-kombinációk rendkívül egyszerűek volt, melynek mindhárom részegysége kipróbált, bizonyítottan működőképes és hatásos fegyvernek számított.

Az alsó repülőgép minden Mistel-változatnál egy Junkers Ju 88-as közepes bombázó volt - erre építették rá a felső, irányító repülőt és magát a bombát. Ehhez a Ju 88-as pilótafülkéjét eltávolították és helyére hatalmas, kettős kumulatív robbanófejet erősítettek.

A felső vadászgép pilótája ezért együtt irányította a két gépet (a bombázó gázkarját és egyéb irányító-szerveit bekötöttét a felső gépbe, ezáltal a levegőben az alsó repülő hajtóművei is működtek, kormánylapátjai pedig elősegítették az irányváltást.

A két, összekapcsolt repülőgép így érte el a célterületet, majd a pilóta irányba állította az alsó repülőt, lekapcsolta a vadászgépet és megpróbált elmenekülni, amíg az immár repülő bombaként funkcionáló Ju 88-as ideális esetben rázuhant a célpontra.

Becsapódáskor az orr előrenyúló, tölcsérszerű, csőrös része (a benne található robbanófejjel) kis felületen átégette a célpont (például egy hadihajó) páncélzatát. A nagyobb robbanószer ezután lépett működésbe: az előzőleg nyitott résen át bejutott a zárt térbe és hatalmas pusztítást okozott a célpontban (mivel a robbanóanyag több, mint 50-szer több volt az akkor használt rakétákénál).

Ettől a német kézi páncéltörő eszköz, a Panzerfaust-hoz hasonló, ám jóval nagyobb méretű eszköztől azt remélték, hogy akár 7 méter betont is képes átütni. Mivel az irányító gép és a robbanóanyag váza is egy-egy repülőgép volt, kiküszöbölhették az irányítási hibákat, viszont a robbanóanyag mellett a bombázó menthetetlenül elpusztult. Mint látható, ebben az esetben elsősorban nem a hatótávolság növelése, hanem a minél nagyobb pontosság elérése volt a cél.


Szolgálatban:

A tesztek eredményeit figyelembe véve a Ju 88 olyannyira bevált, hogy később is ezt a típus alkalmazták (volt ugyan terv a gép lecserélésére Heinkel He 117-esekkel, de erre már nem került sor), a Bf 109-eseket viszont idővel Focke-Wulf 190-es magassági vadászgépekre cserélték.

1944-ben megkezdődtek a gyakorlatok a Beethoven-Gerät-tel, egyenlőre üres Ju 88-asokkal (széria példányokkal, melyeknek megvolt a pilótafülkéjük). Ennek az elég hatásosnak tűnő fegyvernek a bevetését már eleve korlátozta, hogy a felhasznált bomba mellett maga a bombázó is megsemmisült, ezért nagyszámú bevetéséről szó sem lehetett.

Bár az összeépítés többnyire jól működött, a Mistel-eknek több hibája is volt. Mivel az alsó gépnek nem volt pilótája, a vadászgépben ülőnek egyszerre kellett mindkét repülő kormánylapátjait mozgatni, ez pedig nehézkesé tette a manőverezést.

1944 végén a ”normál” Ju 88-asok (Mistel 1) helyett a típus éjszakai változatát kezdték használni, a Messerschmitt vadászgépet pedig Focke-Wulf 190-esekre cserélték - ez utóbbi variáns neve Mistel 2 volt. Az ”S” jelzésű típusokat kiképzésre használták - a baloldali fotón egy Mistel S2-es látható, mely a Mistel 2-es (egy Ju 88G-l és egy Fw 190A-8 vagy F-8 összeépítése) gyakorló változata volt (jól látható az eredeti kabin, a Ju 88-as szárnytöve alatt álló férfi kiválóan szemlélteti a géppár méretét).

Az összesen 12 féle változat közül hétben felül egy FW 190-es, míg 3-ban egy-egy Bf 109 légcsavaros vadászgép került összeépítésre a Ju 88-assal. Az egyre gyorsabb és nagyobb tűzerejű ellenséges repülőgépekre reagálva születtek tervek a legújabb német típusok felhasználására is.

Ilyen volt a Junkers Ju 287 és Messerschmitt Me 262 sugárhajtású gépek párosítása (Mistel 4), de ebből egyetlen példány sem épült, ahogy a szintén sugárhajtású Arado E.377A és Heinkel He 162 gépkombinációból sem (Mistel 5, ld. jobbra ). A realitások azonban - mint a legtöbb háború-végi tervnél - ezúttal sem korlátozták a nácik kreativitását, ezért 13 további változatot terveztek, de ezek közül egy sem hagyta el a rajzasztalt.

A kísérletek viszont sokáig elhúzódtak, így csak 1944 júniusában, a Szövetségesek normandiai partraszállása utáni pánikban kezdték meg a bevetéseket. Az eredmények rendkívül vegyesek voltak: a Mistel-ek valóban óriási pusztításra voltak képesek, de a mintegy 250 bevetett géppár nagy része el sem érte a kijelölt célpontot.

Ennek fő oka a Szövetségesek egyre teljesebb légi fölénye volt és az, hogy a (Bf 109-ből és Ju 88-ból álló) Mistel 1 végsebessége csupán 377 km/h volt, messze túl kevés, hogy lehagyja az ellenséges vadászgépeket. Mégis több nagyratörő terv született, többek között a Scapa Flow-i (Skócia) brit haditengerészeti bázis megtámadására vagy a szovjet erőművek elleni távolsági bombázásra.

A legtöbb elképzelés nem valósult meg, de egy ”második hullámban” bevetették a megmaradt gépeket - a világháború utolsó napjaiban több hidat elpusztítottak, igaz, ezeket a Mistel-eket vadászgépek és célravezető repülők kísérték („Boszorkánytánc” hadművelet, 1945. április).

A tapasztalatok azt mutatták, hogy a Mistel bármilyen pontcél megsemmisítésére képes (többnyire egyetlen találattal), de csak abban az esetben, ha megfelelő vadászvédelmet kap, hasonlóra pedig a német bombázók is képesek voltak.

Mindezek ellenére a Mistel azon kevés háború végi német típushoz tartozott, amelyet valóban használtak és értek el vele sikereket, de a háború menetét már ezzel sem sikerült megfordítani vagy akár csak befolyásolni. A második világháború után a repülő- és a rakéta-technológia rövid idő alatt olyan nagymértékű fejlődésen ment keresztül, hogy a fiahordó rendszer hamarosan a süllyesztőbe került.

A kisszámú kivételek egyike a NASA Space Transportation System-je (ismertebb nevén a Space Shuttle, vagyis az amerikai űrsikló), melyet egy átalakított Boeing 747 szállított a leszállás helyéről a kilövés helyszínére, de itt természetesen az űrsikló a repülés közben nem vált le). Azonos rendszert a szovjetek is terveztek: náluk a Buran űrsiklót a világ legnagyobb repülőgépe, az Antonov An-225-ös szállította.


Műszaki adatok:

Név: Mistel 2 „Mistel” (fagyöngy)

Típus: fiahordó repülőbomba

Fizikai jellemzők:

Hossz: ~ 15,5 m

Fesztáv: 20,08 m

Magasság: ~ 7,00 m

Szerkezeti tömeg: ~ 17.600.kg

Max. felszálló tömeg: ~ 20.100.kg

Motor: légcsavaros, 3 db, ebből 2 db, egyenként 1725 Le-s (Junkers Jumo 213E, 12 hengeres, fordított ”V” hengerelrendezésű), 1 db 1700 Le-s (BMW 801D-2, 14 hengeres, kétsoros csillagmotor), összesen 5010 Le (3863 kW)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 1 db ~ 1700 kg-os kettős kumulatív robbanófejű zuhanó-bomba (a Junkers Ju 88 G bombázó orr-részében), esetenként kiegészítő fegyverzet (géppuska, gépágyú és/vagy szabadesésű bomba)

Teljesítmények:

Végsebesség: 377 km/h

Csúcsmagasság: ismeretlen m (valószínűleg 10.000. m alatt)

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: ismeretlen km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.