Mil V-12

„A legnagyobb homerkopter”


Tervezés:

Helikopterek megalkotásával számos mérnök próbálkozott és a mai értelemben vett típusok fejlesztése közel egyidőben kezdődött a repülőgépekével, de amíg a merevszárnyú repülők már az első világháború alatt is rendkívül hasznos, többcélú járműveknek bizonyultak, a forgószárnyas helikopterek gépek még különböző (stabilitási és irányítási) problémákkal küzdöttek.

Számos országban folytak előrehaladott kísérletek, de a második világháború végéig érdemben csak két ország használt helikoptereket: a Harmadik Birodalom (Németország) és az Amerikai Egyesült Államok. A német típusok ekkor a világ legmodernebbjeinek számítottak - ennek egyik fő oka az volt, hogy a nácik hatalmas összegeket fordítottak különböző új rendszerű ”csodafegyverekre”.

E programok többsége megvalósíthatatlan volt, de a háború utolsó szakaszában több valóban hatékony típus is született (pl.: a V2-es rakéta, a Dornier Do 335 hagyományos-, illetve a Messerschmitt Me 262-es sugárhajtású vadászgépek, stb.).

A háború végső szakaszában már teljesen nyilvánvaló volt a Szövetségesek győzelme, ezért a két legerősebb támadó fél, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között egyfajta versenyfutás alakult ki. Ez a felszínen Berlin minél gyorsabb elérésében, azaz a háború mielőbbi lezárásában csúcsosodott ki, de a háttérben a presztizs mellett komoly motiváló erőt jelentett a rendkívül fejlett német technológia megszerzése: mindkét későbbi szuperhatalom igyekezett a lehető legtöbb értékes német kutatási eredményeket begyűjteni.

Ezek a fejlesztések számos későbbi program alapját képezték (az Amerikai Egyesült Államok több repülőgépe, ballisztikus rakétája és más katonai eszköze alakult német gépeken, akárcsak a Szovjetunióban).

A kommunisták számára különösen fontosak voltak a megszerzett adatok, így jutottak hozzá például működő sugárhajtóműhöz és helikopterekhez. Később már mindkét szuperhatalom saját maga fejlesztette tovább a típusait, ám a fejlesztési irányok különbözőek lettek: a helikopterek terén például amíg az amerikaiak a nagy mennyiségben gyártható kisebb típusok, majd a csapásmérő helikopterek felé mozdultak el, addig a szovjetek számára a méret- és teljesítmény-határok kitolása vált prioritássá.

Ez a fejlődés a Szovjetunióban az 1960-as években érte el csúcspontját, miután a nagyméretű helikopterek tervezésére specializálódott Mil tervezőiroda 1959-ben azt a feladatot kapta, hogy hozzon létre egy olyan nehéz teherszállító helikoptert, amely akár 25000 kg levegőbe emelésére is képes - ez több volt, mint az akkor szolgáló legnehezebb helikopterek maximális felszálló tömege.

A különösen nagyméretű rakéták hordozására létrehozott, Izdelije 65 kódnevű program eredménye a Mil V-12-es lett - a gép sorozatgyártott verzióját (amely sohasem készült el), Mil Mi-12-ként jelölték, a NATO terminológiában a „Homer” (angol; homár) kódot kapta.


Konstrukció:

A V-12-es minden korábbi helikopternél nagyobb volt: hasznos terhelése a nehéz szállító helikopterekének kb. a hétszeres volt. A típus ráadásul (ellentétben például a Mil Mi-10-zel vagy a Sikorsky CH-54-gyel) belső tehertérrel rendelkezett. A Homer hatalmas testét úgy alakították ki, hogy rakterének mérete azonos legyen a későbbi Antonov An-22-es nehéz szállító repülőgép rakterével, ezzel egyszerüsítve a nagyméretű terhek szállítását.

A magas és széles törzs orr-részére került a kabin és felette is volt egy kisebb, buborékszerű szekció (a pilótafülke kétemeletes volt). Mivel a V-12-es két hajtóművet kapott, nem volt szükség farokrotorra: a Homer ehelyett egy nagy és két kisméretű függőleges vezérsíkkal rendelkezett. A gigászi helikopter legérdekesebb részlete a hajtóművek elhelyezése volt. A típusnál nem két egymás mögötti, hanem egymás melletti rotorokat alkalmaztak. Azért, hogy a két rotor kellő távolságra kerüljön egymástól, a V-12 - helikopternél szokatlan módon - hosszú ”szárnyakat” kapott.

Ezek feladata azonban nem a felhajtóerő termelése volt: a kifelé szélesedető szárnyak tartották a hajtóművet és bennük haladt a főtengely. A típust összesen négy darab Szolovjov gázturbinás sugárhajtómű mozgatta - ezt a modellt kifejezetten nagyméretű helikopterekhez fejlesztették ki: a Mil Mi-6 és Mi-10-eseket is két-két ilyen motor emelte a levegőbe. A 26000 lóerős összteljesítményű V-12-es maximális repülési magassága 3500 méter volt, végsebessége elérte a 260 km/h-t.

A 37 méter hosszú típus tömege akár a 100000 kg-ot is meghaladhatta, ennek ellenére ez az óriási teher mindössze három tengelyen nyugodott, tengelyenként két kerékkel. A tricikli kialakítású jármű hátsó, teherviselő tengelyei egy-egy bonyolult főtartóhoz csatlakoztak, melyek összekötötték a kerekeket a törzzsel, a szárnyakkal és a hajtóművekkel (ezáltal elosztották a hatalmas terhelést).

A Homer óriási belső térrel rendelkezett: raktere 28,15*4,4*4,4 méteres volt (azaz több mint 500 köbméteres). A típus kizárólagos feladata a szállítás volt, ezért önvédelmi fegyverzettel nem szerelték fel. A gép rakterét a két oldalajtón át lehetett megközelíteni, a nagyméretű terheket az hatalmas hátsó ajtón át lehetett berakodni.

A V-12-es belső terében a hatfős legénység mellett maximum 196 utas vagy akár 40000 kg-nyi rakomány fért (jelentősen túlteljesítve a minimum 25 tonnás terhelhetőséget). E légi jármű a Szovjetunió szinte minden járművét (nehéz önjáró alvázakat, lövegeket, nyerges vontatókat, stb.) a fedélzetére vehetett, de az R-9 „Desna” (SS-8 „Sasin”) és R-36 (SS-9 „Scarp”) interkontinentális ballisztikus rakéták részegységeinek hordozására is képes volt (ez utóbbi volt az elsődleges feladata).


Szolgálatban:

A Szovjetunió az 1950-es évek végén, -60-as évek elején különösen nagy érdeklődést mutatott az óriási helikopterek iránt és a Mil Mi-6-os nehéz szállító helikopter mellé több új típust rendeltek (pl.: a Mil Mi-10-es repülő darut).

Az új, szuper-nehéz helikopter tervezésével mindhárom szovjet helikopter-gyártót megbízták. A két, egymás mögötti rotorral felszerelt Jakovlev Jak-60-ból egy sem épült, a kisebb, helikopter és repülő között átmenetet képező (angolul gyrodyne-típusú) Ka-22 „Vintokril”-ből viszont 4 db-ot gyártottak.

A harmadik típus a Mil Mi-12 volt, melyből két V-12 nevű prototípus készült. Mint fentebb is olvasható, ez a helikopter sohasem került sorozatgyártásba, ezért a Mi-12 nevet nem használták, de elkészült a V-16-os (Mi-16) változat terve, amely oldalanként kettő helyett három hajtóművet kapott volna, így akár - elméletben - 50 tonnányi teher felemelésére is képessé vált.

Ezen kívül egy harmadik modellvariánst is terveztek: ezt a Mi-12M nevű gépet két Soloviev D-30V gázturbinás sugárhajtóművel tervezték felszerelni, amitől összteljesítménye 40000 lóerőre nőtt volna.

Ezek a nagyratörő tervek azonban nem valósultak meg és a V-12-esnél is több probléma merült fel. Az első, 1967-es kísérletnél a helikopter üresen is képtelen volt levegőbe emelkedni, ezért az első sikeres felszállásra csak 1968. július 10-én került sor.

A két V-12-est ezt követően tesztelésre használták és annak kiderítésére, hogy mire képes a típus. 1969. február 22-én és augusztus 6-án több teher-emelési kísérletet is végrehajtottak: ez utóbbi napon érték el a helikopterek között máig világrekordot jelentő 40000 kg felemelését (2255 méter magasba).

A V-12 a világ legnagyobb helikoptere volt és ezt a címet máig őrzi: hihetetlen mérete, teljesítménye és képessége ismert és elismert típussá tették, melyet a világ minden országában csodáltak.

De hiába hirdette a Szovjetunió dicsőségét, a Homer katonai szempontból kudarcnak számított: a Mil Mi-12 fő feladata, az interkontinentális ballisztikus rakéták (angol rövidítéssel ICBM) szállítása volt, de mire e helikopter elkészült, már feleslegessé vált, mivel új, fejlettebb, ugyanakkor kisebb méretű ballisztikus rakéták álltak rendszerbe.

1971-ben egy V-12-est még Európában is bemutatták, de a hidegháborús helyzetben nem jöhetett szóba a típus külföldi (pláne nem nyugat-európai) értékesítése, ezért három évvel később az egész programot törölték (a nagyméretű terhek szállítására a kisebb, de hatékonyabb Mil Mi-6-os is alkalmas volt, ennek szerepét utóbb a Mil Mi-26-os vette át). Mindkét V-12-es megmaradt: az egyik ma a Moszkva melletti Mil gyár telephelyén áll, a másik viszont a nagyközönség számára is megtekinthető: ez a szintén Moszkva mellett található moninoi légi bázis múzeumában van kiállítva.


Műszaki adatok:

Név: Mil V-12 (NATO kódja: „Homer”)

Típus: nehéz szállító helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 37,00 m

Rotorátmérő: 67,00 m

Magasság: 12,50 m

Szerkezeti tömeg: 69.100.kg

Max. felszálló tömeg: 105.000.kg

Motor: 4 db gázturbinás sugárhajtómű, hajtóművenként 6500 Le-s, 26000 Le összteljesítménnyel (Szolovjov D-25VF)

Személyzet: 6 fő (+ maximum 196 utas)

Fegyverzet: nincs, max. 40000 kg-ig lehetőség többféle ballisztikus rakéta hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 260 km/h

Csúcsmagasság: 3.500.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 500 km (kiegészítő üzemanyag-tartályokkal 1000 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.