McDonnell XF-85
„Sugárhajtású parazita”
Tervezés:
A légierők a robbanómotoros repülőgépek elterjedését követően alakultak ki az 1900-as évek elején, működőképes légi járművek azonban korábban is léteztek: iyenek voltak a siklók, valamint a katonai céllal is épített hőlégballonok.
Utóbbiak kezdetben kötött megfigyelő állásokként az ellenséges csapatok megfigyelésére és tűzhelyesbítésre használták, a hajtóművel felszerelt léghajók viszont lényegesen kibővítették a lehetőségeket. Az első világháború alatt a Központi hatalmak (Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia) kiterjedten használt nagyméretű katonai léghajókat).
E harcjárművek a repülőgépektől több lényeges tulajdonságban különböztek: a merevszárnyú típusokhoz képest rendkívül lassúnak és sérülékenynek számítottak, viszont nagy mennyiségű bombát szállíthattak jelentős távolságra.
Mind a léghajóknál, mind a stratégiai bombázó repülőgépeknél komoly problémát jelentett a megfelelő védelem hiánya: bár a legtöbb légi járművet felszerelték géppuskákkal, gyenge manőverező-képességük miatt e bombázók nem tudtak kitérni az ellenséges vadászgépek támadása elől.
Ez praktikusan azt jelentette, hogy szükség volt vadász-kíséretre, csakhogy a kisméretű, agilis típusok hatótávolsága lényegesen kisebb volt, ezért nem tudták a bevetés teljes időtartama alatt védeni a bombázókat (éppen a legkritikusabb szakaszon, az ellenséges légtérben nem voltak jelen).
E kérdés egyik lehetséges megoldása a nehéz vadászgépek megjelenése volt, ám ezek sem jelentettek teljes védelmet, ráadásul e típusok ára magas volt és többlet-üzemanyaguk harci körülmények között lomhává tette őket.
Más utat jártak be a parazita repülőgépek. Ezek olyan kisméretű típusok voltak, amelyeket a repülőgépek, illetve léghajók magukkal vihettek: amennyiben ellenséges gépek támadták meg a bombázót, azok elindították a parazita gépeket, melyek a harcot követően visszatértek a főgéphez vagy hazatértek.
Az első parazita repülőgép 1916-ban jelent meg a Brit Birodalomban, amikor egy Bristol Scout biplán felszállt egy Felixstowe Porte Baby amfíbiáról. Előnyei ellenére a parazita repülőgépek sosem terjedtek el, de a kutatások a két világháború között, majd a második világháború alatt és után is tovább folytak, mivel az ekkor használt nehézvadász gépek nem jelentettek igazi megoldást.
1942-ben az Amerikai Egyesült Államokban írtak ki tendert egy dugattyús motorral hajtott parazita repülőgépre, hogy az akkori (B-17-es és B-24-es), valamint a következő generációs nehézbombázóik (a B-29-es és a B-36-os) számára megfelelő védelmet biztosítsanak.
Az elvárásokat többször átdolgozták és a második világháborút követően már egy sugárhajtású típust igényeltek. A végleges kritérium-rendszer csak 1947 februárjában jelent meg: ekkor már csupán egyetlen cég, a McDonnell pályázott, ezért típusukat, az XF-85 Goblin-t rendelték meg.
Konstrukció:
Az XF-85-ös felépítését tekintve egy hagyományos sugárhajtású vadászgépnek számított, de a parazita kialakítás miatt számos részegységét át kellett alakítani a feladathoz, ezért a kész típus rendkívül sajátos külsővel rendelkezett.
A gép törzse szokatlanul rövid, mindössze 4,5 méter hosszú volt és az erősen hátranyilazott szárnyak fesztávolsága is csupán 6,4 métert tett ki. A szárnyak miatt a gép így sem fért volna be egy bombázó rakterébe, ezért ezeket fel lehetett hajtani.
A típus orra hagyományos méretű volt, de a Goblin gyakorlatilag a pilótafülke mögött véget ért. Emiatt a minimális méretű farokrészre nem tudtak hagyományos elrendezésű, ”T” alakú vezérsíkokat felszerelni.
Megoldásként egy több elemből álló rendszert használtak, amely négy, ”X” alakban beépített vízszintes és három függőleges vezérsíkból állt (a három függőleges vezérsíkból kettő a felső vízszintes vezérsíkok tetejére került). Ezek kiegészítéseként a szárnyak végeire is légterelő elemek kerültek.
Az XF-85-ös teljes terhelés mellett is mindössze 2,5 tonnát nyomott, ezért nem volt szükség nagy teljesítményű hajtóműre, ennek ellenére egy teljes értékű (igaz, relatív kis teljesítményű) Westinghouse XJ34-WE-22-es sugárhajtóművet használtak (a motor a gép orrától a faráig ért). Ez az erőforrás 13,3 kN tolóerőt szolgáltatott, ezzel a Goblin elméletileg akár 1000 km/h-s sebességre is felgyorsulhatott.
Azért, hogy ne növeljék tovább a gép tömegét, az XF-85-ös nem kapott futóművet - erre nem is volt szüksége, mert a tervek szerint a levegőből indították és oda is tért vissza (a földi mozgatás megkönnyítésére a géphez egy kisméretű, négykerekes állványt szerkesztettek).
A Goblin buborék alakú kabintetővel és egyfős személyzettel rendelkezett. Csak rövid távú repülésre tervezték, viszont ez idő alatt meg kellett védenie az anyagépet, ezért a repülő orrába négy darab 12,7 mm-es (M3-as) nehézgéppuskát építettek (bombák vagy kiegészítő üzemanyag-tartály felszerelésére nem volt lehetőség).
Szolgálatban:
Ahogy az fentebb olvasható, az amerikai parazita-repülőgép program a pályázat-kiírás többszöri módosítása miatt elhúzódott, így lekéste a második világháborút. 1947-ben megerősítették a gép iránti igényt, de ekkor már csak a gigantikus Convair B-36-os bombázóhoz kívánták rendszeresíteni.
Összesen három programot indítottak - a korai „Tip Tow”-ban és „Tom-Tom”-ban a vadászgépeket a B-36-osok szárnyaira tervezték, de az itt keletkező légörvények miatt ezt a megoldást túlságosan veszélyesnek ítélték. Ezek helyettesítésére tervezték meg a FICON (a Fighter Conveyor, azaz vadász-szállító) módszert, amelyet a Goblin-nál is használtak.
Utóbbinál a B-36-os bombaterében szállították az XF-85-öst, amelyet szükség esetén egy lehajló keret engedett le. A Goblin lecsatlakozott, majd a szabad repülés végén az orrára szerelt kampót beakasztotta a bombázóból kilógó keretre, amellyel együtt visszaemelték a B-36-osba.
Ez már önmagában bonyolult eljárás volt és a megvalósításkor több probléma merül fel. A szélcsatornás tesztelés közben a két legyártott prototípus közül az első lezuhant a gépet tartó daruról és súlyosan megrongálódott, így a teljes szélcsatornás és légi tesztelésre csupán egy működőképes példány maradt (közben megkezdték az első gép kijavítását).
Ekkor még nem állt rendelkezésre az anyagépnek szánt B-36-os, ezért a teszteket egy B-29-essel végezték (ehhez az EB-29B típusú bombázónak meg kellett nagyobbítani a bombakamrát lezáró ajtaját, a Goblin ennek ellenére kilógott, mivel a B-29-es lényegesen kisebb volt a B-36-osnál).
A kísérleti repülések bizonyították, hogy a sugárhajtóműves parazita repülőgép kivitelezhető ötlet és a Goblin-ok könnyen irányíthatónak bizonyultak, de a csatlakozás mindig problémát okozott, ezért négy tesztben a vadászgép a földön (hason) landolt.
A bevetés végi összekapcsolódás bonyolult volt és a precíz irányítást igénylő feladatot tovább nehezítették a bombázó által keltett légörvények, amelyek megdobták a kisméretű vadászgépet. Edwin Schoch berepülő pilóta az első szabad repülést végén például három sikertelen beakasztási kísérletet követően nekicsapódott a bombázónak, de a sérült géppel sikerült a földön landolni.
Ezt követően a gépet kissé átalakították (többek között megnövelték a vezérsíkok méretét), de az XF-85-ös következő tesztjén ismét nem sikerült landolni és bár idővel a kijavított első prototípust is bevonták a tesztelésbe, a hétből csupán három alkalommal sikerült a visszakapcsolódás (ráadásul a gép végsebessége is kisebb volt a vártnál).
Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a B-36/XF-85-ös megoldás nem kivitelezhető, ezért a Goblin-okat lecserélték átalakított Republic F-84F „Thunderstreak” gépekre - ezek előnyös tulajdonsága volt, hogy az F-84F-ek teljes értékű vadászgépek voltak (az F-84 „Thunderjet” alváltozatai).
1949-ben az XF-85-ös programot leállították, de az SAC (stratégiai légi parancsnokság) 1956-ig használta a 10 db átalakított B-36-osát. Ekkor már megjelentek a hatékonyabb irányított légiharc-rakéták, amelyekkel mind távolabbi célokat is le lehetett küzdeni, a parazita-repülőgép programot pedig beszüntették (fél évszázaddal később az amerikaiak újraindították az ilyen irányú kutatásokat, de ezekben már pilóta nélküli drónokat használnak).
Műszaki adatok:
Név: McDonnell XF-85 „Goblin” (goblin)
Típus: (parazita) vadászrepülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 4,50 m
Fesztáv: 6,40 m
Magasság: 2,50 m
Szerkezeti tömeg: 1.700.kg
Max. felszálló tömeg: 2.500.kg
Motor: sugárhajtómű, 13,3 kN tolóerejű (Westinghouse XJ34-WE-22)
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: 4 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M3 Browning, az orrban, a légbeömlő nyílás körül)
Teljesítmények:
Végsebesség: 1069 km/h
Csúcsmagasság: 14.600.m
Emelkedőképesség: 3800 m/perc
Hatótávolság: ismeretlen km