LUN osztályú ekranoplán
„Levegőben úszó hajó”
Tervezés:
Amikor a második világháborút követően a Szövetségesek két legnagyobb kiterjedésű országa, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a világuralmi ambícióik miatt fokozatosan egymás ellen fordultak, haderejük még túlnyomórészt azonos méretű és felszereltségű egységekből állt.
Az egyetlen komolyabb különbség a két ország haditengerészetében mutatkozott. Amíg az amerikaiak sorban építették a nagyméretű repülőgép-hordozókat és idővel ezek váltak haditengerészetük központi elemeivé, egyfajta mobil harcálláspontokká, addig a szovjetek merőben más koncepciót dolgoztak ki. A kommunisták a felszíni egységekre kevesebb erőforrást áldoztak, ehelyett szárazföldi bázisról induló repülőkre, nagyméretű tengeralattjárókra és jégtörő hajókra koncentráltak.
A szovjet haditengerészet szerepe így túlnyomórészt kimerült a Szovjetunió körüli felségvizek védelmében, illetve az amerikai egységek figyelemmel követésében, de a fejlődésnek új lökést adott a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták jelentős fejlődése.
Sorra épültek a különböző rakétás cirkálók, rombolók és fregattok, hogy kiszolgálják az egyes flottákat. A szovjetek elsősorban a kisméretű egységekre fókuszáltak, ám a szolgálatban álló Il-76-os, illetve Tu-95-ös repülőgépek kapacitása a nagyméretű rakétákhoz nem volt kellően nagy, a fregattok sebességét viszont túlzottan alacsonynak ítélték.
Ennek orvoslására több lehetséges megoldást kipróbáltak, köztük légpárnás járműveket (pl.: ZUBR osztály) és siklóhajókat, de ezeknek is megvoltak a maguk korlátai, ezért felmerült egy radikálisan új jármű, az ekranoplán szolgálatba állításának lehetősége.
Az ekranoplánokat magyarul általában határfelület-repülőgépnek nevezik (angolul ground effect vehicle), működésük lényege a párnahatás-jelenség (azaz ha egy jármű a föld fölött kis távolságra nagynyomású gázokat áramoltat az eszköz és a felszín közé, akkor - megfelelő szárny- és törzskialakítás esetén - a kialakuló légpárnára a gép felfekszik).
Ez egy lassabb repülő sebességét teszi lehetővé nagyon alacsony fogyasztás mellett, ám a jármű csak egyenletes felület (jellemzően víz) felett képes haladni, hasonlóan a légpárnás járművekhez.
A határfelület-repülőgépeket a NATO tengerészeti részlege, az IMO (angol; Nemzetközi Tengerészeti Szervezet) a hajókhoz sorolja, noha a felszállás után a jármű nem érintkezik a vízzel és a haladáshoz repülőgép-szárnyat használ, ezért laikus szemmel (alakja miatt is) inkább repülőgépnek tekinthető.
A szovjetek végül döntöttek egy katonai határfelület-repülőgép megalkotásáról, ezért ennek tervezésével megbízták a Rosztyiszlav Jevgenyijevics Alexejev vezette tervezőirodát (itt a második világháború után különböző sugárhajtású gépeket terveztek, de a Dunán is közlekedő szovjet siklóhajók megalkotásával váltak ismertté).
A siklóhajók továbbfejlesztéséből 1961-re el is készítették az SM-1 „Utka” (orosz; kacsa) elnevezésű ekranoplánt. Mivel a háromszemélyes, nyitott jármű bebizonyította e jármű-kategória képességeit, a hadvezetés utasította az irodát egy sokkal nagyobb eszköz megépítésére.
Ennek megfelelően elkészült az SM-8 jelzésű típus, amely a majdani KM-1-es 1:5 arányú, kicsinyített változata volt, majd építettek egy teljes mérető prototípust is (utóbbi neve, a KM-1 a Korabl maket, azaz 1-es hajó-modell rövidítése volt, utalva a jármű prototípus jellegére). A KM-1-essel nyert tapasztalatok végül a LUN (orosz; hold) osztályú ekranoplánban öltöttek testet.
Konstrukció:
Első ránézésre a Lun osztályú ekranoplán és elődei, így a KM-1-es határfelület-repülőgép is tipikus amfíbia (repülőcsónak) jellegű járműnek tűnt: a típus törzsének hasi részét több helyen megtörték, ezáltal felszálláskor a gép könnyebben ”elszakadt” a víztől.
A Lun osztály igen ambíciózus és hatalmas típus volt: 73,8 méter hosszú törzsével nagyobb volt, mint a legnagyobb modern sorozatgyártású utasszállító repülőgép, az Airbus A-380-as.
A testhez keskeny, de meglehetősen vastag szárny csatlakozott, a végén egy lefelé fordított winglettel (függőleges szárnyvéggel), mely nagyban hozzájárult a légpárna kialakításához. Minden ekranoplán közös jellemzője a rövid, ám széles szárny, mivel a légpárna csak akkor alakul ki, ha a szárny húrhossza meghaladja a repülési magasságot.
A Lun osztály furcsa megjelenéséhez a csonka szárnyakhoz képes hatalmas farokrész is hozzájárult, különös tekintettel a szárnyaknál is hosszabb vízszintes vezérsíkokra (itt helyezték el a radart és több más érzékelőt, mivel így nem árnyékolta le őket a jármű hatalmas törzse).
Az osztály tagjait összesen nyolc darab Kuznyecov sugárhajtómű hajtotta, amire a hatalmas, 380 tonnás össztömeg miatt volt szükség. A hajtóművek bekötési pontjai azért kerültek szokatlanul magasra, hogy elejét vegyék a korrodáló sós tengervíz szívócsatornába kerülésének (ez bevett eljárás a hidroplánokon, ld.: Consolidated PBY, Dornier Do 26, stb.). További érdekességet jelentetett, hogy a hajtóművek kiömlőnyílásai nem hátra-, hanem lefelé néztek, ezzel is elősegítve a haladáshoz szükséges légpárna létrejöttét.
Bár a Lun osztályhoz hasonló határfelület-repülőgépeket a szovjet hadvezetés eredetileg teherszállítóként rendelte meg, a típust erőteljes védelmi fegyverzettel is ellátták. A tornyokban két-két darab 23 mm-es gépágyú kapott helyet, a nagyméretű vízfelszíni célok ellen a hat darab hatalmas, P-270 (SS-N-22) típusú hajóelhárító rakéták szolgáltak (ezek kb. negyed tonnás robbanófejeiket 200 km-nél távolabbi célok ellen is bevethették).
Szolgálatban:
A jármű hatalmas mérete ellenére a programot kezdetben sikerült teljesen titokban tartani, ezért amikor az Amerikai Egyesült Államok tudomást szerzett a létezéséről, kisebb pánik alakult ki.
1966 szeptemberében a Központi Hírszerző Ügynökség, azaz a CIA adatelemzői elborzadva fedeztek fel egy addig ismeretlen eszközt. A képeken a dagesztáni Kaspíysk-i haditengerészeti bázis szárazdokkjában épülő furcsa jármű látszott: a közel 100 méteres, gigászi test sokkal nagyobb volt az akkori legnagyobb repülőknél, ezért ezt (a KM-1-es prototípust) az amerikaiak el is nevezték Kaspian Monster-nek (~ Kaszpi-tengeri szörnynek).
A tíz hajtóműves, nem konvencionális eszköz tesztjei jól haladtak, sebessége 8-10-szerese volt az akkori hadihajókénak, a KM-1-es egyik tesztútja azonban katasztrófával végződött: a viharos tengeren nagy sebességgel a víznek csapódott és összetört.
Ez a tragikus esemény egyben rávilágított a határfelület-repülőgépek gyengéjére is: csak a valóban egyenletes felszínen tudtak haladni, a vízen gyakran előforduló hullámokból pedig a két és fél métereseknél nagyobbakon nem képesek biztonságosan átjutni (mivel ezek már komolyan megzavarják a légpárna áramlás-rendszerét).
A katasztrófát követően a szovjetek újragondolták a programot és megalkották a 140000 tonnás A-90 „Orlyonok”-ot, melyet mindössze 3 hajtómű mozgatott és 8 darabot gyártottak belőle.
A Volgán és a Fekete-tengeren végzett kísérletek alapján ez a jármű már a gyakorlatban is használhatónak bizonyult (az A-90-esek legalább 1993-ig rendszerben maradtak), ezért megkezdődhetett a Lun osztály készítése (a jobboldali méretarányos képen Az A-90, a Lun osztály és a KM-1-es ekranoplán látható a világ legnagyobb repülőgépe, az Antonov An-225-ös mellett).
A hatalmas harcjárműtől sokat vártak, mivel teljesítménye és teherbírása okán egymaga kiváltott volna több hajó- és repülőtípust. Az első Lun osztályú ekranoplán, az MD-160-as 1987-ben lépett szolgálatba a Fekete-tengeri flottában. Az eszköz jó úton haladt a tömeggyártás felé - egy második példány építését is megkezdték, de ezt nem támadó-szállító járműnek, hanem gyorsreagálású tábori kórháznak szánták.
A típus szolgálati ideje mégis rövidre sikerült, éles helyzetben sosem tesztelték. Annak, hogy a Lun osztály és maguk a nagyméretű határfelület-repülőgépek nem terjedtek el, főként politikai okai voltak. Amikor ugyanis az 1990-as évek elején megkezdődött a Szovjetunió széthullása, a katonaságok, így a szovjet haditengerészet finanszírozása is jóformán megszűnt.
A Fekete tengeri flotta fejlesztésére szinte semmilyen forrás nem volt, a második Lun építését így végül 90%-os készültségnél kénytelenek voltak abbahagyták. A nagyarányú selejtezést az elkészült MD-160-as sem élte túl - a feladat híján maradt járművet az 1990-es évek közepe-vége felé nyugdíjazták, mivel azonban lebontására sem volt forrás, a jármű a műholdas felvételeken a mai napig láthatóan a kikötő partján rostokol (koordinátái: 42 52 54 N, 47 39 24 E).
A Lun osztály gyártásának befejezésével együtt lezárult a hadi célra készített nagyméretű határfelület-repülőgépek építése, bár több vállalat, köztük az amerikai Boeing is vizionált hatalmas kapacitású ekranoplánokat.
Ez azonban nem jelentette magának a jármű-kategóriának a végét - igaz, a Lun osztálynál jóval kisebb méretben, de később is építettek ilyen járműveket. Ezek egyike az Aquaglide osztály, de figyelemre méltó a kisméretű Bavar-2-es is, mely aktív szolgálatban áll Iránban, ám e járművek inkább technológiai érdekességek, melyeket elsősorban vízi túrákhoz használnak, mivel befogadóképességük csupán töredéke a hatalmas elődökének.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a határfelület repülőgépek iránt újabban egyre több állam haditengerészete érdeklődi (a német hadsereg, a Bundeswehr például az X-114-est rendszeresítette) és az orosz hadsereg is fontolóra vette, hogy újra hadrendbe állít határfelület-repülőgépeket (az orosz Berijev vállalat el is készítette egy, a Lun osztályhoz hasonló jármű vázlatát).
Műszaki adatok:
Név: Lun osztály (hold), a jármű kódja: MD-160, NATO kódja: Duck (kacsa)
Típus: többcélú ekranoplán (határfelület-repülőgép)
Fizikai jellemzők:
Hossz: 73,80 m
Fesztáv: 44,00 m
Magasság: 19,20 m
Szerkezeti tömeg: ~ 286.000.kg
Max. felszálló tömeg: ~ 380.000.kg
Motor: sugárhajtómű, 8 db, egyenként 127,4 kN tolóerejű, kb. 1020 kN össz-tolóerővel (Kuznyecov NK, 4-4 db a pilótafülke oldalain)
Személyzet: 15 fő
Fegyverzet: 4 db 23mm-es gépágyú (Pl-23, 2-2 db a tető- és a farok-toronyban), 6db P-270 hajóelhárító-rakéta (párosával a törzs fölött).
Teljesítmények:
Végsebesség: ~ 550 km/h
Csúcsmagasság: ismeretlen m (cirkálómagasság: 5 m)
Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc
Hatótávolság: ~ 2-3000 km