Lebegyenko harckocsi

„Cár harckocsi avagy a harckocsik cárja”


Tervezés:

A világ első sorozatgyártott harckocsija az angol Mark I-es volt 1916-ban, de a páncélosok harcjárművek története sokkal korábbra datálható. Az évszázadok alatt számtalan terv született (például Leonardo da Vinci harckocsi-tanulmánya), ám a gőzgépek feltalálásáig ezek kellően erős hajtómű hiányában megvalósíthatatlannak számítottak.

A XX. század első felében több fontos újdonság jelent meg, köztük a teljesítményt minden korábbinál kisebb mérettel egyesítő robbanómotorok és a nehéz terepen való haladást megkönnyítő lánctalp.

Az egyre feszültebb nemzetközi helyzetre való tekintettel számos harcjármű gyártása kezdődött meg és sok új tervezet látott napvilágot. Közöttük volt a szárazföldi hadihajóként elképzelt harckocsi ötlete is (mivel ekkor még nem léteztek kiforrott technikai megoldások, a gépek felépítése tervezőnként eltért).

Előnyei ellenére a felfegyverzett, páncélzattal rendelkező harckocsik gyártását - fejlesztésük várható költségei és magas áruk miatt - csak a korabeli nagyhatalmak engedhették meg maguknak: a Brit Birodalom, Németország és Franciaország. Közéjük kívánt tartozni a rendkívül elmaradott és meggyengült, ám hatalmas területű cári Oroszország is, ahol egymással párhuzamosan több típust terveztek.

A Mengyelejev-harckocsi (amely tervezője, Vaszilij Mengyelejev után kapta a nevét) tulajdonképpen egy óriási, vasúti vagonhoz hasonló páncélos volt, az orrán egy 127 mm-es löveggel. Ennél reálisabbnak tűnt a mindössze 20 tonnásra tervezett Ribinszk-harckocsi, amely négyfős legénységgel és egy 107 mm-es löveggel rendelkezett volna.

Ez a két típus csak tervszinten létezett, a Vezdehod viszont ténylegesen megépült - utóbbi egy kisharckocsi volt: mindössze egyfős legénységgel rendelkezett, viszont már toronnyal is felszerelték.

Az önjelölt harckocsi tervezők közé tartozott Nyikolaj Lebegyenko is, az orosz hadügyminisztérium egyik beszállítójának alkalmazásában álló mérnök (aki miután több tüzérségi eszközt megtervezett), 1914-ben Nyikolaj Zsukovszkij-jal és unokaöccseivel, Borisz Sztyecskin-nel és Alexandr Mikulin-nal egy forradalmian új harcjárművet képzelt el.

Egy gigantikus, páncélozott szerkezetet álmodtak meg, mely egymaga képes leküzdeni bármilyen akadályt és lövegekkel is fel van szerelve, így (elméletileg) semmi sem állhat az útjába.

Természetesen egy ekkora szerkezet megépítéséhez rengeteg pénzre volt szükség: a programot kezdetben az alapító, Nyikolaj Lebegyenko finanszírozta, de ő nem rendelkezett kellő tőkével ahhoz, hogy legyártson egy teljes méretű prototípust, ezért egy makettet készített (melyet egy gramofon motorjával hajtott) és audienciát kért a cártól.

II. Miklós fogadta a feltalálót és rendkívül megtetszett neki a modell (a visszahúzódó, a palotán kívüli eseményekről szinte semmit sem tudó cár imádott barkácsolni és a fából készült modeltt térden kúszva üldözte). Ezért - bár tanácsadói ellenezték - II. Miklós hajlandónak mutatkozott a páncélos gyártási költségének finanszírozására.

A harcjárművet emiatt gyakran csúfolták cár harckocsi-nak, utalva a támogatóra, ez az elnevezés azonban nem kizárólag cár típusú harckocsit jelent, hanem egyben a harckocsik cárját is (a XVI. századi cár ágyúhoz vagy a világ legnagyobb felrobbantott hidrogénbombájához, a cár bombához hasonlóan).

A típus hivatalos neve Lebegyenko harckocsi volt, mert a főtervező elérte, hogy róla nevezzék el a harcjárművet, néha azonban - alakja miatt - Nyetopir-nak (egyfajta denevérfajnak) csúfolták.


Konstrukció:

A Lebegyenko harckocsi egyike volt a világ legfurcsább alakú páncélosainak. Maga a harcjármű teste megdöntött ”T” alakot formált, a futómű fordított tricikli elrendezésű volt: a páncélosra két hatalmas első kereket és egyetlen széles hátsó kereket használtak.

A többi korabeli páncéloshoz hasonlóan a Cár harckocsi is gyakorlatilag egy szárazföldi hadihajó volt, ennek megfelelően úgy tervezték, hogy egyetlen példánya is képes legyen elpusztítani minden ellenséget, bármilyen irányból is érkezzen.

A harckocsi fegyverzetét ezért - a fent említett szárazföldi cirkáló doktrínának megfelelően - több elemből állították össze: a páncéloson összesen négy tüzelőállást alakítottak ki - egyet-egyet a jármű két oldalán, egyet felül, egyet pedig alul.

A felső ”fő” toronyba egy gyorstüzelő löveget terveztek és ugyanilyen a lövegeket szereltek volna a két oldalsó, barbetta-szerű toronyba is: ezek előre és oldalra is tüzelhettek. A nagy kaliberű fegyverek kiegészítéseként (elsősorban a gyalogság ellen) a Lebegyenko harckocsit géppuskákkal is felszerelték. Ezek többségét (4 db-ot) az törzs alá nyúló lőállásba szereltek, emellett egy (hátrafelé néző) Maxim géppuska került a felső toronyba.

A személyzet védelméért az egész típust páncélozták (a tornyot 8, a testet 7 mm-es lemezekkel), amely kiskaliberű lőfegyverek ellen teljes védelmet nyújtott, igaz, ezáltal a Lebegyenko harckocsi tömege is elérte a 40 tonnát.

A páncélzatnál azonban jóval érdekesebb volt a harckocsi futóműve. A mai harckocsik már szinte kivétel nélkül a Holt traktorból kifejlesztett lánctalpas futóművel rendelkeznek, de az 1910-es években ez még nem volt eldöntött tény.

Az Amerikai Egyesült Államokban például többféle háromkerekű harckocsit is megalkottak (köztük a három lánctalppal rendelkező Killen-Strait Armoured Tractor-t), de ezekkel szemben a Lebegyenko harckocsi inkább egy háromkerekű biciklire hasonlított.

Az orosz páncélos mechanizmusa az energia-megmaradásra épített: az első kerekeket a lehető legnagyobbra tervezték (a kisméretű hátsó kerék csak alátámasztásra szolgált). Emiatt - a remények szerint - a típust nehéz volt elindítani, de ha már mozgásba lendült, akkor minden akadályon képes volt áthaladni, mivel ha be is gördült egy árokba, az óriási kerekek és jelentős tömege miatt azonnal továbblendült volna (hasonlóan a velocipédekhez).

Ehhez rendkívül nagy, közel 9 méter átmérőjű első kereket használtak, melyek a kerékpárokéhoz hasonlóan küllős kivitelűek voltak (mivel a kellő szilárdság biztosítása mellett ez a kialakítás a legkisebb tömegű), velük szemben a széles, tömör hátsó kerék átmérője ”csupán” 1,5 méter volt.

Természetesen ekkora tömeg mozgatásához rendkívül nagy teljesítményű hajtóműre volt szükség, ezért két, egyenként kb. 240 lóerős Sunbeam Gurkha repülőgépmotort használtak (ezeket eredetileg a brit Short Type 184-es hidroplánokhoz gyártották). A két motort a ”T” alakú törzs vízszintes részeibe építették be (az egyik motor a bal-, míg a másik a jobboldali kereket forgatta).


Fejlesztések:

Mivel a Lebegyenko által tervezett páncélos sosem került sorozatgyártásba, a járműnek nem készült feljavított vagy átépített változata, bár a harckocsi tervei és az elkészült típus több részletben különbözött.

A prototípus nem kapott fegyverzetet, mivel az orosz Központi Tüzérségi Osztály nem volt hajlandó fegyvereket adni, amíg meg nem bizonyosodtak a szerkezet használhatóságáról.

Bár Sztyecskin és Mikulin számára nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy a harcjármű nem életképes, sokat dolgoztak a meghajtáson. A nem elég erős, Sunbeam Ghurka típusú motorokat később két Maybach hajtóművel helyettesítették, ezeket egy lezuhant német léghajóból mentették ki.

A meghajtás több elemét kicserélték és olyan, akkoriban különlegesnek számító alkatrészt építettek be, mint a közvetlen befecskendezés (ez a megoldás az 1910-es években igen modernnek számított, mára általánossá vált).

A páncélos fegyverzetéről nincsenek megbízható információk: a különböző források egymástól eltérő lövegeket emlegetnek (köztük 37 és 76,2 mm-eseket is).


Szolgálatban:

A Lebegyenko harckocsi tervei már 1915-re készen álltak és miután II. Miklós biztosította a szükséges tőkét, elkészült a prototípus is, melynek első tesztjére már 1915. augusztus 27-én sor került (összehasonlításként az első sorozatgyártású harckocsi, az angol Mark I első bevetésére csak egy évvel később, 1916. szeptember 15-én került sor).

A Moszkvához közeli erdőkben végrehajtott próbajárat felemás eredményeket hozott. Egyrészt bíztató jel volt, hogy a gépezet egyáltalán elindult, majd mozgás közben kidöntött egy vastag, öreg nyírfát, mellyel bizonyította, hogy képes egyes akadályok leküzdésére.

Sajnos ezután viszont a nehéz hátsó támasztókerék elakadt a felázott talaj miatt és ettől az egész jármű beragadt a sárba (ennek oka a nem megfelelő súlyelosztás volt: a harmadik kerékre aránytalanul nagy tömeg nehezedett). Még legalább egy kísérletet tettek a járművel, ám ez sem vezetett eredményre és a kudarcot látva leállították a további finanszírozást.

Ez a teszt jól mutatta a grandiózus harckocsi legnagyobb hibáját: egzotikus futóművét. Az óriási első kerekek papíron jól mutattak (az 1900-as évek elején több hasonló tervezet is készült), de a valóságban ezt csak kemény, egyenes terepen lehetett volna használni.

További gondot okozott, hogy az első, küllős kerekek már egy repesztalálattól is összeroncsolódhattak, mozgásképtelenné téve a harcjárművet. A Lebegyenko harckocsi sorozatgyártására nem is volt reális esély, mivel hiányzott a hozzá a kellően erős motor és a krónikus nyersanyag-hiányban szenvedő országban a szükséges vas és acél előteremtése sem volt megoldott.

A páncélos megépült prototípusának további sorsáról keveset lehet tudni, mivel ekkor zajlott az 1917-es októberi orosz forradalom (erre a kommunisták később a nagy októberi szocialista forradalomként hivatkoztak). A polgárháborús helyzetben II. Miklóst kivégezték és Lebegyenko is eltűnt (valószínűleg meghalt), sőt, egy időre a cár harckocsi is a régi rendszerrel együtt a feledés homályába veszett.

A páncélossal kapcsolatos utolsó adat 1923-ból származik, amikor megtalálták és megvizsgálták az akkor már 7 éve az erdőben álló harcjárművet, de a szélsőséges időjárás miatt az már teljesen elrozsdásodott (ld. balra), így már csak egy impozáns roncshalmaz volt, melyet beolvasztottak.


Utóélet:

A Lebegyenko harckocsi korában futurisztikus és hatalmas projektnek számított, amelyből a hasonló tervekkel ellentétben legalább egy példány meg is épült, de a gyakorlatban hamar kiderült, hogy a harckocsi a belefektetett munka ellenére nem életképes és a típus végül csupán egy mellékágát jelentette a páncélosok fejlesztésének (hasonlóan jártak a franciák saját FCM 2C szupernehéz harckocsijukkal is):


TOG II (szupernehéz harckocsi):

Az oroszokhoz hasonlóan más nemzetek is érdeklődtek a szupernehéz harckocsik iránt. Az Egyesült Királyságban a második világháború alatt az 1910-es évek végi első páncélosokat tervező mérnökök megalkottak két új páncélost (a TOG I és utódja, a TOG II nevét is innen kapta: The Old Gang, azaz a régi csapat). Az 1941-es TOG II egy 80 tonnás harckocsi volt 76,2 mm-es páncéltörő löveggel, de az anakronisztikus típus az 1940-es években teljességgel alkalmatlannak bizonyult a bevetésre, ezért mindössze egyetlen prototípust építettek.


Műszaki adatok:

Név: Lebegyenko harckocsi „Cár harckocsi”

Típus: szupernehéz harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: ~ 40,00 t

Hossz: ~ 17,00 m

Szélesség: ~ 12,00 m

Magasság: ~ 9,00 m

Motor: 2 db 250 Le-s (Sunbeam Ghurka, ”V” hengerelrendezésű, 8 hengeres)

Legénység: ~ 10 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 3 db 76,2 mm-es löveg (hajóágyúk, egy a felső toronyban, további egy-egy bal-, illetve jobboldalon)

Kiegészítő fegyverzet: 5 db 7,92 mm-es géppuska (Maxim, négy az alsó, egy a felső toronyban)

Páncélzat: 7-8 mm (egyes forrásokban 5-10 mm)

Teljesítmények:

Végsebesség: ~ 17 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: ~ 60 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.