General Electric M134

„Töltényözön”


Tervezés:

A katonai repülés, legfiatalabb haderőnemként az 1900-as évek elején jelent meg és a gépeket szinte azonnal felszerelték géppuskákkal, kiszorítva a pilóták pisztolyait és a kísérleti kényszermegoldásokat (köztük a nagy tárkapacitású öntöltő puskákat). A repülőgépeken használt korai gépfegyverek szárazföldi társaiktól gyakorlatilag csak tömegükben különböztek: a kezdetleges repülőgépek csekély terhelhetősége miatt megváltak a nehéz hűtőköpenytől, miután kiderült, hogy a relatív nagy magasságban és jelentős sebességgel haladó gépeken a folyamatos, nagy volumenű hideg légáramlat enélkül is gondoskodik a megfelelő hűtésről.

Az 1930-as évekre a repülőgép-fedélzeti géppuskák kiforrottakká váltak, azonban a fém géptest és a vastag páncélzat elterjedése szükségessé tette a korábbiaknál nagyobb 12,7-15 mm kaliberű nehézgéppuskák használatát. A világháború végére a hatalmas nehézbombázók (pl.: a Heinkel He 177 vagy a Boeing B-29-es) és a vastag páncélzatú, a találatokat általában jól tűrő vadászgépek ellen sok esetben már ezek sem bizonyultak elégségesnek, ezért nehézgéppuskák mellett már 20-40 mm-es gépágyúkat is használtak.

A kaliber növekedésével együtt fokozatosan megváltozott a légi tűzharcok menete is. Az első világháborús vadászgépek a későbbiekhez képest rendkívül lassúak voltak (sebességük 100-300 km/h között mozgott), ugyanakkor kialakításuk rendkívül mozgékonnyá tette őket, ezért a légi harcot kis távolságból, akrobatikus manőverekkel vívták.

A második világháború végén megjelenő késői dugattyús vadászgépek kevésbé voltak agilisak, azonban 6-800 km/h-s végsebességüket és nagy hatótávolságú, jelentős tűzerejű gépágyúikat kihasználva egyetlen gyors tűzcsapással igyekeztek megsemmisíteni az ellenséget. A sugárhajtású típusok elterjedése tovább erősítette ezt a vonalat: a hangsebesség feletti sebességre képes újabb generációs vadászgépeken a manőverező-képesség kárára tovább növelték a sebességet. Ez egyben azt is jelentette, hogy a légiharc során a pilótának egyre rövidebb idő állt a rendelkezésére az ellenség megsemmisítésére, de a gépágyú-töltények nagy mérete és tömege miatt a vadászgépek csupán 60-300 lőszert szállítottak, ezért mindössze néhány rövid sorozatot tudtak leadni.

Ekkorra a kézifegyver-kaliberű gépfegyverek már teljesen kiszorultak a vadászgépekről és bombázókról, ugyanakkor az 1950-es évek közepétől ismét igény jelentkezett rájuk, a katonai helikopterek fedélzeti fegyvereként. Az amerikai UH-1 „Huey” helikopterek kiválóan teljesítettek a Koreai háborúban és a későbbi konfliktusokban, sok esetben teljes mértékben kiváltva a szárazföldi járműveket, de a kis magasságban, relatív lassan repülő, páncélozatlan járművek ideális célpontot jelentettek az ellenséges gyalogságnak.

A korai helikoptereken egyszerűen a szárazföldi csapatok által használt géppuskákat (köztük az M60-ast) használták, de az amerikaiak a helikoptereken is ugyanazzal szembesültek, mint a repülőgépeken: az egyre gyorsabb helikopterek géppuskásainak a fák és a domborzat takarásából kibukkanó ellenség likvidálására csupán néhány másodpercük volt.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a helikoptereknek is szüksége van olyan fedélzeti gépfegyverekre, amelyek a vadászgépek gépágyúihoz hasonlóan rendkívül nagy tűzgyorsasággal rendelkeznek, hogy a harcérintkezés másodpercei alatt maximalizálják a pusztító erejüket. 1960-ban a General Electric Corporation a hadsereg felkérésére megkezdte egy ilyen fegyver tervezését a már létező, 20 mm-es M61 „Vulcan” repülőgép-fedélzeti gépágyú bázisán, megalkotva az M134-est - később az összes ilyen típusú, forgócsöves gépfegyver a Minigun becenevet kapta, utalva arra, hogy ezek gyakorlatilag kiskaliberű gépágyúk.


Konstrukció:

Az M134-es a kézifegyver-kategória felett helyezkedik el, lévén kifejezetten rögzített (helikopter-fedélzeti) fegyvernek szánták, ezért méretét és tömegét nem korlátozza a katona teherbíró-képessége. Nem egy akciófilmben látható, ahogy a főhős a hátán tölténytáskákkal, karján minigun-nal gyalogosan harcol, ez azonban a képzelet szüleménye. Az M134-es tömege 39 kg (a könnyített modellé 19 kg), tehát papíron akár egy katona is hordozhatja, azonban a tervezésnél a tűzerő végletekig történő kitolását tartották szem előtt, ezért a fegyver 1,25-2,5 kg-nyi lőszert tüzel másodpercenként(!), amit a katonának szintén szállítani kellene, nem beszélve az akkumulátorokról.

Az M134-es legfontosabb tulajdonsága, a kiemelkedő tűzgyorsaság határozza meg a fegyver felépítését és dimenzióit. Egyes korai automata fegyverek tűzgyorsaság percenként 150-200 lövés volt, amely ugyan meghaladta az ismétlőpuskák tűzgyorsaságát, de a második világháború gépfegyverei már ezek többszörösére, 500-900 lövés/percre is képesek voltak. A világháború egyik legnagyobb tűzgyorsaságú, kézifegyver-lőszert tüzelő fegyvere a német MG42-es volt a maga 1800 lövés/percet tűzgyorsaságával, azonban már az ilyen tüzelési sebesség is problémákat okozott, a tűzgyorsaság további növelése pedig már nem praktikus.

A szárazföldi géppuskáknál jogos félelem, hogy éles helyzetben a nem kellően képzett vagy pánikba eső katona addig tüzel, amíg a fegyver tára vagy rakasza ki nem ürül, ami jelentős tűzgyorsaságnál óriási lőszer-pazarlást von maga után. Hasonló probléma, hogy az első potenciális célpontra kiürített tár védtelenné teszi a fegyver használóját (ezért nem terjedtek ez az olyan hatalmas tűzgyorsaságú, rendkívül kompakt fegyverek, mint a szovjet Sztecskin APSz-9 vagy az amerikai Ingram MAC-10).

Ezeknél is nagyobb problémár jelent a szerkezeti kialakítás. Hagyományos lőszert használva a tüzelést követően a gépfegyvernek ki kell ürítenie a csőből az előző lőszer hüvelyét, be kell tölteni az új lőszert, a zárnak és más mozgó alkatrészeknek újra tüzelési pozícióba kell mozogniuk, fel kell húzni az ütőszeget, majd el kell sütni a fegyvert és megvárni, amíg a lövedék távozik a csőből, mielőtt újraindulhatna a folyamat, amit időt vesz igénybe.

Már 2000 lövés/perc tűzgyorsaság alatt is olyan rövid idő jut minderre, hogy ez egyetlen csővel már nem megoldható, ezért az M134-es Richard Jordan Gatling 1862-es Gatling gépfegyverének megoldását vette át. Természetesen az M134-est az (1960-as években) legmodernebb technológiával tervezték, és a szabványos, 7,62x51 mm-es (7.62 NATO) töltényt használja, leegyszerűsítve a lőszer-utánpótlást, működésének lényege azonban azonos egy évszázaddal korábbi szellemi elődjével.

A Gatling rendszer lényege, hogy a fegyver több (jelen esetben 6) csővel rendelkezik, amelyek egy központi tengely körül forognak. Az egyes csövek mind végigmennek a töltés lépésein, de amíg az egyik csőben éppen betöltik a lőszert a töltényűrbe, addig a következőn megtörténik a reteszelés, egy másik cső tüzel, egy ürít, stb., ezáltal a hagyományos megoldásnál lényegesen nagyobb tűzgyorsaság érhető el (a tüzelés az M134-esen 11-12 óra magasságában történi, tehát mindig a felső cső tüzel).

Maga az M134-es 4 fő elemből áll: a vázból, a csőkötegből, a rendszert működtető elektromos motorból és a hevederbontóból. A mechanikus rendszer mozgatása a Gatling gépfegyvernél még kézzel, egy forgatókarral történt, az M134-esen viszont már tisztán elektromos működésű, a tüzeléskori hátrasiklás nem végez munkát (szemben egy kézifegyverrel, amelynél ez az erő végzi az újratöltést). A Minigun 24 V-os egyenáramot használ, a fegyver áramfogyasztása függ a tűzgyorsaságtól (egyes esetekben meghaladhatja az 1,5 kW/percet).

A forgó mozgás miatt a Minigun 6 csöve tüzelés közben nem mozog előre-hátra, ami pontosabb lövéseket tesz lehetővé, ráadásul a többcsöves megoldás miatt az egyes csöveket érő terhelés is kisebb és két tüzelés között a cső hosszabb ideig hűlhet, előnyösen érintve a cső élettartamát. Ennek köszönhetően az M134-es még elképesztően magas, 6000(!) lövés/perc tűzgyorsaság esetén sem melegszik fel annyira, hogy az akadályozza a működést (a tüzelés hosszának kizárólag a lőszer-utánpótlás szab határt).

Az M134-es az M60-as géppuska széteső fémhevederét tüzeli, ami szintén leegyszerűsíti a logisztikát, de emiatt létre kellett hozni egy különleges rendszert, amely folyamatosan, megbízhatóan szétbontja a hevedert, miközben a fegyver óriási sebességgel húzza be az újabb töltényeket, ezért a hüvelybontó mechanizmus az M134-es legösszetettebb részegysége.

A folyamat két lépésből áll, amely két, egymással szinkronban forgó hengeren megy végbe. A fegyver által behúzott hevedert az alsó henger fogja be, majd továbbítja a felső hengernek, amelyben nem egy, hanem kétsoros vájatok találhatók - mindegyik két-két töltényt fogad be (egymás fölött). A beérkező töltényeket a szétbontó fixen beépített fémkarimája a hengerből a fordulat közben fokozatosan felfelé és kifelé tolja. Mire a töltény megtesz egy teljes fordulatot, a belső részen az első henger új töltényt tol be, a körbefordult töltény pedig távozik a szintén szinkronban forgó töltényűrbe, miközben a kiürült töltényhüvely kihullik.

A széteső fémheveder lényege, hogy tüzelés közben a kiürült hüvelyrész lebomlik, de az M134-es olyan jelentős lőszer-felhasználással rendelkezik, aminél már érdemes a heveder-elemeket összegyűjteni későbbi újrahasznosításhoz (ezek a kilőtt töltényhüvelyekkel szemben nem forróak). A Minigun elektromos rendszerének köszönhetően 2000 és 6000 lövés között állítható tűzgyorsasággal rendelkezik, a fegyver egyes elemei (a tölténybontó, a cső és az elsütő-mechanizmus) mindig szinkronban marad. A fegyver 500 vagy 5000 töltényes hevederből tüzel, de a rendszer lényege, hogy igény esetén az egyes hevederek összekapcsolhatók, nem szabva gátat a tüzelés hosszának.

Az M134-es formája hasonló az első világháborús vízhűtéses géppuskákhoz és a fegyver hátsó részének kialakítása is azokét idézi. E gépfegyver nem rendelkezik pisztolymarkolattal, ehelyett két függőleges markolatot alakítottak ki rajta. A markolatok között egy felhajtható kapcsolófedél található, alatta a fegyver főkapcsolójával (ezzel kapcsolható ki-be az áram), ettől balra egy zöld lámpát építettek be, amely jelzi, hogy folyik-e áram a rendszerben.

A markolatok mellett egy-egy gomb található, amelyek elsütőbillentyűként funkcionálnak - a látszat ellenére ez kényelmi és nem biztonsági mechanizmus - a fegyver elsütéséhez elegendő az egyiket benyomni. A fegyver baloldalára egy harmadik, hasonló gombot terveztek, ez a jármű-lövészek kapcsolódó rádiójának ki-bekapcsoló gombja (ezáltal a helikopter-ajtóban tüzelő lövész úgy is tarthatja a kapcsolatot a legénység többi tagjával, hogy közben mindkét kezét a markolaton tartja és jobbjával működteti a fegyvert). Az elektromos csőforgatás és a rendkívül nagy sebesség miatt ha a lövész leveszi a kezét az elsütőbillentyűként funkcionáló gombról, a tüzelés azonnal abbamarad, a csőköteg viszont csak fokozatosan (a surlódás hatására) lassul le és az első töltény előtt a rendszernek ismét nagy sebességre kell gyorsítania a csőköteget.

Mivel a töltőmechanizmus folyamatosan biztosítja a fegyver töltényekkel való ellátását, kezdetben miután a lövész beszüntette a tüzelést, az M134-es további töltényeket töltött, a fegyverben lévő (de lövedéket is tartalmazó) hüvelyeket pedig automatikusan kiürítette - egészen addig, amíg a forgás le nem állt.

Azért, hogy tűzcsapásonként ne veszítsenek el több tucatnyi lőszert, egy mágnesszelep került beépítésre, de az M134-es ezzel a megoldással is minden egyes tűzcsapás után kiürített néhány éles töltényt. A Vietnámi háború alatt ilyen szintű pazarlást még tolerálhatónak tartottak (tekintettel a hatalmas lőszer-fogyasztásra), később viszont egy tengelykapcsolóval az egész problémát megoldották, mivel ekkor a tüzelést követően a csőköteget egyszerűen leválasztják a mechanizmusról, így az üresjáratú forgás közben egyetlen éles töltényt sem veszítenek.

Az M134-est csapásmérésre szánták, arra, hogy megsemmisítse, de legalábbis lefogja az ellenséget, nem pedig nagy pontosságú lövésekre (a Minigun kizárólag sorozatlövésre képes), ezért fix fém irányzékkal szerelték fel, a kezelő a becsapódás helye alapján módosítja a célzást (komolyabb optikára nem volt igény, mert eleve mozgó járműből tüzeltek). Ma már a fém irányzék kiváltható különböző (általában nagyítással nem rendelkező) optikai irányzékokkal.


Életút:

Gatling-rendszerű, elektromos meghajtású gépfegyverekkel már a XX. század fordulóján is kísérleteztek és később az angolok és németek is teszteltek forgócsöves, nagy tűzgyorsaságú, kiskaliberű rendszereket, de kategóriájában az M134-es volt az első szolgálatba állított típus. Maga az M134-es jelzés a fegyver hadseregbeli kódja volt (az XM196-ossal együtt), míg a légierő és a haditengerészet a fegyvert GAU-2/A és GAU-17/A jelzést használta.

Az Amerikai Egyesült Államokban 1963-ban szolgálatba állított fegyvert a Vietnámi háborúban számos Bell UH-1-es helikopter nyitott raktér-ajtajába felszerelték, de szolgált átalakított könnyű csapásmérő helikoptereken és az eleve tűzharcra tervezett AH-1 „Cobra” fedélzeti fegyvereként is. A hatalmas tűzerejű Minigun a helikoptereken kívül csapásmérő repülőgépek (pl.: a Cessna A-37 „Dragonfly”) és a nehézfegyverzetű, ún. gunship repülőgépek (köztük az Lockheed AC-130A) értékes fegyverévé vált, de gyors, kisméretű folyami hadihajókon is alkalmazták.

A Minigun nem pontlövő fegyver, a kezelők célja nem egy-egy katona kiiktatása volt, hanem a szárazföldi csapatok biztosítása az ellenség lefogása által, illetve a célpont teljes megsemmisítése. Az M134-es másodpercenként 50-100 töltényt tüzel az ellenségre: ezek ugyan ”csupán” 7,62 mm-es NATO töltények, de a nehézpáncélzatú eszközök kivételével így is szó szerint megsemmisítik a célpontot. Már néhány másodpercnyi tüzelést követően is a legtöbb fedezék, jármű ronccsá válik (a több tíz kilogrammnyi becsapódó töltény hatására). Nem szabad lebecsülni a fegyver pszichológiai hatását sem: ha a tűz alá vett ellenséges katonák biztos fedezéket is találtak, többnyire meg sem kíséreltek visszalőni, a támadás szemtanúit pedig demoralizálta a töltényözön.

1975-ben az Amerikai Egyesült Államok elvesztette a Vietnámi háborút és mivel ekkorra már több mint 10000 db M134-est gyártottak, a fegyver előállítását felfüggesztették és a meglévő példányokat a felhalmozott pótalkatrészeket felhasználva javították.

A használat során ezek fokozatosan elhasználódtak és 1985-re más csupán néhány egység alkalmazta a Minigun-t, de mivel az utángyártott alkatrészek minősége alacsony volt, felmerült az M134-es végleges nyugdíjazása. Az 1990-es évek elején az amerikai Dillon Aero továbbértékesítésre maga is vásárolt Minigun-okat, majd - miután észlelte a problémákat - úgy döntött, hogy egyes alkatrészeket maga gyárt le, kiváltva a megbízhatatlan elemeket. A gyártást megelőzően a Dillon Aero tovább is fejlesztett egyes részegységeket (elsősorban a hevederbontót), majd ezeket kis sorozatban gyártotta.

2003-ra elkészült a M134D, a fegyver gyakorlatilag teljes mértékben újratervezett változata, amelyet a könnyített (19 kg-os), részben titánból gyártót M134D-T, illetve hosszabb élettartamú variánsa, a 19,5 kg-os M134H követett. Az újratervezett Minigun ismét elterjedt és a helikoptereken és hajókon kívül az amerikai HMMWV terepjárókon is megjelent: ezek olyan mértékű tűzerőt biztosítottak, hogy Irak megszállása során sok esetben a gerilla-csapatok az M134D-vel rendelkező konvojokat nem merték megtámadni.

Az M134-esből a Dillon Aero mellett a Garwood Industries is készített feljavított változatot (M134G), emellett a fegyverből készítettek 5,56 NATO töltényt tüzelő variánst is (XM214 „Microgun”). Az M134-est és változatait összesen 39 ország rendszeresítette és a legtöbb hadsereg máig rendszerben tartja, mivel a fegyver a hagyományos háborúk mellett a modern aszimmetrikus hadviselésben is kiválóan alkalmazható, ikonikus fegyverré téve a máig gyártott Minigun-t.


Műszaki adatok:

Gyártó: General Electric

Típusnév: M134 ”Minigun”

Típus: (forgócsöves) gépfegyver

Megjelenés éve: 1963

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 39000 g

Teljes hossz: 802 mm

Csőhossz: 559 mm

Kialakítás:

Működési elv: forgó csöves

Tárkapacitás: nincs tár (heveder-töltésű)

Irányzék: kihajtható fém irányzék

Lőszer:

Neve: 7,62 NATO

Mérete: 7,62x51 mm

Tömege: 25,4 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 2000-6000 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 853 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.