Boeing-Sikorsky RAH-66

„Surranó indián”


Tervezés:

Az Amerikai Egyesült Államok a második világháborút követően egyre szélesebb körben használt helikoptereket, jelentősen megkönnyítve a földi csapatok dolgát a távoli országokban végzett bevetések alatt (ld.: Koreai háború, Vietnámi háború).

A leghíresebb amerikai típus a Bell UH-1-es könnyű helikopter volt, melyet a csapatszállítás mellett mentésre, járőrözésre is használtak, később pedig gépfegyverekkel felszerelve gyakran a földi csapatokat is támogatták.

A felfegyverzett UH-1-eseket idővel a világ első, eleve támadó célú helikopterével, a belőle kialakított Bell AH-1 „Cobra” típussal váltották le. Ez a harcjármű ugyan nem rendelkezett raktérrel, viszont gépfegyverek mellett rakétákat is hordozhatott, valamint elődjénél jobb volt a manőverező-képessége és a sérülés-állósága.

Utóbbira egyre nagyobb szükség lett, mert a kis magasságban repülő helikopterek ugyan gyakran el tudjak bújni az ellenséges vadászgépek elől, viszont jobban ki voltak téve a földi légelhárítás tüzének (Vietnámban az amerikaiak csak UH-1-esből 7013 db-ot vetettek be, de ezek 47%-a, 3305 példány elpusztult).

Emiatt felmerült az igény egy olyan új támadó helikopterre, mely nagy hatósugarának köszönhetően mélyen behatolhat az ellenséges területre, csapást mérhet, majd elmenekülhet úgy, hogy az ellenség fel sem fedezi, mivel a radarok számára szinte láthatatlan.

Ennek megfelelően 1982-ben kiírták a Light Helicopter Experimental (angol; könnyű helikopter kísérlet, röviden LHX) tendert, amelynek egyszerre négy helikoptert kellett leváltania.

A követelmények igen magasak voltak: olyan helikoptert igényeltek, amely jobb manőverező képességgel és több fegyverzettel rendelkezik, mint az akkor rendszerben álló helikopterek (mindezt úgy, hogy az elvárt radarkép-csökkentés nyilvánvalóan többlet-terhet jelent).

A pályázaton a Bell-McDonnel Douglas, valamint a Boeing-Sikorsky vállalatok indultak - a program méretét jól mutatta, hogy csak a legnagyobb amerikai repülőgép-ipari cégek pályáztak és ők is közösen.

A prototípusok kiértékelése rendkívül lassan haladt, végül kilenc évvel később (a Sikorsky S-75-ös modellel) a Boeing-Sikorsky páros került ki győztesen, megnyerve a hatalmas lehetőséget jelentő programot (gyakorlatilag ezt a típust szánták a jövő legfontosabb amerikai katonai helikopterének).

A sorozatgyártású példányokat RAH-66-osként jelölték, becenevük Comanche (angol; komancs) lett - az indián törzsekről elnevezett helikoptereknek nagy hagyománya volt az amerikai hadseregben; pl.: Bell H-13 „Sioux” (sziú), Bell UH-1-el „Iroquois” (irokéz).


Konstrukció:

Hogy megfeleljenek az elvárásoknak, a RAH-66-osnál különösen nagy figyelmet fordítottak a törzs alakjának megtervezésére. A megfelelő szögben álló, szögletes kialakításnak köszönhetően a Comanche a radar-jeleket nem egy irányba verte vissza, hanem szétszórta, egy részüket pedig speciális festése nyelte el (hasonló módszert alkalmaztak a lopakodó F-117-es, illetve B-2-es bombázókon is).

Mindez azt jelentette, hogy a RAH-66-os az AH-64 „Apache” harci helikopterhez képest szemből 40%-al ”kevésbé” látszott, infravörös (hőképe) pedig annak mindössze 1/3-a volt. Legjobban a rádióhullámok visszaverődését csökkentették - szintén az AH-64-eshez képest - az új típusnál (szemből, 10 GHz-es tartományban) a visszaverődés 99,85%-al kisebb (a korábbi 1/663-a) volt.

Ilyen jó értékek eléréséhez számos speciális megoldást kellett alkalmazni. A különleges törzs-kialakítás mellett a RAH-66-os ötágú rotorja kompozit anyagokból készült, melyeket speciális elemekkel zártak le. Ez utóbbi - a zárt farokrotorhoz hasonlóan - nemcsak nagy teljesítményt, de halk haladást tett lehetővé.

Az üresen is több mint 4 tonnás helikoptert egy pár LHTEC típusú gázturbinás sugárhajtómű tartotta a levegőben - a motorok együtt 3000 lóerőt meghaladó teljesítménye az áramvonalas burkolattal párosulva 300 km/h feletti sebességet tett lehetővé.

A Comanche erőforrása több újdonságot is tartalmazott, ezek közül a legfontosabb a fejlesztett gázkiömlő-rendszer volt: a helikopter hajtóművéből kiáramló forró gázokat ugyanis nem egyetlen nagy kiömlőnyíláson engedték ki, hanem egy lyukacsos felületen (emellett egy további cső hideg levegőt fújt be, tovább növelve a hatást).

Ennek a megoldásnak köszönhetően a harceszköz hőképe jelentős mértékben lecsökkent, csökkentve a bemérés-, valamint annak az esélyét, hogy egy infravörös tartományban működő (többnyire passzív) önirányítású rakéta eltalálja a helikoptert. Ez a megoldást hasonlított a szovjet Mil Mi-24-esen alkalmazott EVU-hoz (Ekranno Vihlopnoje Usztrojsztvo; kiömlő árnyékoló rendszer), ám annál hatékonyabb volt.

A Comanche futóművét a törzsbe húzta be, majd egy burkoló-lemez is elé csúszott, mivel máshogyan nem érhették volna el sem a tökéletes radar-visszaverő képességet, sem pedig ilyen magas végsebességet.

E harcjármű kétszemélyes, tandem pilótafülkével rendelkezett: a repülési adatokat digitális kijelzők jelenítették meg, ami az 1980-as években még újdonságnak számított, ahogy a repülőgépeken már alkalmazott fly-by-wire rendszer és a botkormányos irányítás is.

A RAH-66-ost minden, ma már alapfeleszelésnek számító célzássegítő eszközzel (pl.: FLIR-rel és milliméteres hullámhosszúságú tartományban érzékelő radarral) felszerelték. A harcjármű az orrba integrált ultrakönnyű 20 mm-es (XM301-es) gépágyú mellett - hasonlóan a többi harci helikopterhez - számos rakéta hordozására volt képes.

Ez a 70 mm-es Hydra 70-es nem irányított rakéta mellett, az AGM-114 „Hellfire” páncéltörő rakétát és az AIM-92 „Stinger” légi célok elleni rakétát takarta, így a típus földi és légi, páncélozatlan, könnyen és erősen páncélozott célok ellen egyaránt hatásos volt.


Szolgálatban:

A közel egy évtizednyi tesztelést követően az első prototípus csak 1996. január 4-én emelkedett a levegőbe, de az összes rendszer integrálásáig további 5 évet kellett várni, mivel az eredeti időpontra egyes részegységek még nem működtek és problémák merültek fel az elektronikával kapcsolatban. Ezek kijavítását követően elkészítettek egy második prototípust is, amely 1999. március 30-án emelkedett a levegőbe.

A gyártó Boeing-Sikorsky ennek ellenére bizakodott, mivel a világ legnagyobb helikopter-tengerének keretében mintegy 5000 db RAH-66-os legyártására kaptak ígéretet. Ezt a hatalmas mennyiséget három altípusban (felderítő-, támadó-, légiharc-) képzelték el - a különböző típusok azonban csak kis mértékben tértek el egymástól: a fő különbséget a támadó változatok fegyvertartó pilonjai jelentették.

A rendkívül ambiciózus (a világ első és máig egyetlen lopakodó helikopter-) programja azonban nem a vártnak megfelelően alakult. A sorozatgyártású változat elkészítése egyre jobban elhúzódott és a képesség-demonstrációk, valamint további fejlesztések ellenére a megrendelések száma folyamatosan apad, egészen 2000 helikopter alá (ennek fő oka az volt, hogy a hidegháború végével jelentősen csökkent a hadsereg költségvetése).

A 2002-es újabb átszervezéskor ezért a rendelést még drasztikusabban 650 gépre csökkentették (bár még ez is 26,9 milliárd dollárt-t, azaz 2002-es árfolyamon számolva közel hétezer milliárd forint jelentett).

A pénzhiány miatt végül 2004. február 23-án az egész programot törölték, annak ellenére, hogy ekkor már megkezdődött a sorozatgyártású példányok összeszerelése és ekkorra a helikopter kifejlesztésébe már több mint 7 milliárd dollárt öltek, így a RAH-66-os nemcsak minden idők legfejlettebb, de legdrágább helikopterévé is vált).

Az indoklás szerint a drónok (pilóta nélküli repülők, angolul UAV-k) már készen álltak a bevetésre, egyes típusokat pedig más helikopterekkel (pl.: a Bell ARH-70 „Arapaho”-val váltottak volna le - később ezt a programot is törölték).

Bár az Amerikai Egyesült Államokban a hidegháború alatt több alkalommal előfordult, hogy hatalmas összegeket áldoztak eredmény nélkül zárult katonai programokba, az amerikai harci-helikopterek jövője még kétséges.

A 2010-es évek elején az amerikai hadsereg számos alkalommal vetett be felfegyverzett drónokat, melyek a többi típusnál olcsóbban üzemeltethetőek, ám manőverező-képességük töredéke egy harci-helikopterének és tűzerejük is korlátozott, ezért egy modern hadfelszereléssel rendelkező ellenfél ellen valószínűleg nem használhatóak hatékonyan.

A leváltásukra tervezett helikopter hiányában az Amerikai Egyesült Államok jelenleg évtizedek óta szolgálatban álló AH-1-es és AH-64-es helikoptereinek modernizált változatait építi, de újraindult a következő generációs harci helikopter fejlesztése is, ám jelenleg kizárólag a csapásmérő változat fejlesztésére koncentrálnak (érdekes, hogy az LHX program beindítása óta elteltt több mint 30 év alatt egyetlen valódi lopakodó helikopter sem került sorozatgyártásba).


Műszaki adatok:

Név: Boeing-Sikorsky RAH-66 „Comanche” (komancs)

Típus: (lopakodó) harci helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 14,28 m

Rotorátmérő: 11,90 m

Magasság: 3,37 m

Szerkezeti tömeg: 4.218.kg

Max. felszálló tömeg: 7.896.kg

Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 1563 Le-s (3126 Le-s összteljesítménnyel) (LHTEC T800-LHT-801)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 1 db 20 mm-es gépágyú (XM301, az orr alatt), belső tároló-rekeszeken és 2 opcionális fegyvertartó pilonon lehetőség nem irányított- (Hydra 70) vagy irányított- (AMG-114 vagy AIM-92) rakéták szállítására

Teljesítmények:

Végsebesség: 324 km/h

Csúcsmagasság: 4.566.m

Emelkedőképesség: 273 m/perc

Hatótávolság: 485 km (átrepülésnél, külső üzemanyag-tartályokkal maximum 2200 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.