1K17

„Szzsátüje”


Tervezés:

Az immár több mint egy évszázados megjelenésük óta a szárazföldi haderők gerincét a harckocsik alkotják, mivel ezen járműtípusok nemcsak mozgékonyak és jelentős tűzerővel rendelkeznek, de páncélzatuk (általában) megvédi őket az ellenséges tűztől. A harckocsik hatékony működése miatt természetesen megjelentek a páncéltörő puskák, majd lövegek, kifejezetten ezen célpontok elpusztítására.

Ellenük a tervezők az 1930-as évektől jelentősen növelni kezdték a harckocsik páncélzatát. Ezt jók reprezentálta a német harckocsik (találtnak leginkább kitett homlokpáncéljának) vastagsága: a háború eleji háború eleji típusok 15-30 mm-es frontpáncéllal rendelkeztek, két évvel később már 50-80 mm-rel, a háború végi modellek páncélzata viszont már 100-185 mm-es tartományba esett.

A páncélzat vastagítása később is folyt, de a jelentős többlet-teher miatt ezt nem folytathatták a végtelenségig, ezért megkezdték a ferde páncéllapok alkalmazását: erről egyrészt a becsapódó páncéltörő lőszer nagyobb eséllyel pattant le, másrészt a lőszernek hosszabb utat kellett megtennie a páncélban.

A második világháborút követő hidegháborúban viszont általánosan elterjedt egy új lőszertípus, a kumulatív gránát. Ez nem az ágyúgolyókhoz hasonlóan puszta erejével üti át a páncélt (mint a korábbi páncéltörő lőszerek), hanem a Munroe hatást kihasználásával: a benne található (réz) mag talált esetén cseppfolyóssá válik és átégeti a páncélzatot.

Ezzel a megoldással (valamint a nyíllövedékekkel) a korábbiaknál lényegesen vastagabb, erősen döntött páncélzatot is át tudtak ütni, ez pedig új védelmi megoldások megalkotására ösztönözte a gyártókat. A kísérletezés a mai napig tart és több javaslat felmerült (pl.: nagyon tömör, lemerített urán páncélzat, rétegelt szendvics-páncélzat, üreges páncélzat), de megjelentek az aktív védelmi rendszerek is, amelyek kisebb töltetek segítségével kívánták kioltani a közeledő lőszer erejét.

A legjobb védelem természetesen az, ha a harckocsit el sem találják, ezért egyes harckocsik (pl.: AMX-13, Leopard 1) esetében egy könnyű, minimálisan páncélozott vázat és rendkívül erős hajtóművet használtak, hogy nagyobb sebességükkel nehezítsék meg eltalálásukat.

Egy másik módszer az álcázásra fektette a hangsúlyt (csökkentve a jármű sziluettjét, hangját és hőképét), de kecsegtetőek voltak a lézerfegyverek is. A lézerfegyverek kutatásába mindkét hidegháborús nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió is hatalmas összegeket ölt, ennek ellenére a mai napig nem sikerült teljes értékű harcjárművek ellen is hatásos, megbízhatóan működő és elfogadható áru lézerfegyvert sorozatgyártásba küldeni.

A lézerfegyverek közvetlen pusztításra ma is igen korlátozott mértékben képesek, a kutatások egyik iránya viszont nem a hővel történő pusztítás, hanem a mind szélesebb körben elterjedő optikai és elektro-optikai eszközök (például lézertávmérők) elvakítása volt és erre a feladatra alkalmasnak is tűntek. Ez utóbbi fejlesztés egyik legimpozánsabb eredményét a szovjetek produkálták az 1K17 „Szzsátüje” (orosz; összenyomás, az angolszász terminológiában Szhatie) nevű páncélossal.


Konstrukció:

Az 1K17 különleges harcjármű volt, de magát a páncélos vázát egy másik, már létező típusból, a 2S19-es önjáró lövegből emelték át (ezzel megspórolhatták az önjáró váz kifejlesztésének költségeit). A Szzsátüje két blokkból állt: magából a fegyverből és az ezt szállító vázból.

Az 1K17-es nem kapott hagyományos harckocsi-ágyút, mivel nem ellenséges harckocsik elpusztítására tervezték: külsőre is inkább a második világháborús brit Canal Defence Light-ra hasonlított (tornyukban hatalmas fényszórót hordozó Matilda és Grant páncélosokra), semmint fő csataharckocsikra.

A típus lézerfegyvere egy komplex rendszert alkotott: három sorban összesen 15 db lézerágyút építettek be (a fegyver működés közben lézersugarakkal bombázta a célpontot, ezzel téve vakká annak elektronikus és optikai rendszereit, valamint legénységét). A lézerek különböző csatornákon működtek, ezzel is növelve a hatékonyságukat, a mozgatható lencsékkel pedig bizonyos szinten alkalmazkodhattak a harctéri körülményekhez (a lézerfegyverek hatékonyságát például a szálló por és a páratartalom jelentősen befolyásolja).

A páncélos másodlagos fegyverzetét egyetlen 12,7 mm-es NSzV nehézgéppuska alkotta, amely egyaránt szolgált az ellenséges gyalogság és a légi célok (alacsonyan támadó repülőgépek és helikopterek ellen). Ez önmagában nyilvánvalóan nem lett volna elégséges, de az 1K17-est eleve egy nagyobb alakulat részeként tervezték bevetni, tekintettel arra, hogy maga a típus az ellenséges harckocsik kilövésére nem volt alkalmas.

Az 1K17-es páncélzatának pontos vastagsága nem ismert, de feltételezhető, hogy megegyezik az (ugyancsak titkosított) 2S19-esével, amin alapul. Ez vékonyabb, csak kiskaliberű lőszerek és repesz-találat ellen védő páncélzatot jelenthet, de ennél többre a típusnak nincs is szüksége, mivel közepes távolságról (több kilométerről) tervezték bevetni. Amikor nem használták őket, az érzékeny lencsék elé páncéllapokat lehetett hajtani (ez látható a baloldali képen).

A 41 tonnás 1K17-est egy 840 lóerős V-84A dízelmotor mozgatta, ennek köszönhetően a típus rendkívül mozgékony volt: végsebessége elérte a 60 km/h-t. A páncélos emellett rendelkezett egy nagy teljesítményű generátorral és egy biztonsági akkumulátor-rendszerrel is: ezek biztosították a fegyver számára a jelentős mennyiségű elektromos áramot.


Fejlesztések:

Az 1K17-es futurisztikus fegyverrendszer volt, de váza révén kapcsolódott a 2S19-eshez. Ez utóbbi önjáró löveg sem teljesen új konstrukció volt: vázát a T-80-as fő csataharckocsi, hajtóművét pedig a T-72-es adta.

Ez a párosítás kiválóan megfelelt: kellően nagy belső térrel rendelkezett a jókora fegyver befogadásához, miközben a váz tartós és megbízható volt, ráadásul a motorcserével kiküszöbölték a T-80-as gázturbinás sugárhajtóművét, amely az eredeti harckocsinál is számos problémát okozott.

Az 1K17-es azonban az ellenséges eszközök elvakítására, tönkretételére tervezett harcjárműként sem volt egyedi konstrukció, sőt, még a Szovjetunióban is készültek hasonló modellek. Ezek közé tartozott a Sangvin, amely a ZSzU-23-4-es önjáró légvédelmi ütegen alapult. Ez a típus sok hasonlóságot mutatott az 1K17-essel, viszont (a ZSzU-23-4 örökségeként) beépített radarral is rendelkezett.

Szintén a szovjet ”lézer-páncélosok” sorát gazdagította az 1K11 „Stiletto”, amely a másik két modellel szemben egy aprócska tornyot kapott (e három típus csak közvetve kapcsolódott egymáshoz - az 1K17-es késői rendszeresítése miatt nem kapott klasszikus továbbfejlesztett változatokat). Az alábbi képen baloldalt egy Sangvin, jobboldalt egy 1K11-es látható.


Szolgálatban:

Fontos leszögezni, hogy a szovjet, majd orosz katonai lézer-kísérletek a mai napig titkosak, ezért kevés a hozzáférhető, megbízható adat. Még az sem nyilvános, hogy pontosan mikor kezdődtek az érdemi kísérletek (valamikor az 1950-es évek közepén), az viszont ismert, hogy a kommunista vezetés megrendelte mobil lézerfegyverek kifejlesztését.

Ez megoldatlan kérdések egész sorát vetette fel. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy a fegyverek működtetéséhez szükséges energia-ellátó rendszert és a lézert fókuszáló, valamint erősítő ”ágyút” egy önálló mozgásra képes harcjárműre szereljék, lévén ez rengeteg helyet, működtetése pedig jelentős energiát igényelt (ezek a fix bázisú egységeknél irrelevánsak voltak).

Egyes igen felületes források a Csillagok Háborúját tartják a fegyver inspirációjának, de elsiklanak amellett, hogy miközben a mára kultikussá vált, utóbb IV-ikként jelölt nagyjátékfilmet 1977-ben mutatták be, a szovjet haditengerészet már egy évvel korábban megrendelte a 10030 „Foros” nevű hajót. Ez egy 770-es sorozatú partraszálló hajó volt, amelyet az „Akvilon” lézer-komplexumot hordozta. A fejlesztés rendkívül elhúzódott: a korabeli technológia szint miatt a hajót nagymértékben át kellett építeni, ezért az OSz-90-es kódnevű egység (ld. balra) csak 8 évvel később, 1984-ben állt szolgálatba (a szovjet fekete-tengeri flottánál).

A tesztek eredménye felemás volt. A kipróbálás során a Foros képes volt megsemmisíteni egy rakétát lézereivel, de ez relatív hosszú ideig tartott, ráadásul nyilvánvaló volt, hogy egy ekkora rendszert nem lehet éles helyzetben hatékonyan használni (részben a mindössze 5%-os energiahatékonyság miatt).

Ezek is közrejátszottak abban, hogy már jóval korábban, 1978-ban megkezdték egy másik, hasonló hajó építését: az „Aydar” programban egy „Dixon” nevű egy teherszállító hajót alakítottak át. A két hatalmas összegű program azonban csak a kezdet volt: elsősorban tesztelésre szolgáltak, de a kommunisták fő célja az volt, hogy a lézerfegyverek méretét olyannyira lekicsinyíthessék, hogy azt egy katonai műhold vagy repülőgép is hordozhassa.

Ezek is közrejátszottak abban, hogy már jóval korábban, 1978-ban megkezdték egy másik, hasonló hajó építését: az „Aydar” programban egy „Dixon” nevű egy teherszállító hajót alakítottak át. A két hatalmas összegű program azonban csak a kezdet volt: elsősorban tesztelésre szolgáltak, de a kommunisták fő célja az volt, hogy a lézerfegyverek méretét olyannyira lekicsinyíthessék, hogy azt egy katonai műhold vagy repülőgép is hordozhassa.

Az ezt követő programok egyike volt az 1K17-es, amely ugyan alacsonyabb teljesítményű volt, mint elődei, ám azoknál nagyságrendileg kisebb méretű is volt, ezáltal jobban megfelelt a tényleges használatra. Az Astrofizika intézet által kifejlesztett lézerfegyvert 1990 legvégén egyesítették az Uraltransmash vázával és a típus csak 1992-ben ált rendszerbe.

A fegyverről azóta szinte semmit nem lehet tudni, kivéve azt, hogy legalább egy példány megépült (ezt az elmúlt évtizedekben nyílt mezőn tárolták), sorozatgyártásba pedig sosem került. Ennek két fő oka volt (elfogadva azt az oroszok által sugallt állítást, mely szerint maga a fegyver működőképes, sőt, hatékony volt).

Ez esetben a kudarcot részben az okozhatta, hogy az 1K17-es felesleges volt: még ha a típus valóban képes is lett volna egy támadó harckocsi minden szenzorának elvakítására, a támadás akkor sem állt volna le, mivel az 1K17-es a tüzelést nem akadályozta meg (arról nem is beszélve, hogy amennyiben a harcjármű sikeressé vált volna, az ellenség minden bizonnyal elsődleges célpontként kezelve volna az 1K17-est).

Mellékesen megjegyzendő, hogy a fegyver működése közben megvakíthatja az ellenfelet, ám a vakságot okozó (elsősorban lézeres) fegyverek használatát az ENSZ 1995-ös (Oroszország által is aláírt) rendelkezése kategorikusan tiltja (igaz, ez az amerikaiakat sem gátolja az ilyen irányú fejlesztésben).

E harcjármű bukásának másik fő oka hasonlóan prózai volt: a típus ára. A Szzsátüje alapvetően nem volt túlságosan drága, de ez csak a vázra és a lézerágyúra volt igaz. A lézernyalábok fókuszálásához összesen 30 kg-nyi(!) mesterséges rubint használtak, amely egy ezüstborítású spirális erősítőhöz kapcsolódott - ez praktikusan azt jelentette, hogy az 1K17 inkább óriási ékszeres-doboznak számított, semmint valódi harcjárműnek.

Az okoktól függetlenül a Szovjetunió összeomlása ezt a programot is elsöpörte, mivel egyértelmű volt, hogy belátható időn belül képtelenek lesznek használható fegyvert létrehozni: emiatt mindössze egyetlen példány készült el, de ezt éles körülmények között sohasem használták.

Az 1K17-es egy kétségkívül előremutató harcjármű volt, de a kor technológiai színvonalán halva született ötletnek számított. A lézerfegyverek máig nem terjedtek el, de a bennük rejlő potenciál miatt fejlesztésük nem állt le. Egyik lehetséges felhasználási módjuk a kisméretű drónok elleni harc, ugyanis amíg az erősen páncélozott szárazföldi harcjárművekben a jelenlegi típusok nem sok kárt tesznek, a törékeny, túlnyomórészt műanyag drónok elpusztítására alkalmasak (ezeket a civilek mellett felderítésre különböző katonai alakulatok is előszeretettel használják).


Utóélet:

Megjelenése óta az 1K17-esről nem látott napvilágot érdemi információ, de 2016 augusztusában az orosz védelmi miniszter utalt arra, hogy Oroszországban már rendszeresítettek sorozatgyártott lézerfegyvereket (amelyeknek talán az 1K17-es szolgált alapul). Tekintettel arra, hogy ezt semmilyen kézzel fogható bizonyítékkal nem támasztották alá, és hogy a korábbi hasonló bejelentések (pl.: a futurisztikus T-14 „Armata” harckocsi vagy az 5. generációs PAK-FA vadászbombázó) egyike sem bizonyult igaznak, ezt minden bizonnyal csak egy, az orosz rezsim lakóinak szóló hazugságok közül:


AN/SEQ-3 Laser Weapon System (lázeres harckocsi):

Az amerikaiak több lézerfegyveres kísérletet folytatnak, bár az ő kutatásaik elsősorban a pusztítási képességekre fókuszálnak. Ezek egyike a Laser Weapon System (angol; lézer fegyverrendszer), amelyet az AUSTIN osztályú Ponce hajó fedélzetén demonstrálták a kisméretű céltárgyak (csónak, illetve drón) elleni harcot. Az XN-1 LaWS-ként is jelölt, 2014-ben elkészült típus egyesíti magában a két fent említett funkciót: képes nagy energiájú lézernyalábbal elpusztítani a céltárgyat vagy elvakítani annak szenzorait.

A bíztató (nagyközönség által is hozzáférhető) teszt eredménye ellenére eddig ezt az eszközt sem rendelték meg, de kétségtelenül jelentős előrelépést jelent az ilyen irányú kutatásokban és egy nap talán alkalmas lesz arra, hogy az 1K17-es modern utódaként egy szárazföldi harcjárműben, a harctéren is tesztelhessék.


Műszaki adatok:

Név: 1K17 „Szzsátüje”

Típus: lézerfegyveres harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 41,00 t

Hossz: 6,04 m

Szélesség: 3,58 m

Magasság: 3,00 m

Motor: 840 Le-s ( V-84A, dízelüzemű)

Legénység: ismeretlen fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 15 db lézerágyú (a toronyban, három sorban elrendezve)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (NSzV)

Páncélzat: ismeretlen mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 60 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 500 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.