Labyrinth

„Az útvesztő építészei”


Körítés:

Manapság a társasjáték-kedvelők dúskálhatnak a szebbnél szebb kidolgozású játékokban, amelyek nem csak egy csapatnyi embernek nyújtanak tartalmas szórakozást, de szinte valódi művészeti alkotások, amelyeket akár a falra is ki lehetne szögelni (ezt senkinek sem javasoljuk, mivel egy bebetonozott játékkal nehéz játszani). Vannak társasjátékok, amelyek a semmiből bukkannak fel és pillanatok alatt meghódítják a csúcsot (pl.: Dominion).

Léteznek azonban olyan játékok is, amelyek jóformán elpusztíthatatlanok, már évtizedek óta a piacon vannak és az idő vasfoga is kicsorbulna, ha megpróbálna beléjük harapni (pl.: Police 07). A Labyrinth egyértelműen ez utóbbi kategóriába tartozik. Nem csak azért, mert 1986-ban adták ki: a legtöbb korabeli játékhoz hasonlóan van néhány, mással össze nem téveszthető ismertető-jegye. Mindenekelőtt figyelemre érdemes az előtörténet részleget (itt teljes) hiánya. Ez jelentheti azt, hogy akkoriban még nem másztak bele ilyen mélységben a dolgokba, de sajnos sokkal valószínűbb, hogy erre egyszerűen nem volt szükség. Amíg ma mindenki készen kapja a televízióban vagy a számítógépen megjelenő információt, akkoriban leginkább a rádió és a négyzethálós papír használata virágzott (ez persze kissé sarkítás). Ebből az következett, hogy az embereknek nem volt szükségük egyetlen leírásra, hiszen számos mesét kitalálhattak, ha éppen úgy hozta kedvük.

Akár így van, akár nem, a Labyrinth-ban hiába is keresnénk bármiféle kerettörténetet, ezért inkább az elménkben kell kutakodnunk. Aki járt iskolába, az már nyilván hallott róla, hogy az ősi Egyiptomban előszeretettel építettek a piramisokba útvesztőket, hogy megakadályozzák a tolvajokat abban, hogy meglovasítsák halottaik értékeiket. Ez persze nem fogta vissza a betörőket, akik így is vállalták a bolyongást az labirintusban, hiszen számos érték lapult a tárnák mélyén.

Ahhoz, hogy saját labirintusunkhoz hozzájussunk, először - micsoda meglepetés - el kell távolítani a doboztetőt. A borítón nincs túl sok látnivaló, a sárgás színátmenet előtt mindenféle izé-bizé kikandikál az útvesztőből. Belül egy táblát, jó néhány labirintus-elemet, bábukat és a változatos kincseket ábrázoló kártyalapokat találhatjuk meg. A külsőtől csak akkor eshetünk hanyatt, ha rálépve megcsúszunk, persze a kiadás korában még nem volt csili-vili 3D-s grafika (ezt idővel pótolták, ld. Apróságok bekezdés). A kidolgozási minőségre nem lehet panasz, bár kissé elmarad a maitól, de azért nincs sok szégyellnivalója (pláne, hogy 2011-ben volt 25 éves).


Egy menet:

A Labyrinth nagyjából olyan egyszerű, mint egy pont, de részben pont ettől válik ideális társasjátékká: szabályból kevés van, a menetek mégsem válnak unalmassá, ráadásul mivel a mozgásoknak csak töredékét indukálja az adott játékos, minél többen játszanak, annál több a variálás. A leírás további kerülgetése helyett érdemes azonnal megkezdeni egy menetet. Mielőtt egy játék elkezdődne, fel kell építeni a labirintust: ehhez tetszés szerint be kell rakosgatni a labirintust alkotó (lekerekített szélű) négyzet alakú lapkákat a játéktérbe (a végén egy lapnak maradnia kell. Ezután kiosztásra kerülnek a célok. A fosztogatók ugyanis bűnözői hátterük ellenére (részben) jól neveltek, mindenki csak a számára kijelölt kincsekre áhítozik. Minden játékos csak azt látja, hogy akkor éppen mit kell megszereznie, ám azt nem tudja, hogy neki és többieknek még mit kell begyűjtenie.

A pálya felállítása után kezdődhet a verseny, melynek célja nem túlságosan bonyolult: a labirintusban kóvályogva a lehető leggyorsabban össze kell szedni minden kijelölt értéket (például: kincsesláda, bagoly, satöbbi), majd angolosan távozni. Aki a legrövidebb idő alatt összegyűjti minden számára kijelölt értéket és visszatér kezdőpontjára, az nyer.

A játékot maximum négy fő játszhatja, bár azt, hogy kivel lehetünk, leginkább a kiadás időpontja határozza meg: egyes változatokban tündértől boszorkányig többféle választási lehetőségünk van, máskor kizárólag színes fatuskók vagy szintén négyszínű szellemek ”bőrébe” bújhatunk.

Ha elkészült a pálya, sikerült kiválasztani a kezdő-játékost és mindenki tudja a célját, akkor elkezdődhet maga a játék. A játékos minden körben három akciót hajthat végre. Először az egyetlen labirintus-darabbal meg kell tolnia valamelyik sort vagy oszlopot. Itt egyetlen tiltás van: nem hozhatja létre a két körrel ezelőtti állapotot (magyarul valaki feltolja eggyel a harmadik oszlopot, ezt az utána következő nem tolhatja lefelé). Azért, hogy a pálya ne csússzon szét, egyes területlapok nem tolhatóak (ezzel egész sorokat blokkolnak). Ezen kívül viszont a játékos bármit választhat - a berakott új lapkával megváltozik a labirintus, új útvonalakat hozva létre és korábbiakat semmisítve meg. A tolás célja, hogy a játékos kiépítsen egy utat közte és a kincse között.

A második lépés a...lépés - a játékos figurájával akármennyit léphet, de csak úton haladhat, azaz nem léphet át a falon (még akkor sem, ha szellemmel vagyunk). A harmadik akció-lehetőség a kincs lecserélése: ha elértük az egyik kincset, akkor megszereztük, így indulhatunk a következő cél felé. Ezt a folyamatot addig kell ismételni, amíg össze nem gyűjtöttük minden számunkra kijelölt kincset: ekkor haza kell térnünk (a kezdőpontra), majd sajnos vissza kell adnunk a korábban eltulajdonított javakat. A társasjáték egyik előnye, hogy meglepően pörgős: némi agyalás, tologatás és lépkedésen kívül nem kell semmit tennünk, ezért egy menet fél órán belül lezavarható. Mindenképpen maximális létszámmal (4 fő) érdemes játszani, bár a doboz szerint akár egyetlen ember is játszhatja (bár az kétséges, hogy magunkat a jelenlegi tudásunkkal le tudjuk-e győzni).


Apróságok:

A Labyrinth-ot le lehet szólni, hogy nem valódi társasjáték, hiszen túl rövid, túl egyszerű és túl sok a véletlen szerepe. Ugyanakkor amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy e játék a kezdő-társasjátékok ideálja. A Metro-val vagy a Kecskefogó-val ellentétben tényleg melegen ajánlható a legfiatalabb korosztálynak is, mivel nem szükséges hozzá sem nyelv-ismeret (se írás, se olvasás), sem komoly logikázás, csupán egy lelkes, más kincsére áhítozó játékos (pont, mint a TROLL-ban).

Ez viszont nem azt jelenti, hogy e játék csak kicsiknek ajánlható, sőt! Felnőttek számára is élvezetes lehet, mivel több irányba lehet menni, a tolások pedig megsokszorozzák a lehetőségeket, így az ideális útvonal kialakítása komoly agymunkát igényel (ügyesebbek több körre előre kigondolhatják, hogy merre érdemes menni). De a Labyrinth-ot nem csak kicsiknek és nagyoknak érdemes játszania - bárki más is felfedezhet néhány érdekességet, ha egy kis odafigyel. Kezdésnek rögtön ott van a borító: a játék címe angolul „The aMAZEing Labyrinth”, amely egyrészt nagyszerű labirintust jelent, a maze viszont önmagában is útvesztőt jelent. Eme kissé vontatott sziporka mellett aztán ott vannak a szellem-játékosok (Junior verzió). Persze mindig vicces, ha szellemmel vagyunk, de arra a fejlesztők közül nyilván senki sem gondolt, hogy akkor falakra tulajdonképpen nincs is szükség, hiszen a túlvilági lényeket alkotó ektoplazma (vagy bármilyen más áltudományos anyag) miatt úgyis átmehetnek bármin. Érdekes az ellopandó dolgok listája is: a hétköznapibb kincses-ládikó és smaragd mellett olyan értékekre is szert tehetünk, mint egy fegyver vagy egy sárkány.

Ha pedig valaki megunja az alapváltozat (kincseit), számos változatból válogathat: a fiatalabb korosztálynak ott van a fent is említett Junior Labyrinth, míg az újdonságokért rajongóknak a 3D-s film kék emberkéit használó változat. Szinte az összes típus az alapjáték vagy a junior variáns átalakítása: közös jellemzőjük, hogy játékmenetük megegyezik az előddel és mindegyik önálló játék.


Tippek, trükkök:

Hiába tűnik pofonegyszerűnek a Labyrinth, azért időnként elég cseles tud lenni. Az a fő probléma, hogy előttünk/utánunk a több játékos is átrendezi a terepet, ezért egy kör múlva már egy megváltozott játéktér fogad minket:

1.: Ne gondoljunk túlságosan előre: mivel mindig változik a pálya, nem mondhatjuk azt, hogy aha, erre fogok menni.

2.: Vegyük át a lehetőségeinket: általában többfelé mehetünk és mindig majdnem elérhetjük a célunkat. Nézzünk meg egy útvonalat, majd ha az nem jön be (mert a többiek ”eltolják”), akkor jöhet a következő út.

3.: Fél szemmel figyeljük a többieket is: hiába érezzük úgy, hogy nemsokára nyerünk, ha más mindjárt végez - ilyenkor igyekezzünk keresztbe tenni neki.

4.: Toljuk ki magunkat: ha letoljuk a bábunkat a pályáról, akkor a másik oldalon bukkanunk ki, így lerövidíthetjük utunkat.

Adatok:

Kiadó: Ravensburger

Típus: versenyzős gyűjtögető társasjáték

Játékosok száma: 1-4 fő

Megjelenés éve: 1986

Tervező: Max J. Kobbert

Egy menet hossza: 20 perc

Ajánlott: a legkisebb korosztálynak, óvodásoknak is (egy-egy menet erejéig akár felnőtteknek is)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.