Marion Steam Shovel Crawler-transporter

„Cipelőművész”


A vállalat:

1945-ben, a második világháború végén a fegyverkezés verseny látszólag véget ért: a nácik ugyan már sugárhajtású vadászrepülőket használtak és bevetették a V2-es ballisztikus rakétát, de a Szövetségesek legyőzték a diktátor seregeit, az amerikaiak és a szovjetek összefogdosták a vezető német tudósokat, a győztesek pedig felosztották maguk között Németországot.

A béke azonban nem tartott sokáig: a két állva maradt szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió hamarosan egymás ellen fordult, hogy egy újabb, fél évszázadon át tartó globális konfliktus-sorozatban feszüljenek egymásnak. A helyi háborúk óriási áldozata mellett minden korábbinál rettentőbb fegyvereket, atom- és hidrogén-bombákat fejlesztettek ki, hogy végleg elpusztíthassák a másik felet. Az ezek célba juttatására alkalmas interkontinentális ballisztikus rakéták azonban - mintegy mellékesen - képesek voltak műszerek és emberek levegőbe emelésére is, ami egy újabb frontot nyitott a két szuperhatalom harcában: megkezdődött az űrverseny.

A németek technológiájával és számos briliáns tudósával, köztük a legendás Wernher von Braun-nak megerősített amerikaiak kezdetben elbizakodottak voltak, ezért óriási pofon volt számukra, amikor 1957. október 4-én pályára állt a világ első műholdja, a szovjet Szputnyik-1-es. Az amerikai a vereséggel felérő másodikként küldtek műholdat az űrbe, ráadásul 1961-ben az Amerikai Egyesült Államok ismét lemaradt, lévén a Vosztok-1-es űrhajó fedélzetén a szovjet Jurij Alekszejevics Gagarin vált az első emberré, aki kint járt a világűrben. Ebben a helyzetben a regnáló amerikai elnök, John Fitzgerald Kennedy meghirdette az Apollo programot, egy emberes holdra szállást, mivel tudta, hogy ezúttal egy olyan elsőbbséget kell szerezniük, amely elhomályosítja a korábbi kudarcokat.

Kennedy elhíresült mondásával (az évtized vége előtt embert juttatni a Holdra) csak egy baj volt: a pénz ugyan dőlt az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA számláira, de a nagy szavak mögül hiányzott a technológiai tudás: még elméleti számítások sem álltak rendelkezésre és azt sem tudták, hogyan kéne nekikezdeni a dolognak.

Idővel aztán elkészültek a tervek, az Apollo űrhajó, a holdkomp és a gigászi Saturn V-ös rakéta, a holdra szálláshoz adatokat gyűjtő Gemini, Surveyor, Lunar Orbiter, stb. programok és az indítás helyszínén, a légierő Cape Canaveral-i bázisán is felhúzták a szükséges óriás-hangárt és a kiszolgáló létesítményeket.

A giga-program részeként felmerültek látszólag kisebb jelentőségű problémák is: például hogy hogyan jut el a rakéta az indítóállásra. A rakétát nem akarták a szabad ég alatt összeszerelni (megelőzendő a korróziát) és a korábbi balesetek jól mutatták, hogy egy kiválóan égő anyagokkal (oxigénnel, hidrogénnel) töltött rakéta az indítóállásban milyen óriási pusztítást képes okozni, ezért a gyártást a több kilométerre található jármű összeszerelő épületben (angol rövidítéssel VAB) végezték.

A kisebb problémát az jelentette, hogy a Saturn V-ös átmérője ”csupán” 10 méter volt, magassága viszont 110 méter és függőleges helyzetben kellett szállítani, biztosítva, hogy a rakéta nem borul fel (a vízszintes szállítás egyszerűbbnek tűnt, de akkor az indítóállásban kelett vízszintesbe hozni a járművet, veszélyeztetve, hogy egy hiba vagy leszakadó alkatrész miatt el kell halaszani a startot). A nagyobb gondot a tömeg okozta: a Saturn V-ös ugyanis kb. 2800000 (2,8 millió) kg-ot nyom, ezért a világ egyetlen szárazföldi járműve sem bírta el.

Felmerült többféle megoldás, de a vasutas szállítás óriási költségű lett volna, vízen pedig nem sikerült megoldani a stabilitás kérdését, ezért végül egy új, kifejezetten a feladatra fejlesztett teherszállító (szárazföldi) jármű megépítése mellett döntöttek. A tervezéssel a nehéz földmozgató járműveket gyártó Bucyrus-Erie Company-t bízták meg, mivel ez a cég már épített óriási szállítójárműveket bányavállalatoknak.

Miután 1962-ben eldőlt, hogy a végleges jármű egy önálló mozgásra képes, lánctalpas jármű lesz, megbízták a kivitelezőt, aki azonban nem a Bucyrus, hanem egy konkurens cég, az alacsonyabb árat ígérő Marion Power Shovel Company lett, a járművet pedig Crawler-transporter-nek, Hernyótalpas szállítójárműnek keresztelték (eredeti neve Missile Crawler Transporter Facilities volt).


Konstrukció:

A többi jármű-gigászhoz (pl.: BelAZ 75710-hez vagy a Bagger 288-ashoz) hasonlóan a Crawler-transporter építésénél is kizárólag a praktikusságot tartották szem előtt, a ”normál” vásárlók elcsábítására használt minden dizájn elemet lehagytak. Hatalmas mérete miatt az óriási szállítójárműről igyekeztek minden nem életbevágóan fontos egységet lehagyni, pedig a jármű eleve csak a felét tette ki az eredeti terveknek. Kezdetben a NASA-nál egy komplett szállító-indítójárművet képzeltek el, később viszont a toronnyal rendelkező platformot különválasztották a szállítójárműtől, mert a hatalmas költségek miatt nem építették meg a tervezett öt járművet (az elkészült Crawler-transporter ezért gyakorlatilag egy lecsupaszított önjáró alváz volt, amelyre rögzíteni lehetett az indítóeszközt a rakétával).

Felülről nézve jól látható, hogy a jármű központi eleme egy téglalap, mind a négy sarkán egy-egy futómű-elemmel (a Crawler-transporter fém kerekeire lánctalp került, mivel nem létezik olyan gumiabroncs, ami megbirkózna a hihetetlen terheléssel és a hernyótalpas kialakítással jobban el tudták osztaltni a tömeget).

A Crawler-transporter vezetőfülkéjét nem középen helyezték el és nem is a megszokott bal-, hanem jobb oldalra tolták ki (a szimmetrikus jármű mindkét végén található egy-egy fülke). Maga a vezetőfülke egy, a jobb első futómű fölé kinyúló doboz, jókora első szélvédővel, alatta egy kisebb, keskeny második üveglappal, hogy a sofőr jobban láthassa az utat.

A fülke oldalán hat ablak található (egy sorban három, fölötte három kisebb), ezek közül a két középső nyitható, míg a vezetőfülke megközelítése hátulról történik (a fülkéhez nincs külön létra, végig kell menni a jármű elején kialakított, korláttal védett úton).

A 40 méter hosszú és 35 méter széles jármű gyakorlatilag egy lecsupaszított váz, amelyről még a burkolat is hiányzik, de a Crawler-transporter üres tömege így is 2721 tonna (ehhez jön hozzá a 2800 tonnás Saturn V rakéta, valamint az indítóplatform tömege). A Crawler-transporter teljes kapacitás 5,4 millió kg, amihez óriási teljesítményű hajtóműre volt szükség.

Az elsődleges hajtóművek szerepét két ALCO 251-es (elsősorban hajókba és generátorokban szánt), egyenként 2750 lóerős dízelmotor töltötte be, amelyek szintén két, egyenként 1006 lóerős generátort forgattak. A gigászi tömeg megtámasztására (és mozgatására) összesen nyolc lánctalp szolgál, kettő-kettő minden zsámolyon. Már magának a lánctalpnak a méretei is jelentősek: minden lánctalp 57 szemből áll, egy-egy elem 900 kg-ot nyom (a fém görgőket takaróelem védi).

A generátorok lánctalpanként kettő (összesen 16) motorhoz továbbítják a nyomatékot, emellett további két, egyenként 1065 lóerős dízelmotort építettek be, amelyek a kormányzás és a kiegészítő rendszerek (fűtés, világítás) működtetésében vesznek részt. Ezen kívül még két, egyenként szintén 1065 lóerős dízelmotor szolgál még két generátor meghajtására, amelyekkel a Crawler-transporter által hordozott platform és a rakéta energiaigényét elégítik ki.

A Crawler-transporter egyetlen kiegészítővel rendelkezik, ám az kulcsfontosságú: a vízszintező rendszerrel, mivel életbevágóan fontos, hogy a szokatlanul magas rakomány ne boruljon le a szállítójárműről. Ehhez a Crawler-transporter bármelyik oldalát meg lehet emelni, így a rakomány maximum 10 szögpercnyit tér ki (ez praktikusan azt jelenti, hogy a 110 méteres Saturn V rakéta csúcsa maximum 30 cm-nyit lengett ki).

A bonyolult, hidraulikus futómű magassága 6,1 és 7,9 méter között változtatható: erre azért van szükség, hogy az építést követően a csarnokban a jármű a rakétát tartalmazó platform alá állhasson, majd felemelkedve a ”hátára vegye” (a négy forgózsámoly fölött egy-egy kör alakú elem található, ezekbe akasztják be a szállított platformot, hogy megakadályozzák az elcsúszást).

A vízszintező rendszer enyhe lejtővel is képes megbirkózni, így a rakéta a szállítás végső fázisában is stabilan áll, miközben a Crawler-transporter az indítóállás 5 fokos emelkedésű lejtőjén halad. Természetesen ez nem jelent nagy sebességet: a Crawler-transporter végsebessége üresen is csupán 3,2 km/h, terhelve pedig csak 1,6 km/h, ezért a VAB-ban összeszerelt rakétával 5-6 órát vesz igénybe, mire eljut a 6,2 km-re található 39A indítóállásra (a jármű átlagfogyasztása kb. 350 liter/km).


Életút:

A Crawler-transporter első példánya egy évnyi építést követően, 1965 januárjában került a Cape Canaveral-i rakétaindító bázisára (mai nevén a NASA John F. Kennedy Űrközpontjába), de még nem állították rendszerbe, mert ilyen méretű járművek korábban egyszer sem használtak és ilyenformán nem is rendelkeztek semmilyen adattak.

A tényleges szállítás előtt ezért kiterjedt tesztelés kezdődött. A kezdeti próbák sikeresnek tűntek, de az egyik út során a járműről fémdarabok szakadtak le, jelezve, hogy a futóműben probléma lépett fel. Kiderült, hogy amíg egyenes vonalban haladva a Crawler-transporter súlyelosztása megfelelő, kanyarodáskor a futómű túlterhelt, ezért ebben a formában alkalmatlan a szállításra.

A javítást és áttervezést követően a tesztek folytatódtak - a próbautak lezárására 1966-ban került sor, amikor a szállítójármű az SA-500F-et hordozta. Ez egy röpképtelen modell volt, de mérete, tömege és építési módja is azonos volt Saturn V-ös rakétával - a Crawler-transporter kiállta a próbát és készen állt a szolgálatra.

Az első ”igazi” rakéta az Apollo-4-eshez használt Saturn V-ös lett: egy személyzet nélküli rakéta, egyben a Saturn V-ös első indítása. Összesen két Crawler-transporter épült (becenevük „Franz” és „Hans”), amelyekkel összesen egy tucatnyi Saturn V-öst szállítottak egy speciálisan kialakított úton (a jármű egy erre a célra tervezett ötrétegű, több mint két méter vastag burkolaton halad, mivel hagyományos betonon egyszerűen elsüllyedne).

A Crawler-transporter terhét az összeszerelő-csarnokban veszi magára, átszállítja a 39A (vagy a 39B) kilövőállásra, majd a start előtt a kilövőállás mellett várakozik, hogy szükség (általában hurrikánveszély) esetén visszaszállíthassa a rakétát az épületbe.

1969-ben az Armstrong, Collins és Aldrin alkotta legénységgel az Apollo-11-es sikeresen landolt a holdon („Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”), ami az Apollo-program számára teljes sikert jelentett, paradox módon az ezt lehetővé tevő kiszolgáló-létesítmények és a Crawler-transporter számára mégis katasztrófával ért fel.

A NASA biankó-csekket kapott a holdraszálláshoz: az Amerikai Egyesült Államok szenátusa nem limitálta az elkölthető összeget annak érdekében, hogy mindenképpen visszavághassanak a Szovjetuniónak. Amikor viszont ez sikerült, felmerült a kérdés: a vágyott célt elértek, mi értelme van folytatni a hatalmas összegeket felemésztő programot?

Az elképesztő túlbiztosítás miatt összesen 10 holdra szálláshoz elegendő ”szett” (rakéták, űrhajó, holdkomp) állt rendelkezésre, ezért úgy döntöttek, folytatják a programot, de immár a kutatás került előtérbe. A fellövések között több idő telt el, de a Crawler-transporter egészen az Apollo-17-es utolsó, (1972-es) fellövéséig (a 6-ik holdra szállásig) mozgatta a Saturn V-ösöket, majd a ”megmaradt” rakétákat felhasználó Skylab-program (az első amerikai űrállomás) és az 1975-ös közös amerikai-szovjet (Apollo-Szojuz) program indításában is részt vett.

A Crawler-transporter túlélte az Apollo-programot és a Saturn-rakéták nyugdíjazását. Az 1970-es években a NASA tovább folytatta az űrrepüléseit, de a végtelen források korszaka már véget ért, az elsődleges szemponttá ezt követően a lehető legolcsóbb repülés vált. Az amerikaiak kifejlesztették a Space Shuttle-t, azaz az űrsiklót, egy többször használatos űrjárművet, amelytől az űrutazás olcsóbbá válását várták: ezt részben azzal kívánták elérni, hogy nem építettek új kiszolgáló eszközöket, hanem amit lehetett, átvettek az Apollo programból.

A Crawler-transporter ezt követően a Saturn V rakétáknál kisebb (gyorsító-rakétákkal együtt is ”mindössze” 56,14 méter magas és 2041 tonna tömegű) űrsiklót hordozta, viszont a fellövések száma jelentősen nőtt: összesen 135 indításra került sor.

A hővédő pajzs sérülése miatt két űrsikló is megsemmisült, ráadásul a költségek a várnál nagyságrendekkel magasabbak voltak, ezért a Space Shuttle programot 2011-ben leállították, de a Crawler-transporter a mai napig üzemel (részben azért, mivel máig nem áll rendelkezésre olyan jármű, amivel kiválthatnák).

Az eltelt évtizedek alatt (a folyamatosan karbantartás mellett) sokáig érdemi változás nem történt a Crawler-transporter-en, mindössze a kritikus vízszintező rendszer váltották fel egy modern, lézeres modullal. 2003-ban a hajtáslánc egyes elemeit, valamint a kabinokat kicserélték, 2012-ben pedig az egyik Crawler-transporter nagygenerálon esett át, amelynek keretében a hajtóműveket, a fékeket, a kipufogórendszert és az elektronikát is modern egységekre cserélték (ezzel a jármű kapacitása 5,4-ről 8,2 millió kg-ra nőtt).

A változtatásokat a NASA új, Space Launch System nevű (az egykori űrsikló több elemét használó) rakétája tette szükségessé (korábban a Crawler-transporter Ares rakétákat is szállított). A két Crawler-transporter szinte kizárólag a VAB és a kilövőállás közötti bő 6 km-es szakaszon mozgott, de összesen több mint 5500 km-t tettek meg és bár már több, mint 50 évesek, valószínűleg még hosszú időn át használják őket (a Crawler-transporter-ek rekorder helyüket mára elvesztették, a Krupp Bagger 288-as marótárcsás kotró mögött máig a világ második legnagyobb, önálló mozgásra képes járművének számítanak.


Műszaki adatok:

Név: Marion Power Shovel Crawler-transporter

Típus: (rakéta és rakétaindító-platform-szállító) önjáró alváz

Fizikai jellemzők:

Hossz: ~ 40000 mm

Szélesség: ~ 35000 mm

Magasság: ~ 6200 mm

Tengelytáv: ~ 14500 mm

Saját tömeg: 2721000 kg

Megengedett össztömeg: 5400000 kg

Motor: 2 db 2750 lóerős (ALCO 251C, ”V” hengerelrendezésű, 16 hengeres, dízelüzemű)

Férőhely: 1 fő

Csomagtér: ismeretlen l (a jármű maximális kapacitása több mint 2800000 kg)

Teljesítmények:

Végsebesség: 3,2 km/h (teljes terhelés mellett 1,6 km/h)

Gyorsulás (100km/h-ra): nem tud felgyorsulni 100 km/h-ra

Átlagfogyasztás: 35000 l/100 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.