Piaggio Ape

„Klasszikus darázsból teherhordó méhecske”


A vállalat:

A Piaggio-t (akkoriban Rinaldo Piaggio Társaság-ot) Rinaldo Piaggio alapította 1884-ben. A cég egészen a második világháború végéig gyártott repülőket Olaszország számára, de a háború végére az ország egésze romokban hevert, csakúgy, mint a lerombolt Piaggio gyár. Az idősebb Piaggio 1938-ban meghalt, a vállalkozást fiai Armando és Enrico örökölték, de mivel az akkori helyzetben képtelenek voltak repülőgépek előállítására, új piacokat kerestek.

Az akkori hiánygazdaságban és nyomorúságban szükség volt egy járműre, mely újra motorizálhatja az olaszokat. Személyautóra ugyanakkor gondolni sem lehetett, mivel a nyersanyagok kitermelése és gyártása igen költsége eljárás volt és az így elkészült terméket csak egy nagyon szűk réteg vásárolta volna. Ésszerű megoldásnak látszott a motor - az autóhoz képest olcsón és gyorsan előállítható eszköz nem igényelt se túl sok nyersanyagot, sem pedig bonyolult gyártási eljárásokat.

Enrico Piaggio döntött - a cégnek nyitnia kell a robogók felé. A korábban a szintén olasz Agustánál a világ első modern helikopterét megalkotó Corradino D’Ascanio mérnök előállt tervével - a legendás Vespa (darázs) robogóval. Az alacsony áru, hölgyek által is könnyen kezelhető és stílusos jármű valódi sikertörténetté vált.

Az 1948-ban megjelent Vespa szinte mindenkinek megfelelt - fiatal lányok és öltönyös urak, élemedett korú dámák és srácok egyaránt használták (és használják ma is). Csupán egyetlen réteg maradt ki - az áruszállítók. Bár néha elképesztően sok terhet szállítottak vele, a Vespa-t eredetileg nem erre találták ki. De alig két év elteltével ezt a modellpalettában tátongó lyukat is betömték egy új változat, az Ape (méh) kifejlesztésével. Az új járművet - az elődhöz hasonlóan - újfent Corradino D’Ascanio tervezte és a zseniális mérnök terveinek hála sikerült megismételni a Vespa sikerét (a jobboldali képen egy régi Ape C-t népszerűsítő reklám-plakát látható.


Konstrukció:

A típus neve folytatta az előd által meghatározott névválasztási metódust - az újdonságot Ape-nek (méh) nevezték el. Az első változat tulajdonképpen egy platós Vespa volt: megmaradt az alapmodell sárhányón ülő fényszórója és a hajlított fémlemez, mely a felverődő portól és sártól óvta a vezetőt (ezt később gömbölyű, majd szögletes kabin váltotta fel). Mindhárom variáns egyszemélyes, platós áruszállítóként szolgált, bár az utóbbi évtizedekben elérhetővé váltak más konfigurációk is.

A lemezek alatt - természetesen - rengeteg változtatás történt. Ezek közül a legszembetűnőbb az, hogy a Vespa-hoz képest az egyedül álló hátsó kereket kettő váltotta fel, egyrészt hogy az Ape elbírja a rakományt, másrészt pedig hogy növeljék a stabilitást. Minden Ape-nek az első, egyedülálló kereke kormányozható és az aprócska motor is az első tengelyt hajtja. A futómű felépítése nem változott az újabb modellek megjelenésével: elöl egyoldalú, hidraulikus felfüggesztés található, míg hátul független, ferde lengőkaros megoldású a lengéscsillapítás. Az Ape-khez alkalmazott különféle motorokat kezdetben hátulra építették be, akárcsak az elődnél, egyes típusoknál viszont előre kerül, hogy ne csökkentse a raktér méretét.

Az egyszemélyes Ape kényelme mindig is minimálisnak volt mondható, hiszen a típus tulajdonképpen ma is egy háromkerekű robogó. Míg az eredeti változat szinte minden kényelmet nélkülözött, az újabbak fő előnyét is inkább csak a zárt karosszéria adta (a típus ”felszereltségéhez” egyetlen ablaktörlő tartozott, igaz, az ajtóra nagyméretű zseb került.


Életút:

Amikor az Ape A (balra) megjelent, új kategóriát teremtett: nagyobb volt, mint egy motor, sőt, méretei leginkább egy aprócska teherautót idéztek, mégis csupán egy átlagos motor árába került. A háborútól elcsigázott, újjáépülő Olaszországnak jobbkor nem is jöhetett volna a korai reklám-anyagokon gyakran VespaAutónak vagy TriVespa-nak nevezett eszköz. Ennek oka az volt, hogy az aprócska jármű éppen megfelelt a megszámlálhatatlanul sok új mikro-vállalkozásnak, akik aztán a saját céljaikra használták az Ape-et. A csinos, ám egyben praktikus munkaeszköz egy évtizeden át törtetlen népszerűségnek örvendett (egy kissé áttervezett változat is készült Ape B néven).

Az ötvenes évek második felére azonban a motorizáltság korábban sohasem látott mértékűvé vált: a háború szinte már csak rossz emlék volt, Olaszország nagy része újjáépült. Bár egyre többen engedhették meg maguknak a motorral hajtott utazást, ez nemcsak nagyobb forgalmat, de újabb problémát is generált. Rengeteg volt motoros és robogós ült át a jóval biztonságosabb autókba, a boltosok pedig nagyobb járműre vágytak.

De a Piaggio résen volt: 1956-ban bemutatták az Ape C-t, mely bár az előd által kitaposott úton haladt tovább, mégis sokban különbözött tőle. A változtatás több volt, mint egy egyszerű modellfrissítés - ezek közül a legfontosabb a külső volt: az új teher-robogó teljesen zárt karosszériát kapott (így hasonlítossá vált a Scammell Scarab-hoz vagy a háromkerekű Daihatsu Midget-hez). Ez amellett, hogy megvédte a vezetőt az időjárás viszontagságaitól, jelentősen növelte a biztonságot is (hiszen korábban a sofőr egy szinte bármiféle biztonságot nélkülöző robogóban ült). Az aprócska pilótafülke teljesen új megjelenést kölcsönzött az Ape-nek - most már nem egy meghízott motorra emlékeztetett, sokkal inkább egy ici-pici teherautóra. Az egyetlen, az orrban elhelyezett fényszóró bohém külsőt kölcsönzött az Ape-nak, de ez a jármű is a hétköznapokban bizonyította praktikusságát - az árúk megszámlálhatatlanul széles palettáját szállíthatták vele a szűk olasz sikátorokon.

Ebből a variánsból is készült egy erősebb alváltozat (Ape D). A kereslet miatt idővel a D variánsnak is megjelent a 150 ccm-es motorral szerelt változata, az Ape E. Ezt követte az Ape MP típusnév, mely a Motore posteriore (hátsó motor) változatot jeleni. Mint a neve is mutatja, ennél a változatnál a motort hátra építették be (a plató alá, mint az eredeti változatnál), mivel így több a hely az utastérben.

De e Méhet nem csak az áruszállítók használták - felfedezték maguknak a fiatalok is, akik olcsó és kis fogyasztású, de trendi járműre vágytak. Az 1970-ben megjelent két 175 ccm-es változat (Ape E/400R, majd 9 évvel később az Ape P) - e típusok kisebb változtatásokkal 12 évig, 1993-ig maradtak gyártásban (a ráncfelvarráson átesett változat neve Ape 500).

Bár ezek gyártását már rég befejezték, az új járművet vásárlóknak sem kell szomorkodniuk - soha még ennyi féle Méhet nem kínált eladásra az olasz gyártó. A belépőmodell az 1993 óta készített Ape 50 (49,8 ccm-es motorral), fölötte található az egy évvel később megjelent Ape Web (mely kizárólag a fényszórók burkolatában különbözik az alapmodelltől). Az ezredfordulón mutatkozott be a Web sportosnak nevezett változata, az Ape Cross 50. A második legerősebb verzió az Ape TM névre hallgat. Kétfajta motorral gyártják - 218 ccm-es benzinessel és 412 ccm-es dízellel (a benzines variáns végsebessége 60 km/h, a dízelé hárommal több). A legújabb modell az Ape Classic, mely 58 évvel az első modell bemutatása után jelent meg és kizárólag a legerősebb, 422 ccm-es dízelmotorral kapható. Ennek az Indiában gyártott járműnek a különlegességégét az adja, hogy a hagyományokkal szakítva sokáig kizárólag négy (ponyvás) ajtóval épített személyszállító konfigurációban létezik.


Műszaki adatok:

Név: Piaggio Ape 50

Típus: teherszállító robogó (háromkerekű mopedautó)

Fizikai jellemzők:

Hossz: 2490 mm

Szélesség: 1260 mm

Magasság: 1550 mm

Tengelytáv: 1590 mm

Saját tömeg: 232 kg

Megengedett össztömeg: 437 kg

Motor: 2,45 Le (49,8 ccm-es egyhengeres, léghűtéses kétütemű-)

Férőhely: 1 fő

Csomagtér: 347 l

Teljesítmények:

Végsebesség: 45 km/h

Gyorsulás (100km/h-ra): nem képes felgyorsulni 100 km/h-ra

Átlagfogyasztás: 3 l/100 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.