HM vehicles Freeway
„Igen furautó”
A vállalat:
Már a világ első robbanómotoros személygépjárműveként ismertté vált, 1886-os Benz Patent-Motorwagen is háromkerekű volt és ezen járművek végigkísérik a személyautózás történetét, többnyire mégsem váltak sikeressé (aminek számos oka van).
Az 1900-as évek elején a háromkerekűek a személygépjárművek egyik fő fajtái voltak, de a fejlődés hatására hamarosan perifériára szorultak és innentől valamilyen specialitással kellett felhívniuk magukra a figyelmet.
A Morgan V-Twin-hez hasonló roadsterek például alacsonyak és sportosak voltak, a többség azonban, akárcsak a Piaggio Ape első változatai, alacsony árukkal hódítottak vásárlókat.
Ezek a járművek, legyenek akár motorkerékpárok (pl.: Harley-Davidson Servi-Car), akár személyautók (pl.: Fuldamobil N-2), akár teherautók (Scammell Scarab), alacsony vételáruk miatt kelendővé váltak.
A mérsékelt árú háromkerekűek iránt több alkalommal is fellángolt a kereslet: ilyen volt az 1929-33-as világgazdasági válság és a második világháború utáni újjáépítés is.
Az 1960-as évekre azonban erősen megcsappant az igény az efféle háromkerekűekre, mivel ekkorra a fizetőképes kereslet már ”valódi” autókat akart. Ennek következményeként több későbbi háromkerekű már alakjával (pl.: Corbin Sparrow), teljesítményével (pl.: Campagna T-Rex 14R) igyekezett vásárlásra buzdítani.
Mindez 1973-ban megváltozott, amikor a (jóm kippúri háborúra reagálva az OPEC, azaz az olajexportáló országok szövetsége embargóval sújtotta az európai országokat és az Amerikai Egyesült Államokat.
Emiatt ezekben az országokban az addig évtizedeken át néhány dolláron stagnáló olajárak hirtelen tíz dollár fölé emelkedtek, ami hatalmas csapást jelentett a fogyasztással nem törődő amerikai autógyártókra (az ár 1 gallon nyersolajra vonatkozik).
1979-ben ráadásul kitört a második olajválság: ekkor a nyersolaj ára megközelítette a 40 dollárt, ami az évtized eleihez képest kb. húszszoros áremelkedés volt.
Ebben a helyzetben döntött úgy Dave Edmonson, hogy saját autómárkát gründol, amely a HM Vehicles, teljes nevén High Milage Vehicles (angol; magas fogasztású járművek) nevet kapta. Ez kissé félrevezető név, hiszen a márka éppen rendkívül egy kis fogyasztású háromkerekűt, a Freeway-t kínálta. A jobboldali reklámon egy, az alapító által vezetett Freeway látható, a sárga felirat jelentése: mennyit fizetsz üzemanyagért, hogy
Konstrukció:
A Freeway egy igen érdekes jármű volt, amely átmenetet képezett egy személyautó és egy motorkerékpár között. A típus alakja olyan hatást keltett, mintha egy-egy függőleges és vízszintes papírlapot egymásba csúsztattak volna.
A gépezet orr-része széles és lapos volt, több hasonlóságot mutatott egy másik háromkerekűvel, a Bond Bug-al. A Freeway viszont nem két, hanem csupán egyetlen központi lámpát kapott, amely ráadásul nem kerek, hanem négyszögletes búra alá került.
Elöl - a korszaknak megfelelően - a szögletes formák uralkodtak, oldalról viszont az apróság félköríves volt. Ellentétben sok háromkerekűvel, a Freeway fara sem volt unalmas, bár a több formavilág találkozása nem túl esztétikus és semmiképpen sem összeszedett végeredményt produkált.
A meredeken lejtő hátsó rész miatt a far csonkolt gúlára hajazott aprócska lökhárítóval, kétoldalt egy-egy indexszel - mindezt két egymás mellé helyezett, süllyesztett körlámpa koronázta meg.
A Freeway-t szemlélve az ember lépten-nyomon furcsaságokba botlott: a típusnak csak egyetlen ajtaja volt (baloldalt), a szélesre húzott első sárhányók az első ajtón is folytatódtak, a visszapillantó tükröt a sárhányóra erősítették, stb..
A jármű meglepő alakját - számos kortársához hasonlóan - az üveggyapot karosszéria tette lehetővé. A Freeway ugyanis acél térvázat kapott, erre erősítették rá a karosszériát, így az egész háromkerekű nem nyomott többet 318 kg-nál.
Az első szekció a mozgás, a nagy sebesség illúzióját keltette, ennek érdekében még a fekete lökhárítót is megtörték, így a Freeway orra felülről nézve ék alakot mutatott. Ez azonban csak a látszat volt, az egy hengeres, mindössze 12 lóerős hajtómű képtelen lett volna túlzottan nagy sebességre gyorsítani a járművet.
De nem is ez volt a feladata, hiszen e típust ingázásra szánták, ami kissé meglepő, tekintettel arra, hogy még az ablakai sem voltak szokványosak. A vezetőoldali ablakok (igen, kettő, mivel a két ülést egymás mögé telepítették) nem voltak nyithatóak, de kis ”kupakokkal” mégis megoldották a szellőzést. Ezek csak minimális levegőzést biztosítottak, ezért a hátsó ablakokat kissé ki lehetett billenteni.
Az ablakemelő mechanizmus ilyetén elhagyása ma már nem jellemző, a Freeway egy másik megoldása viszont kezd ismét divatba jönni - ez pedig nem más, mint a felhajtható hátsó szélvédő. E háromkerekűnél ez kényszerből született - a jármű nem kapott hagyományos csomagtartót, de a plexi felemelésével néhány tárgyat elhegyezhettek a farmotor fölött.
A jármű belterében is furcsaságokkal találkozhatott a szemlélő. A sivár látképet megtörték az (akkoriban még ritkának számító) előformázott, oldaltartást biztosító ülések, ráadásul a legmagasabb felszereltségi szinten a műszerfal bőrhatású borítást kapott.
Életút:
A Freeway 1979-ben jelent meg. Formája ellenére ezt a mikroautót nem sportosságával, hanem alacsony üzemeltetési költségeivel reklámozták. A 345 ccm-es alapmodell 100 km-en kevesebb mint 3 liternyi üzemanyaggal beérte, ami a mai legtakarékosabb hibrid-autók 4-5 literjével összehasonlítva kiemelkedően jónak számított (egy átlag alsókategóriás személyautó fogyasztás 100 km-en általában 7 liter feletti, akkoriban gyakran 10 liter feletti volt).
E mikroautó számos meglepő elemből áll össze (pl.: a Freeway-nek nem volt hátrameneti fokozata), de ezek egy részének gyakorlati haszna is volt. Az első kerekek például azért kerültek távolabb a váztól, hogy növeljék az autó stabilitását, ami a háromkerekű járműveknél akut probléma és azért árultak kizárólag élénk színeket, hogy a közlekedés többi szereplője könnyebben észrevegye az autót.
A Freeway-t nem csak a 345 ccm-es hajtóművel lehetet megvásárolni: létezett egy erősebb, 453 ccm-es motor is, amely a 12 lóerős bázismodellel szemben 16 lóerős teljesítmény leadására volt képes.
Ezen kívül terveztek dízelüzemű modellt is és egy 4 lóerős elektromos motor beépítését is, de ezeket a változatokat nem értékesítették. Valójában magával az értékesítéssel is gondok voltak. A típusból létezett jobban felszerelt változat (Freeway Deluxe), a hosszabb utazást opcionális üzemanyag-tartály segítette, az apró háromkerekű mégsem vált népszerűvé.
Ennek fő oka az alakja volt: hiába ajánlgatták ”városi furikázáshoz”, az amerikai autókkal összehasonlítva eléggé komikusan festett és az sem segített, hogy a hátsó ülés még szükségmegoldásként, rövid távon is rendkívül kényelmetlen volt.
A háromkerekű egyetlen előnyös tulajdonsága (alacsony fogyasztása mellett) az volt, hogy több államban nem személyautóként, hanem motorkerékpárként kategorizálták, így vezetéséhez nem volt szükség jogosítványra.
Ennek ellenére a Freeway-ek előállítása három év után, 1982-ben véget ért: ekkorra kb. 700 példányt értékesítettek a furcsa külsejű típusból. A Freeway eladásának beszüntetését követően a D & A Vehicles szerezte meg a gyártási jogokat és Minikin néven egy kétszemélyes háromkerekű gyártásába kezdett, de e vállalat hamar feladta. A Freeway-ek alkatrészeit 1985-ig kínálták.
Zárásképpen érdemes megjegyezni, hogy (függetlenül a Freeway-től) létezik egy hasonló, modern jármű (ahogy az a Messerschmitt KR 175-ös cikk végén is olvasható). A Jetcar 2.5 is alacsony fogyasztásával, egymás mögötti üléseivel és széles orr-részével tűnik ki, ám ez a típus négykerekű és akár 160 km/h-ra is felgyorsulhat (viszont szintén kapható elektromos kivitelben).
Műszaki adatok:
Név: HM Vehicles Freeway
Típus: (háromkerekű) kupé
Fizikai jellemzők:
Hossz: 2920 mm
Szélesség: 1350 mm
Magasság: 1300 mm
Tengelytáv: ismeretlen mm
Saját tömeg: 318 kg
Megengedett össztömeg: ismeretlen kg
Motor: 12 Le (345 ccm-es, 1 hengeres, léghűtéses)
Férőhely: 1 + 1 fő
Csomagtér: ismeretlen l
Teljesítmények:
Végsebesség: ~ 64 km/h
Gyorsulás (100km/h-ra): nem tudott felgyorsulni 100 km/h-ra
Átlagfogyasztás: 2,9 l/100 km