Atlantisz - Az elveszett birodalom

„…néhány év múlva aztán rájöttem, hogy a nyílhegy cinkpirittel kevert pala volt, ami egyenlő szárú háromszög alakban hasadt ki”


A világ:

E rajzfilm egy platóni (nem, nem plátói) idézettel kezdődik - a szöveg hevenyészett fordítása: egyetlen nappalnyi, s éjszakányi balszerencse és Atlantisz szigete eltűnt az óceán mélyén.

Platón amúgy egy ókori görög filozófus volt, tehát a szájából minden bölcselet kicsit bölcsebbnek tűnik. Ő írta például az Állam című művet, amely egy általa ideálisnak vélt társadalmat fest le - hasonlóan az Atlantiszról szóló elbeszéléséhez, amely egy hihetetlenül fejlett civilizációról szól, amely hirtelen elsüllyedt a tengerben.

Mivel Platón görög volt és elég régen élt, egyesek hajlamosak mindent elhinni, amit leírt. Csakhogy van egy bökkenő. Az Atlantisz ugyanis (akárcsak a fent említett Állam) egy utópia: egy tökéletes, de sajnos csak a képzeletben létező hely.

Persze attól, mert nem valódi, az írás még tartalmazhat bölcs gondolatokat és addig nincs is gond, amíg a tudományt szétválasztjuk a kitalációtól - egy neves múzeumban például sem ma, sem száz éve nem tűrtek volna meg ilyen „tudománytalanságot”.

Hogy miért kell ezt így kihangsúlyozni? Mert az Atlantisz - Az elveszett birodalom éppen ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. A rajzfilmben, mely keretét a valóság adta, éppen 1914-et írnak. Ebben az évben tört ki Európában az utóbb elsőnek nevezett világháború, de a tengerentúlon még béke és nyugalom honolt.

Itt, pontosabban az Amerikai Egyesült Államok fővárosában, Washington D.C.-ben található Smithsonian Intézetben (a világ legnagyobb múzeum-komplexumában) dolgozik Milo James Thatch (jobbra). Annak, hogy miért a kazán működtetésével bízták meg a térképész-nyelvész végzettségű fiatalembert, csupán egy oka van: mert tudósember létére mindenféle légből kapott dolgokban hisz.

Legfőbb vágya nem kevesebb, mint felfedezni az évezredekkel korábban elsüllyedt civilizációt. Ugyanakkor, mint szinte minden megszállottnak, neki sincs pénze a kutatásra, ezért szüksége van valakire, aki kész rengeteg pénzt áldozni erre.

További probléma, hogy Atlantisz elsüllyedésének helyét senki sem ismeri, de szerencséjére egy másik legendában szerepel a Pásztor naplója, amely gyakorlatilag egy Atlantiszi útikalauz. E könyvet már sokan keresték, de mindhiába, ezért Thatch új ötlettel áll elő: egy félrefordítás miatt a könyvecskét nem Írországban, hanem Izlandon kellene keresni (bár ez lényegtelen, mert a Milo-nak egy útra sincs pénze, nem hogy kettőre).

Ez az Atlantisz - Az elveszett birodalom kerettörténete, amely 2001-ben készült ezért nem meglepő, ha bő egy évtized távlatából megállapítjuk: a grafika terén nem nagyon van mit nézni (ráadásul a fejlesztés még az előző évezredben kezdődött).

A szereplők megjelenítése - finoman szólva - sajátos. Felejtsük el a 3D-t, a 2,5D-t, a D-t. Az alakok olyanok, mint a kartonfigurák, kidolgozottságuk minimális, általában az egész testük egyszínű, ráadásul néhol kifejezetten olcsó megoldásokkal operálnak (ld. háromszög-alakú körmök). A minimál-stílus miatt a szereplők erősen eltúlzottak: csak szélsőséges érzelmekre képesek és egymást érik a sztereotípiák (kedves nagydarab, morcos rosszfiú, stb.).

Néha azért számítógépes grafikával is találkozhatunk - ezeknél hiányzik a darabos mozgás és a kidolgozatlanság - ezzel a módszerrel jelenítették meg a tengeralattjárót és az óriáshomár-gépszörny-izét.

Akárcsak e korszak többi rajzfilmjénél, úgy az Atlantisz-nál is festett, statikus a háttér (mint amikor a háttérben álló fiókok közül kilométerekről látszik, hogy melyiket fogják kihúzni). Ez még nem lenne olyan nagy baj, de itt a környezettel sem nagyon bajlódtak - a film több mint felében a szereplők különböző sötét foltok előtt mászkálnak.

Annyit azért tettek az animátorok, hogy az amúgy nulla háttér kisebb-nagyobb területét lefedték egy-egy rajzzal: például egy sötétbarna fal egy részére ősi fej került és máris kész a romváros vagy ilyen a kék háttér előtti tartály, amely tengeralattjáró-belső akar lenni. Ha már a színeknél tartunk: az Atlantisz főként a sötét árnyalatokra épít, igaz, ez elég nyilvánvaló: a film szinte teljes egészében a föld alatt játszódik.


Szereplők:

De ennyi kitérő után vissza a figurákra. Kezdetnek rögtön itt van Milo, aki a Kincses bolygó Dr. Delbert-jének szinte pontos mása: alacsony, vézna, szemüveges és szeretné átélni élete első kalandját, lehetőleg valami legendásat, a végén kinccsel.

Persze egy expedícióhoz kellene egy vezető is, méghozzá olyan, aki tapasztalt, erőskezű és átlátja a szituációt - mivel erre Milo nyilvánvalóan képtelen lenne, fel kellene fogadnia egy Tiberius Rourke-hoz hasonló nagydarab veteránt.

Ám a főnök mit sem érne egy hozzá hasonló kvalitású, de gyakorlatias első tiszt nélkül, aki elvégezné helyette a feladatot: erre a posztra egy szép, ugyanakkor halálos hölgy lenne az ideális választás (pl.: Helga Katrina Sinclair hadnagy).

Természetesen egy igazi expedícióhoz nagyszámú személyzetre van szükség: kell többek között kommunikációs tiszt (Bertha Packard), élelmezési tiszt (Jebidiah Allerdyce Farnsworth, alias Süti) és még legalább 195 további ember (Milo-t igazából otthon is hagyhatnák).

Ennek az emberáradatnak a magját néhány különösen tapasztalt, vicces vagy laza figurának kellene alkotnia, mivel ők (vélhetően különleges aurájuknak köszönhetően) még egy tengeralattjáró felrobbanását is túlélnék.

A veszélyes szituációkhoz, robbanásokhoz egy halál-nyugodt tűzszerészre lenne szükség (mint amilyen Vincenzo Santorini), mivel ő még a legdurvább helyzetben is elsüthetne egy laza beszólást (az ő kezében van a jobb fenti képen a dinamit). Nem szabad elfeledkezni egy geológusról sem, hiszen mégiscsak a tenger alatt kell kutakodni régi kövek után. a feladatra a 39 éves francia, Gäethan Moliére az ideális választás és nem csak azért, mert négy gyermek közül a legfiatalabbként jött a világra, hanem azért is, mert úgy néz ki, mint egy vakond és bolondosnak szánt viselkedésén lehet nevetni.

Persze legalább ilyen fontos egy nagydarab amerikai orvos, aki mindig a humánusabb megoldást választja - e posztot a katonaorvos Dr. Joshua Strongbear Sweet tölthetné be (akit a magyar kiadásban Joshua Édes-re fordítottak, hogy elsüthessenek a nevével egy szóviccet). Az említett doktor látható a baloldali képen - a hozzá tartozó szöveg: „az írják 28 másodperc alatt vág át egy combcsontot, nekem elég feleannyi idő”.

A nagyszámú géphez egy fiatal, kompakt mérnökre is szükség volna, a fiatal amerikai Audrey Rocio Ramirez például szinte erre az állásra született, mert ha makacskodna az egyik motor, csak jól odasóz neki egy csavarkulccsal. Ezen kívül kell nagyszámú töltelék-ember, hiszen valakinek vinni kell a nehéz dolgokat, kellenek pótolható katonák és az alsógatyák sem mossák ki magukat.


Történet:

Az Atlantisz - mint az remélhetőleg a fentiekből már mindenki számára kiderült - egy ”főszereplő-csoportos” rajzfilm. Ebben a mesében nem csupán egy főhős van, hanem egy egész kis csapat, akik bár rendelkeznek jellemhibákkal és testi gyengeségekkel, egymást kiegészítve tökéletes egységgé állnak (vagy ülnek) össze.

Persze nem árt, ha a céljuk egy, ezért most a csapat-dinamika helyett koncentráljuk csak mondjuk az egyetlen szemüvegesre, Milo-ra. Ott hagytuk abba, hogy éppen a múzeumban dolgozik és (nem meglepő módon) atlantiszos expedíciójához a múzeum nem ad pénzt (hasonló problémával kellett szembesülniük a Sir Arthur Conan Doyle által írt, Az elveszett világ című könyv - majd televíziós sorozat - szereplőinek is).

Csakhogy Milo élete hirtelen megváltozik, mivel egy fárasztó nap után hazatérve belebotlik a csábító Sinclair kisasszonyba, aki elkíséri munkaadójához, az öreg, lökött, de piszkosul gazdag Preston B. Whitmore-hoz.

Hogy őróla miért nem esett szó a „Szereplők” bekezdésben? Ennek nagyon egyszerű az oka - mert szerepe nagyjából kimerül abban, hogy felajánlja: a fiú csatlakozzon az Atlantisz felkutatására indított expedícióhoz (ami ugye a Milo álma). Gyakorlatilag úgy is tekinthetünk rá, mint aki megspórolta nekünk a Pásztor naplójához vezető expedíciót, mivel azt már korábban összeszedte és egészen véletlenül még egy tökéletes, profi csapata is van (sőt, kiderül, hogy már Milo nagyapja is neki dolgozott).

A fiatalember igent mond és megkezdődik a hajó-, majd tengeralattjáró-út. Útközben belefutnak egy hatalmas robot-homárba, aki szét-lézersugarazza tengeralattjáró-anyahajójukat. A katasztrófát a 200 fős legénységből csupán maroknyian élik túl, de nem adják fel: elindulnak a víz alatti barlangrendszerben, hogy megleljék az ősi civilizációt.

Hosszú bolyongás után végül elérik céljukat és rögtön két meglepetésben van részük: nem elég, hogy megleltek egy nem is létező helyet, a földalatti városnak még lakóik is vannak. Az Atlantisziak kedves, békés őslakosoknak tűnnek, akik már elfelejtették őseik tudását. Itt él az öreg Kashekim Nedakh király és fiatal, Pocahontas-szerű lánya, Kidagakash Nedakh (továbbiakban Kida).

Milo teljesen el van szállva: egy hihetetlen régészeti kincs nyomára bukkant, egy élő ásatásra, ráadásul a szép Kida hercegnő is gyorsan megkedveli (mivel a lány is Atlantisz múltját kutatja). Kiderül, hogy a legenda (a rajzfilmben) igaz: Atlantisz 8000 évvel korábban süllyedt el és ami még hihetetlenebb, az emberek ugyanazok, akik megélték a kataklizmát.

A normálisnál kb. 400-szor lassabb öregedést az atlantisziak az általuk viselt kis, kéken világító kristályoknak köszönhetik, amelyek gyógyítják őket. Sajnos az emberi emlékezetüket nem ekkora időtartamra tervezték: elfelejtették őseik tudását és az atlantiszi kultúrából mára jóformán csak a romok maradtak - a valaha virágzó nép ekkor már csupán árnyéka korábbi önmagának

Milo roppant érdeklődéssel kutatja a félig összedőlt épületek maradványait, de egy dolgot nem ért. Úgy tűnik számára, az amúgy hasznos Pásztor naplójából egy oldal hiányzik és egészen véletlen ezen az oldalon olvasható a legfontosabb dolog. A romok freskóit tanulmányozva idővel rájön, hogy Atlantisz alapját egy kék sugárzó fénygömb adja és ez táplálja a lakók kis-kristályait is.

Boldogan tér vissza a társaihoz, de a többieket már fegyverben találja. Csak ekkor esik le a számára: a csoport többi tagja kincsvadász, akiknek az értékekre fáj a foguk. A kincsvadászok (elsősorban Rourke) mindent felforgatnak, de nem lelik a legértékesebb kincset.

Roure, aki kitépte a lapot, rájön, hogy hol is van ez a bizonyos kék fény. Ő, Helga, Milo és a túsz Kida lemennek a titkos terembe, ahol a fényesség magába szívja a lányt, aki kéken világító, magatehetetlen formát ölt.

Amikor már minden veszni látszik, a kis földi csapat az atlantisziak és Milo mellé áll. Feladatuk nem egyszerű: vissza kell szerezniük Kida-t (vagy legalábbis a kék fényt), meg kell állítaniuk Rourke-ot és még az addig szunnyadó vulkán problémájára is megoldást kell találniuk.


Apróságok:

Mielőtt mérges vízi szörny módjára megrágnánk és kiköpnénk a filmet, azt el kell ismerni, hogy az Atlantisz korának talán legnépszerűbb rajzfilmje volt. Az jó kérdés, hogy mi lehetett a siker oka, de van rá néhány tippünk - az egyik például maga Milo, a főszereplő. A fiú nem túlzottan okos, nemhogy szuperképességei nincsenek, de egyetlen tudása is holt nyelvekkel kapcsolatos.

Emiatt viszont lehet vele azonosulni: vézna, nem éppen egy szupersztár, de igazából egy rendes, értelmes srác. Az sem utolsó szempont, hogy jó a mimikája: érdemes megfigyelni, hogyan reagál, amikor a külsőre max. 25-nek látszó Kida-ról kiderül, már elmúlt 8000 éves.

Nem csak a látvány, a hangok is ott vannak a toppon: a tűzszerész „Vinni” beszólásai kiemelkednek a sorból, ráadásul az eredeti változatban Atlantisz királyának hangját Leonard Nimoy kölcsönzi, aki a Star Trek ikonikus Spock-ját is megformálta.

Azért bármilyen kiváló volt is a történet, nem mehetünk el szó nélkül a hibák mellett sem: a hajós utazás elején például Milo szemüvege láthatóan leesik az orráról (minden jel szerint bele a tengerbe), a pár másodperccel később mégis az orrán virít. Oké, erre még ráfogható, hogy van egy tartalék-szemüvege, amit gyorsan felkapott, de vannak nagyobb problémák is, mint a méllyen a föld alatt található hómező, a világosság Atlantiszban, stb.

Persze ezek szinte nem is látszanak a történet és a látvány miatt. A cikk elején már szidtuk kicsit a képet, most ideje ezt kicsit ellensúlyozni - a CGI-vel életre keltett gépek ugyanis remekül néznek ki: Némó kapitány biztosan megsárgulna az irigységtől, ha látná Mr. Whitmore gigászát.

A filmnek ráadásul van négy burkolt üzenete. Egyrészt (akárcsak a Kincses Bolygó-nál), teljes a népek kavalkádja. A csapatban van angol, amerikai, francia, olasz, sőt, félvér indián is, akik mind egy célért küzdenek, segítik egymást (még akkor is, ha a franciát bolondnak állítják be).

De a nagyobbak észrevehetnek egy másfajta tömeget is: az elhalálozottak tömegét - ebben a filmben a body count (~ halottak száma) egy ici-picit magas egy rajzfilmhez képest. Persze jó Disney-s szokás szerint mindössze egy jobblétre szenderülést látunk közelről (az amúgy is haldokló királyét), de ő csak a lista vége. A film elején (az atlantiszi király miatt) meghal szinte minden atlantiszi, de a másik oldalon sem jobb a helyzet: a legtöbb katona már a tengeralattjáró elhagyásakor meghal, a többi a végső tűzpárbajban. Még Roruke-ot és Helga-t is megölik.

Apropó Helga - a hölgy egyértelműen viszi a prímet, valójában ő lehetne a címszereplő. Ellentétben a Disney legtöbb hősével, a lány bár szép és fiatal, egyben okos és erős is. A történet elején csábító nőként jelenik meg, de szinte anyjaként rendbe hozza Milo külsejét egy liftezésnyi idő alatt és mellékesen az egész csapatot kimenti a szétrobbanó tengeralattjáróból. Igazán nem szép dolog, hogy őt is a rosszak közé sorolták, pedig ha az alig szereplő Süti és Peckard túlélte, akkor ő is igazán megérdemelte volna az életet - hiába, a független, okos nők nem a Disney stílusa (kivéve a Mulan-t, de az is hogy eltűnt).

Disney-től szokatlan módon még egy kis társadalom-kritika is szerepel a filmben. A főgonosz Rourke kifejti, hogy a régészet valójában nem más, mint lopás, hiszen az archeológusok kiássák, majd elviszik a kincseket és ha minden lopott tárgyat visszavinnének, kiürülnének a múzeumok. Ennek lehet ellentmondani, de érdemes megnézni, hogy a nagy múzeumok (például a híres angol National Gallery) gyűjteményének mekkora részét túrták ki az adott országban.

Sajnos - mint ahogy az lenni szokott, a rajzfilmnek a sikere lett a veszte. Az egy dolog, hogy a pohártól a kifestőn át a konzolos játékig mindenfélét eladtak a nevével, de 2003-ban bemutatták a RETTENETES folytatást, amelyet még a legfanatikusabb rajongók is utáltak - emiatt csak az első részt érdemes megnézni (a Jim Carrey-s Maszk-nak is van folytatása, azt se nézi senki - nem véletlenül).


Adatok:

Származási ország: Amerikai Egyesült Államok

Stúdió: Walt Disney Pictures

Rendező: Gary Trousdale és Kirk Wise

Megjelenés éve: 2001

Hossz: 95 perc

Költségvetés: ~ 110 millió $ (~ 25 milliárd forint)

Ajánlott: az idősebb korosztálynak, akiket nem zavar az avítt külső és értékelik a képi világot


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.