Vought F-8

„Tengerek vállszárnyas ura”


Tervezés:

A második világháború (hasonlóan az első világháborúhoz) óriási fejlődést hozott el minden katonai célra használható jármű számára, köztük a repülőgépeknek is. A korábbi, akár 1000 lóerős repülőgép-motorok teljesítményét 2500-3000 lóerőig növelték, a fát részben, majd teljes mértékben felváltotta a fém és mások mellett a letisztult, alacsony légellenállási értékeket biztosító formák kerültek előtérbe.

A legnagyobb változást azonban nem ezek, hanem a gázturbinás sugárhajtóművek elterjedése hozta el: ezen egységek egyrészt az addig használt dugattyús motorok teljesítményének a többszörösére voltak képesek, másrészt - mivel nem használtak hagyományos légcsavar-lapátokat - végsebességüket az addig határnak tekintett 700 km/h fölé tudták növelni.

A gyors fejlődés ráadásul nem állt meg, sőt, a kialakuló hidegháborúban egymást váltották az újabb, még gyorsabb vadászgépek és néhány év alatt sikerült elérni a végső határnak látszó hangsebességet. A hajtóművek fejlődése elméletileg ennél is nagyobb sebességet szavatolt volna, de a hangsebességet megközelítve, majd meghaladva olyan erős légörvények alakultak ki, amelyek képesek voltak széttépni a gépeket.

Az 1950-es évek elején azonban a mérnökök rájöttek, hogy ez a káros hatás nagyrészt kiküszöbölhető a területszabály betartásával: úgy, hogy a repülőgép elkeskenyedő orrát és farát leszámítva a típusok törzsének keresztmetszetét állandóra vagy nagyon enyhén változóra tervezik. Ezt a tudást felhasználva születtek meg a területszabályt felhasználó, a korábbiaknál kisebb fesztávolságú, a szárnyakat kompenzálandó ”kólásüveg”-formájú törzzsel rendelkező, hangsebesség feletti vadászgépek.

Az Amerikai Egyesült Államokban ezen kutatások alapján (a hatalmas B-36 „Peacemaker” bombázójáról ismert) Convair vállalat áttervezte nem sokkal korábban rendszerbe állított vadászgépét, az F-102 „Delta Dagger”-t, amely az első hangsebességnél gyorsabb amerikai vadászgéppé vált. A minél nagyobb sebesség hajszolása már a szárazföldi típusoknál is komoly megoldandó műszaki problémákat teremtett, de a haditengerészeti légierőknél ezeken felül egy további, rendkívül komoly járulékos gondot is okozott.

Az Amerikai Egyesült Államok a világháború után a szabad világ csendőrének szerepét kívánta betölteni, amely repülőgép-hordozó flottájának segítségével a világ bármelyik pontján beavatkozhatott egy konfliktusba. Ezt a Delta Dagger-hez hasonló szárazföldi gépekkel bizonyos fokig megtehette, de az F-102-es és utódai alkalmatlanok voltak a hordozófedélzeti üzemeltetésre. A problémát az okozta, hogy ezeket a repülőket teljes mértékben a minél magasabb sebességre optimalizálták: gyakorlatilag pilótás rakétáknak számítottak minimális fesztávolságú szárnyakkal és az ebből fakadó gyenge manőverező-képességgel, magas leszállású sebességgel és hosszú felszállási úthosszal. Ez a szárazföldi repülőtereken nem jelentett gondot, szükség esetén több kilométer hosszú kifutó-utakat építettek számukra, a repülőgép-hordozókon (főleg a kisebb méretű könnyű hordozókon) viszont erre egyszerűen nem volt hely.

Emiatt amikor 1952-ben az amerikai haditengerészet (US Navy) új generációs, repülőgép-hordozóról üzemeltethető vadászgépre adott megrendelést, nemcsak a legalább 1,2 Mach-os (kb. 1470 km/h-s) végsebességet várt el, de azt is, hogy a leendő típus leszálló-sebessége ne haladja meg a 161 km/h-t (100 mérföld/órát).

A pályázaton elindult a Vought repülőgépgyár is, amely a második világháború alatt a fordított sirályszárnyas (dugattyús) F4U „Corsair” típust építette, majd a minimális számban gyártott (sugárhajtóműves) F6U „Pirate” és F7U „Cutlass” típusokat. A Vought 1953-ban elnyerte a gyártási jogot a Grumman, a McDonnell és a North-American gyárak típusaival szemben, ezért a repülőgépet F8U „Crusader” (angol; keresztes) néven állították szolgálatba. Az 1962-től használt új nevezék-rendszerben az F8U az F-8-as jelet kapta.


Konstrukció:

A Vought repülőgépgyártó furcsa alakú típusairól volt ismert (a már említett repülőgépek mellett e cég készítette a formabontó alakú XF5U „Flying Flapjack”-et is), amely alól az F8U/F-8 sem volt kivétel, ugyanakkor (értelemszerűen) a Crusader egyedi megoldásai praktikus célt szolgáltak. Az F-8-as zömök, hasas típus volt ötszögletű testtel és csapott orral. A pilótafülke a repülő frontján kapott helyet, előtte apró orral, alatta egyetlen légbeömlő nyílással.

A 16,53 méter hosszú Crusader - vadászgépek között - szokatlan módon nem alsó- vagy középső-, hanem felső-bekötésű szárnyakat kapott, ”V” beállítású vízszintes és egyetlen függőleges vezérsíkokkal (a szárnyak külső részét a könnyebb tárolás érdekében fel lehetett hajtani). A szárnyak fesztávolsága 10,87 méter volt, amely adat megfelelt más korabeli hangsebesség feletti vadászgépeknek, ám ez önmagában nem tette lehetővé a hordozófedélzeti üzemeltetést.

A Vought mérnökei ezért egy abszolút egyedi megoldást használtak: a szárny-kitérítést. Az 1960-as évektől közel egy tucat rendszeresített repülőgép kapott vízszintesen kitéríthető szárnyakat (pl.: Szuhoj Szu-17, Grumman F-14 Tomcat), az F-8-as viszont függőlegesen kitéríthető szárnyakkal rendelkezett.

Ez azt jelentette, hogy repülés alatt a típus szárnyai ”hagyományos” módon vízszintes helyzetben álltak, le- és felszállásnál viszont 5 fokban ki lehetett őket téríteni, ezáltal megnőtt a szárnyak állásszöge, amitől (és a megnövelt állásszögű féklapoktól) csökkent a gép átesési sebessége, hozzájárulva a biztonságos hordozó-fedélzeti üzemeltetéshez (több esetben a pilóták sikeresen felszálltak véletlenül felhajtott állapotban maradt, ezért lényegesen kisebb felhajtóerőt biztosító szárnyakkal).

Az F-8-ast egyetlen nagy teljesítményű Pratt & Whitney J57-es gázturbinás sugárhajtómű mozgatta, amelyet mások mellett a Convair F-102 „Delta Dagger” is használt. Korai sugárhajtóműves típusként a Crusader kizárólag utánégetővel volt képes a hangsebesség feletti haladásra.

A repülőgép futóműve hagyományos elrendezésű volt egyetlen orrfutóval és két, a szárnyak alá épített főfutóval, de a felső bekötésű szárnyak miatt mindhárom tengely a gép törzséhez csatlakozott. Az F-8-as első futószára lényegesen hosszabb volt a hátsókénál, ezáltal a típus a repülőgép-hordozón eleve hátrafelé dőlt, tovább növelve a kitéríthető szárnyak hatékonyságát (az apró orrkúp miatt ez nem korlátozta jelentős mértékben a pilóta látóterét).

A Crusader-t néha „last gunfighter”, azaz kb. utolsó revolverhős, fegyveres néven is emlegették, mert az Amerikai Egyesült Államok vadászgépei között utolsóként rendelkezett csöves fegyverzettel elsődleges fegyverként (a legtöbb vadászgép máig rendelkezik egyetlen gépágyúval, de ezt csak végszükség esetén használják).

Az F-8-as 3 db 20 mm-es (Colt Mk 12-es) gépágyút hordozott, de természetesen felszerelték az akkor elérhető legújabb rakétafegyverzettel is: a Crusader 2000 kg-nyi bombát, 8 db 127 mm-es Zuni nem irányított rakétát, 4 db AIM-9 „Siderwinder” légiharc-rakétát vagy 2 db AGM-12 „Bullpup” levegő-föld rakétát hordozhatott.


Szolgálatban:

A Crusader első prototípusa (XF8U-1) 1955. március 25-én emelkedett a levegőbe és a típus szokatlan kialakítása ellenére már az első repülésén átlépte a hangsebességet. A típus tesztelése gyakorlatilag problémamentes volt, ezért az F-8-as első példányai rendkívül rövid idő alatt, már 1956 végén megérkeztek a csapatokhoz.

Az F-8-as jelentős mértékben megnövelte a haditengerészeti légierő erejét, mert a típus végsebessége meghaladta az 1000 mérföld/órát (1600 km/h-t). Hamarosan még gyorsabb (kétszeres hangsebességre képes) típusok jelentek meg, de a Crusader-rel ellentétben ezek sokáig kizárólag szárazföldi bázisokról üzemelhettek. Az F-8-as első bevetésére az 1962-es kubai rakétaválság alatt került sor, amikor Crusader-ek veszélyes, kis magasságú repüléseket végeztek Kuba légterében, hogy a felderítő F-8-asok lefotózhassák a Szovjetunió által Kubába telepített interkontinentális ballisztikus rakétákat.

Az F-8-asok részt vettek a Vietnámi háborúban: a típus elsőként érkezett az országba, ahol elsősorban MiG-17-esek és MiG-21-esek ellen harcolt. Az összecsapásokban kiderült, hogy a lényegesen könnyebb szovjet vadászgépek ellen a Crusader jobban megfelel a többi amerikai vadászgépnél, de annak ellenére, hogy a típus rendelkezett beépített gépágyúval, a másfél tucat amerikai részről elismert légi győzelem közül négy híján mindet rakétákkal érték el.

A Vietnámi háború tapasztalata megmutatta, hogy - ellentétben az akkor általános gondolkodással - a gépágyúval rendelkező, gyorsan manőverezni képes típusoké a jövő (nem pedig az F-8-as után rendszeresített, gépágyú nélküli, lomha, de nagy sebességű, kizárólag rakétákkal felfegyverzett vadászoké).

Az F-8-ast alapvetően vadászgépek elfogására szánták (a bombázók ellen a gyorsabb, de gépágyú nélküli McDonnell Douglas F-4 „Phantom II”-okat használták), később viszont földi csapásmérésre, illetve kifejezetten ellenséges radar-állomások megsemmisítésére is bevetettek Crusader-eket. A gépeket az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete és tengerészgyalogsága alkalmazta: elfogó vadász szerepkörben 1974-ig, felderítő típusként 1982-ig.

Az F-8-as egyetlen problémája a kis sebességen tapasztalt nehéz vezethetőség volt, amit a semmilyen más géphez nem hasonlítható függőleges kitéríthetőségű szárnyak okoztak: a minimális harctéri veszteségekhez képest az F-8-asok többsége érintett volt valamilyen balesetben. A Crusader-t az Amerikai Egyesült Államok hadereje mellett az amerikai űrügynökség, a NASA használta különböző tesztekhez (különböző mértékben átépítve), emellett két további ország rendszeresítette: a Fülöp-szigetek, amely 1977-ben 35 db leselejtezett amerikai példányt vett át, illetve Franciaország, amely új gépeket vásárolt.

A franciák az 1960-as évek elején (1961-ben, illetve 63-ban) állították rendszerbe két CLEMENCEAU osztályú repülőgép-hordozójukat (Clemenceau és Foch), amelyekre nagy teljesítményű vadászgépeket kívántak rendszeresíteni. A francia haditengerészet eredetileg a nagyobb teljesítményű F-4 „Phantom II”-t kívánta megrendelni, de a 22 ezer, illetve 24 ezer tonnás egységek hordozók között rendkívül kis méretűnek számítottak és kiderült, hogy ezekről a Phantom-ok nem üzemeltethetők. Az amerikaiak ezek helyett ajánlották fel a Crusader-eket, de ezeket is módosítani kellett: a szárnyak kitéríthetőségét 7 fokra növelték és módosították a fékszárnyaikat. A francia gépek egyéb tekintetben nem különböztek az amerikaiaktól, de az amerikai Sidewinder helyett francia R.530-as légiharc-rakétákat hordoztak.

A francia gépeket élesben csupán néhány alkalommal vetették be, de légiharcra egyszer sem került sor. Franciaország többször modernizálta F-8-asait (mások mellett új hajtóművet és modernebb utánégetővel szerelve fel a típust, amelyet alkalmassá tettek az R.550 „Magic” légiharc-rakéta hordozására is, mielőtt 2000-ben (az üzemeltetők közül utolsóként) végleg ki nem vonták őket.

A Crusader több mint két tucat modellváltozatban épült, mások mellett F8U-1, F8U-1E és F8U-2 vadász-változatokban, kétüléses F8U-1T kiképző- és F8U-1P fegyvertelen felderítő kialakításban (minden változatból létezett modernizált kivitel) - összesen 1219 db Crusader épült.

Az F-8-assal egy időben kifejlesztésre került egy nagyobb teljesítményű és méretű variáns is, az XF8U-3 „Crusader III”, de ez került sorozatgyártásba, az LTV (Ling-Temco-Vought) A-7 „Corsair II”, a Corsair 1960-as években kifejlesztett, kisebb méretű változata viszont igen. Utóbbi típus sokban hasonlított az F-8-asra, de kizárólag hangsebesség alatti, csapásmérő gépnek tervezték, ezért nem rendelkezett a Crusader megkülönböztető jegyével, a függőlegesen kitéríthető szárnyakkal.


Műszaki adatok:

Név: Vought F8-E „Crusader” (keresztes lovag)

Típus: (hordozó-fedélzeti) vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 16,53 m

Fesztáv: 10,87 m

Magasság: 4,80 m

Szerkezeti tömeg: 7.956.kg

Max. felszálló tömeg: 15.000.kg

Motor: gázturbinás sugárhajtóműves, 47.6 kN (utánégetővel 80,1 kN) tolóerejű (Pratt & Whitney J57-P-20A)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 4 db 20 mm-es gépágyú (Colt Mk 12, a törzs alsó részén), 2 db 2300 kg-os össz-terhelhetőségű pilon (lehetőség Mk 81/82/83/84-es bomba, 127 mm-es Zuni nem irányított rakéta vagy AIM-9/AGM-12 irányított rakéta hordozására)

Teljesítmények:

Végsebesség: 1975 km/h (1,86 Mach)

Csúcsmagasság: 17.700.m

Emelkedőképesség: 5791 m/perc

Hatótávolság: 730 km (átrepülésnél, póttartályokkal 2792 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.