Vought F4U

„Félkarú óriás”


Tervezés:

A világ többi országához hasonlóan az első világháborút követően az Amerikai Egyesült Államok is jelentősen csökkentette katonai kiadásait - a haditechnikai fejlesztések nem szűntek meg, de az érdeklődés és ezzel együtt a finanszírozás is jelentősen megcsappant.

Az amerikaiak a két világháború között elsősorban haditengerészetüket fejlesztették, ezért az 1930-as években azzal szembesültek, hogy hadseregük szinte minden járműve elavult, ezért a fasiszta és kommunista diktatúrák térnyerésére válaszul (hasonlóan az európai országokhoz), a tengerentúlon is jelentős modernizációs programokat indítottak.

Ez a légierőnél főként nagy hatótávolságú bombázókat (Consolidated B-24 „Liberator”) és kétéltű felderítő-gépeket (pl.: Consolidated PBY „Catalina”) jelentett, de az amerikai haditengerészet, a US Navy is új típusokat rendelt.

Ők 1938-ban tendert írtak ki egy és kétmotoros vadászgépre. Az elvárások rendkívüliek voltak: az egymotoros típusnak 1600 km-es hatótávolsággal kell rendelkeznie, jelentős végsebességgel és 4 gépfegyverrel, ugyanakkor alacsony sebességnél is jól irányíthatónak kellett maradnia (hogy biztonsággal landolhasson a repülőgép-hordozókon).

A hordozófedélzeti vadászgép-programban többek között a Vought repülőgépgyár is részt vett, amely megalakulása óta foglalkozott haditengerészeti repülőgépekkel, de az 1930-as években csak kisszámú gépet gyártott (pl.: az SB2U „Vindicator” zuhanóbombázót).

A cég 1939 elejére elkészített a különösen nagyméretű és erős XF4U-1 terveit, melyet később F4U néven állítottak szolgálatba (a típus becenevét, a Corsair-t - kalózt - a Vought egy korábbi típusából, O2U jelű felderítő repülőből vették át).


Konstrukció:

Az F4U elrendezését tekintve klasszikus vadászgépnek számított (húzó légcsavar, egyetlen hajtómű, alsó bekötésű szárny, hagyományos farokrész stb.), a Corsair alakja mégis eltért kortársaitól.

Ezt különleges tervezési elvének köszönhette: a típus tervezésénél a vezérelv az elérhető legnagyobb teljesítményű hajtómű és legnagyobb felületű szárny párosítása volt a lehető legkisebb törzzsel (a minél kisebb méretre többek között a gazdaságos hordozófedélzeti elhelyezés miatt volt szükség).

A részben alumíniumból készült gép törzse elöl kör keresztmetszetű volt, a pilótafülkét a törzs középső szekciójában helyezték el. Az F4U-k szárnyai felülről nézve nem különböztek jelentősen a korszak más élvonalbeli vadászgépeitől (a szárnyak kifelé enyhén elkeskenyedtek, a végeiket pedig lekerekítették), de a Corsair-ek fordított sirályszárnyakat kaptak.

Ez azt jelentette, hogy a szárnyak belső szekciója a törzstől távolodva lejtett (ide került a hűtőrendszer), a nagyobb, külső szekció viszont felfelé állt - ezzel a módszerrel növelték meg a szárnyak területét úgy, hogy közben a fesztáv nem nőtt jelentősen. Erre a hordozófedélzeti tárolás miatt szükség, akárcsak a felhajtható szárnyvégekre és a hagyományos, fordított tricikli elrendezésű futóművekre.

Az amerikai vadászgépek egyik komoly problémája sokáig a megfelelő hajtómű hiánya volt. A többi nagyhatalommal ellentétben az Amerikai Egyesült Államokban nem sikerült igazán sikeres (vadászgépeknek szánt) soros repülőgép-motort megtervezni (az egyetlen kivételt a North American Aviation P-51 „Mustang” típus jelentette, ám ennek Packard V-1650-es motorja valójában az angol Rolls-Royce Merlin másolata volt).

Az Amerikai Egyesült Államokban elterjedt csillagmotorok teljesítménye nem volt kellően nagy, ezért a Pratt & Whitney vállalat (európai mintára) két csillagmotort épített egybe (R-2800 „Double Wasp” néven).

Az R-2800-1-es 18 hengeres, kétsoros csillagmotor még ”csupán” 1500 lóerőre volt képes, de a Corsair-ben már a fejlettebb, „B”-sorozatú R-2800-8-ast használták: utóbbi 2000 lóerős teljesítményével korának egyik legerősebb egymotoros vadászgépévé tette az F4U-t.

A rendkívüli nyomatékot egy háromágú, szokatlanul nagy (4,06 méter átmérőjű) Hamilton Standard Hydromatic propeller közvetítette, ami kedvező repülési jellemzőket produkált, de voltak hátrányos tulajdonságai.

Ezek közül az egyik a fent említett futómű-kialakítás volt, melyet a gyengébb (a sirályszárnyak törési pontjai alatti) első futóművek miatt, kompromisszumos megoldásként használtak.

A legnagyobb problémát a fel és leszállás jelentette. A hatalmas hajtómű óriási teljesítménye nagy sebességet biztosított, de a szokatlanul hosszú orr rész és a nagyméretű légcsavar-lapátok - a farok-kerekes kialakítással párosulva - azt eredményezték, hogy a földön a gép orra éles szögben felfelé állt, emiatt a pilóta egyáltalán nem látott előre.

A legtöbb korabeli amerikai vadászgép fegyverzetét 7,62 mm-es géppuskák alkották, ám ezek gyakran nem voltak elegendőek a német gépek lelövésére, ezért az F4U sorozatgyártású változatai már hat darab 12,7 mm-es nehézgéppuskával szerelték fel (3-3 került a szárnyak külső szekcióiba).


Szolgálatban:

Az F4U első prototípusa 1940. május 29-én emelkedett a levegőbe, de a gyártás csak 1943-ban indult be. Ennek okai a korábbiaktól eltérő, bonyolult megoldások voltak, melyek közül több problémákat okozott és ezek kiküszöbölése hosszú időt vett igénybe.

A legkomolyabb problémát a tökéletlen landolás jelentette - e gyermekbetegségei miatt a típust az amerikaiak csak a második világháború végén, 1944-től használták ténylegesen repülőgép-hordozóról.

Mindezt annak ellenére, hogy a Corsair nemcsak nagyobb és ütőképesebb fegyverzetű, de egyben gyorsabb is volt a többi korabeli amerikai vadászgépnél: már a tesztelés alatt elérték vele a 405 mérföld/órás (652 km/h-s) sebességet - erre ekkor csak a Lockheed P-38 „Lightning” volt képes, de utóbbi két hajtóművel rendelkezett.

A hordozókon tapasztalt problémák miatt az F4U-kat kezdetben csak az amerikai tengerészgyalogság, a US Marine Corps és az angol Royal Navy üzemeltette (előbbi szárazföldi bázisokról repülte a gépeket, míg utóbbiak megoldották a felmerülő problémákat).

Az alapváltozat F4U-1-et követte az F4U-1A, a 4 db 20 mm-es gépágyúval felszerelt F4U-1C, a géppuskás F4U-1D és az utolsó hagyományos modell, az F4U-4 (ezek teljesítményét még tovább növelték). Ezen kívül több mint egy tucat további variánst is gyártottak, többek között foto-felderítőket, radarral felszerelt modellt, földi csapásmérőt és hideg évövi üzemeltetésre optimalizált példányokat.

A Vought gyártási kapacitását az igény a Corsair-ekre hamar meghaladta, ezért a típus előállításába más repülőgépgyárak is bekapcsolódtak, bár a Brewster által gyártott gépek minősége elégtelen volt, mag a 3000 lóerős, továbbfejlesztett Goodyear F2G „Super Corsair” nem készült nagy tételben.

A kritikus részen 67 kg-nyi páncélzattal védett és öntömítő üzemanyag-tartállyal felszerelt F4U késői debütálása ellenére rendkívül sikeressé vált: egyetlen Corsair lelövéséért a japánok átlagosan 10 vadászgépet vesztettek.

A Corsair-ek rendkívül sikeressé váltak és jelentős számban álltak rendelkezésre, nehézkes fel- és leszállásuk miatt azonban az amerikai haditengerészet az azonos hajtóművel és számos hasonló elemmel (de egyenes szárnyakkal) felszerelt Grumman F6F „Hellcat”-et részesítette előnyben.

Az F4U-k végigharcolták a második világháborút: nem csak vadászgépként, de vadászbombázóként is (a bombák helyett lehetőség volt 127 mm-es „Holy Moses” vagy 300 mm-es Tiny Tom rakéták, illetve 273 kg-os „Bat” irányított légibombák felszerelésére is).

A legtöbb kortárs géppel ellentétben a Corsair-eket a második világháborút követően is szolgálatban tartották és gyártásuk is csak 1953-ban fejeződött be (ekkorra 12571 példány építettek). Az F4U-kal és változataikkal több Dél-Amerikai konfliktus mellett a Koreai háborúban is harcoltak.

Az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság mellett Argentína, Franciaország, Honduras, Salvador és Új-Zéland is üzemeltetett Corsair-eket, amely arról a szinte precedens nélküli esetről is ismert volt, hogy ilyen (dugattyús motorral) felszerelt típussal lőttek le sugárhajtóműves vadászgépeket (MiG-15-ösöket).


Műszaki adatok:

Név: Vought F4U-1A „Corsair” (kalóz)

Típus: (hordozó-fedélzeti) vadászbombázó

Fizikai jellemzők:

Hossz: 10,10 m

Fesztáv: 12,50 m

Magasság: 4,90 m

Szerkezeti tömeg: 4.073.kg

Max. felszálló tömeg: 5.185.kg

Motor: légcsavaros, 1 db, 2000 Le-s (Pratt & Whitney R-2800-8, kétsoros, ”csillag” hengerelrendezésű, 18 hengeres)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 6 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Browning M2/AN, a szárnyakban), 4 db 127 mm-es HVAR nem irányított rakéta vagy max. 910 kg-nyi bomba

Teljesítmények:

Végsebesség: 671 km/h

Csúcsmagasság: 11.247.m

Emelkedőképesség: 912 m/perc

Hatótávolság: 1633 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.