Vickers Wellington

„Geodetikus törzsű herceg”


Tervezés:

Az 1828-ben alapított brit Vickers acélgyár 1911-ben hozta létre repülőgép-gyártó üzletágát és mindössze 10 évvel az első modern értelemben vett repülőgép után, 1913-ban megépült első típusuk, a Vickers Experimental Fighting Biplane No. 1 (angol; 1-es számú kísérleti kétfedelű vadászrepülőgép, röviden E.F.B.1).

Az E.F.B.1-es modellből mindössze egyetlen prototípus készült, amely első útján lezuhant, de a Vickers vállalat magát a konstrukciót megfelelőnek tartotta, ezért azt több lépcsőben (E.F.B.2, 3, 4, 5) az 1914-es Fighting Biplane 5, röviden F.B.5 modellé fejlesztették tovább. Az F.B.5-ös vadászrepülőből 224 példány épült és a típus megalapozta a későbbi Vickers repülőgépek hírnevét.

A cég korlátozott számban az első világháború alatt gyártotta az F.B.12, F.B.14 és F.B.19 vadászgépeket és bár a háború alatt egyetlen típusuk sem épült jelentős mennyiségben, a fejlesztés az első világháborút követően sem állt le, sőt, a cég terjeszkedett: kanadai leányvállalatot alapítottak, valamint bombázó-, illetve polgári utasszállító repülőgépeket is fejlesztettek. Az új típusok közül tartozott az 1919-es Vickers Viking hidroplán, az 1920-as Vickers Instructional Machine kiképzőgép és az 1922-es Vickers Vulcan utasszállító repülőgép.

1927-ben a Vickers és az Armstrong nagyvállalatok összeolvadásából létrejött a Vickers-Armstrong, az Egyesült Királyság 3. legnagyobb iparvállalata, amely erősen épített a katonai megrendelésekre (a cégcsoport ekkor a világ legnagyobb hadihajó-gyártója volt, amely emellett a kézifegyverektől a harckocsikig széles termékkínálattal rendelkezett).

Az összeolvadás a Vickers repülőgép-gyártó leányvállalatát nem érintette, amely zavartalanul folytatta a fejlesztést és bár egyik típusuk sem vált kiemelkedően sikeressé, több repülőgépet kis sorozatban gyártottak brit, illetve külföldi megrendelésekre, köztük az 1919-es Vickers Vimy nehézbombázót, valamint az 1923-as Vickers Valparaiso könnyűbombázót. A cég tucatnyi típusa közül egyedül a Vimy nehézbombázó továbbfejlesztett változatát, az 1922-es Vickers Virginia nehézbombázóból, valamint a Vickers Vildebeest torpedóbombázóból készült 100-nál több (124, illetve 209 db), ezért a repülőgép-gyártó folyamatosan új piacokat keresett.

Az 1930-as évek elején a repülőgép-gyártó elindult két brit pályázaton. Az Egyesült Királyság 1931-es G.4/31 jelű pályázatán egy egymotoros torpedóbombázót (később többcélú könnyűbombázót) igényeltek. A kiírás rendkívül népszerű volt: összesen 8 brit repülőgép-gyártó pályázott (Blackburn, Bristol, Fairey, Handley Page, Hawker, Parnall, Vickers, Westland), ráadásul a Vickers két pályázatot nyújtott be (Type 253, Wellesley), amelyek közül az egyedüli egyfedelű Wellesley került gyártásba.

Egy évvel később a B.9/32-es kiírás egy kétmotoros közepes bombázót igényelt, amely pályázaton három cég modellje indult: a Bristol Type 131, a Handley Page Hampden és a Vickers K4049. A pályázat eredetileg egy nagysebességű, de kisméretű típusra szólt, de a kapcsolódó elvárások folyamatosan változtak. A Vickers vállalat a szóba jöhető összes brit repülőgép-motort tesztelte, amelyek közül a Bristol Pegasus, illetve a Rolls-Royce erőforrást választotta. 1933-ban a Minisztérium kötelezte a három indulót a Goshawk motorok használatára, de egy évvel később a Vickers javaslatára elhagyták ezt a megszorítást, emellett a terveket több ponton módosították, ráadásul a repülőgép saját tömege több lépésben az eredeti kiírás kétszeresére nőtt.

A három pályázat közül a Bristol modellje nem jutott túl a prototípus-fázison, de a mindkét másik típust megrendelték: az egyik a Handley Page Hampden volt, míg a második a Vickers Crecy, amelyet hamarosan átneveztek Vickers Wellington-ná. A Vickers Wellington a cég korábbi egymotoros Wellesley bombázójának felnagyított változata volt annak szerkezetével és a repülőgép nevét elődjéhez hasonlóan Arthur Wellesley, Wellington 1. hercege után kapta (a Wellington hercegként ismert XIX. századi nemes az 1815-ös Waterlooi csatában győzelmet aratott Napóleon felett).


Konstrukció:

Vickers Wellington az 1930-as évek első felében született, ennek ellenére a típus egyike volt az új generációs brit bombázóknak. A repülőgép legfontosabb szerkezeti megoldása a korábbi Wellesley bombázóból átemelt geodetikus törzs-kialakítás volt. Ennek lényege, hogy a törzs nem hagyományos módon, acél vázzal készült, hanem egymást keresztező acélszerkezettel, amelyekre fa paneleket rögzítettek, utóbbiakra pedig vászon burkolat került.

A közel 20 méter hosszú repülőgép jelentős, 26,26 méter fesztávolságú, a szárnyvégek felé erősen elkeskenyedő szárnyakat kapott, amelyek az eredeti vállszárnyas tervek helyett már középső bekötéssel készültek, ezáltal a pilóta jobb kilátással rendelkezett (lehetővé vált a nagy, zárt formációkban történő repülés). Az 1930-as években a nagyméretű repülőgépek többsége két-, vagy három függőleges vezérsíkkal rendelkezett, a Wellington bombázóba viszont egyetlen nagyméretű függőleges- és két vízszintes vezérsíkot építettek be.

A Wellington első sorozatgyártású változatát 2 db Bristol Pegasus csillagmotorokkal tervezték: ez az egysoros, 9 hengeres erőforrás utolsó, legerősebb változatában már 1050 lóerős teljesítményt adott le: ezzel a bombázó 378 km/h-s végsebességre volt képes. A Wellington régi építésű típusként két, a hajtóművek gondolájába behúzható főfutója mellett egy farokfutóval rendelkezett, azonban már utóbbi is behúzható volt (ugyanakkor az első kerekek alsó része behúzott állapotban is kiállt).

A bombázó 4500 font (2000 kg) terhelhetőséggel rendelkezett, emellett már zárt géppuskatornyokkal is felszerelték (utóbbi a Vickers vállalat javaslatára került bele a pályázatba; a repülőgép Vickers, illetve Nash & Thompson típusú, a prototípuson kézi, a sorozatgyártású változatokon gépi forgatással). A tornyok kezdetben egy-egy géppuskát hordoztak az orrba, a farokrészbe, valamint a törzs alá beépített tornyokban, valamint a két oldalsó lőállásban (a bombázó alatti, behúzható tornyot általában kiszerelték vagy be sem építették).


Szolgálatban:

A Vickers Wellington egy 1932-es kiírásra született, azonban a pályázat többszöri módosítása miatt az első repülőgép csak 1936. június 15-én emelkedett a levegőbe és a típus csak 1938 végén állt hadrendbe. Ekkorra egyre elkerülhetetlenebbnek látszott a háború az agresszívan fegyverkező német Harmadik Birodalommal, ezért a típusból már 1936 augusztusában, mindössze két hónappal az első felszállást követően 180 példányt rendeltek, amelyet hamarosan további megrendelések követtek.

A második világháború kezdetén az Egyesült Királyságnak 3 kétmotoros közepes bombázója volt: az Armstrong Whitworth A.W.38 Whitley, a Handley Page Hampden és a Vickers Wellington. A Vickers Wellington bombázót már 1939. szeptember 4-én, mindössze három nappal a második világháború kirobbanását és kevesebb, mint egy nappal a brit hadba lépést követően bevetették, amikor 14 db Wellington német hajókat támadott (ezek közül kettő az 1. második világháborús brit repülőgép-veszteséggé vált).

A Wellington-okat a háború első hónapjaiban igen aktívan használták, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy bár a típus lényegesen gyorsabb volt a korábbi évtizedek brit bombázóinál, a német vadászgépek, mindenekelőtt a Messerschmitt Bf 109-es, valamint a földi légvédelem súlyos veszteségeket okoztak. A problémák miatt a típust folyamatosan fejlesztették. Az első sorozatgyártású változat a Type 290 Wellington Mark I volt, amelyet tucatnyi további variáns követett. Ezek közé tartozott a Type 460 Wellington Mark II 1145 lóerős Rolls-Roybe Merlin motorokkal, a Type 417 Wellington B Mark III 1375 lóerős Bristol Hercules erőforrásokkal, valamint az 1200 lóerős amerikai Pratt & Whitney Twin Wasp csillagmotorral gyártott Type 424 Wellington B Mark IV és a legnagyobb példányszámban épített Type 440 Wellington B Mark X (1675 lóerős Hercules hajtóművekkel). A motorokkal párhuzamosan nőtt a Wellington-ok bombaterhe, valamint a korábbi egy-ről 2-re, majd 4-re növelték a tornyokba épített géppuskák számát.

A bombázó korlátozott önvédelme és relatív alacsony sebessége ellenére kiemelkedően jó sérülés-állósággal rendelkezett, aminek oka a speciális törzs- és szárny-kialakítás volt. A találatoktól a vászon burkolat nem egy esetben lángra kapott és részben elégett, ez azonban nem befolyásolta a szerkezeti stabilitást, sőt, a Wellington gyakran meglepően súlyos sérülésekkel is röpképes maradt. A legtöbb kortárs bombázó acélvázzal rendelkezett, amelyek egy találattól megsérülhettek és a manőverezéskor fellépő erőhatások elnyírhatták a tartórudakat, amely hatására a repülőgép a levegőben darabokra szakadt, a Wellington geodetikus szerkezete viszont azt jelentette, hogy a repülőgépnek nem volt egyetlen kritikus teherviselő eleme, ehelyett az energiák az egész testen egyenletesen oszlottak el. Ez azt eredményezte, hogy ha a törzs egy része meg is sérült, a többi rész képes volt átvenni a terhelést, ráadásul az áttört szerkezetű váz és a vászonborítás miatt számos lövedék detonáció nélkül áthaladt a géptestén, csak apró lyukakat hagyva maga után.

E rendszer hátrányos tulajdonságai közé tartozott munkaigényesebb előállítása, valamint a törzs gyenge hosszirányú stabilitása. A Wellington bombázót törzse miatt nem használhatták célzsák-vontatásra, mert a jármű mögötti tömeg hatására a géptörzs maradandó alakváltozást szenvedett (megnyúlt) volna.

A Wellington-t egészen a második világháború végéig gyártották: ekkorra 11462 egység épült. Hátrányos tulajdonsága miatt a típust már a háború első felében éjszakai bevetésekre korlátozták és a második világháború közepére Európában elavulttá vált, de az újabb típusok hadrendbe állításával felszabaduló példányok tovább szolgáltak A Közel-Keleten, Ázsiában, valamint Afrikában.

A típust nemcsak közepes bombázóként, de torpedóvető és 18 személyes katonai utas-, illetve teherszállító feladatkörben is alkalmazták, valamint számos kísérlethez is felhasználták (mások mellett sugárhajtóművek tesztelésére). A britek mellett más országok, köztük Ausztrália, Kanada és Görögország által is üzemeltetett Wellington bombázóból a második világháborút követően megalkották az áttervezett orr-résszel gyártott Vickers VC.1 „Viking” utasszállítót, emellett az 1941-es B.11/41 kiírásra kifejlesztették a Vickers Windsor négymotoros bombázót (a Wellington felnagyított változatát annak geodetikus törzsével), ez azonban nem került sorozatgyártásba és a Viking-et is hamarosan új generációs utasszállítók váltották fel (köztük a Vickers Viscount).


Műszaki adatok:

Név: Vickers Wellington Mark IC

Típus: közepes bombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 29,69 m

Fesztáv: 26,26 m

Magasság: 5,31 m

Szerkezeti tömeg: 8.417.kg

Max. felszálló tömeg: 12.927.kg

Motor: légcsavaros 2 db, egyenként 1050 lóerős teljesítményű (2100 LE-s összteljesítményű) (Bristol Pegasus Mark XVIII, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres)

Személyzet: 5 fő

Fegyverzet: 6-8 db 7,7 mm-es géppuska (2-2 az orrba és farokba beépített tornyokban, 1-1 a törzs oldalain), lehetőség 2000 kg-nyi bomba hordozására belső bombatérben

Teljesítmények:

Végsebesség: 378 km/h

Csúcsmagasság: 5.500.m

Emelkedőképesség: 342 m/perc

Hatótávolság: 4100 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2021 | Minden jog fenntartva.