Vickers Viscount

„A birodalom új erőre kap”


Tervezés:

Az 1900-as évek elején a Brit Birodalomban is számos repülőgépgyártó vállalat jött létre; a kis, független tervezőműhelyek mellett ezek közé tartozott a Vickers iparvállalat 1911-ben létrehozott repülőgépgyártó részlege és a riválisa, a Sir W. G. Armstrong Whitworth & Company által egy évvel később megalapított Sir W.G. Armstrong Whitworth Aircraft (röviden Armstrong Whitworth Aircraft).

Az Armstrong Whitworth 1914-ben sikeresen átcsábította az addig az angol British Deperdussin repülőgépgyárnak dolgozó dán Frederick Koolhoven-t, aki az első világháború alatt megtervezte az igen sikeres Armstrong Whitworth F.K.3 és F.K.8 típusokat. Az első világháború végével azonban egy csapásra összeomlott az addigi óriási katonai repülőgép-piac, emiatt a néhány év alatt hatalmas gyártókapacitást kiépítő gyárak nehéz helyzetbe kerültek, ami cégek megszűnéséhez és összeolvadásához vezetett. A polgári szektorban is érdekelt, tőkeerős Armstrong Whitworth anyavállalat e folyamat részeként 1920-ban felvásárolta a Siddeley-Deasy Motor Car autógyártót, amely maga is épített repülőgépeket és az egyesülés részeként a személyautó- és a katonai repülőgép-gyártásukat is egy-egy cégben egyesítették.

Az Armstrong Whitworth Aircraft profitált az összeolvadásból, ugyanis átvette a Siddeley-Deasy gyártásra kész új vadászrepülőgépét, amelyet Armstrong Whitworth Siskin néven épített. 1927-ben az Armstrong Whitworth egyesült a konkurens Vickers vállalattal, ugyanakkor a repülőgépgyártó-részleget John Davenport Siddeley iparmágnás kivásárolta (1935-ben pedig a cég a Hawker Aircraft tulajdonába került).

Ez azt eredményezte, hogy az Armstrong Whitworth Aircraft önállóan tovább működött (a második világháború alatt a cég többek között nagy sorozatban gyártotta az Armstrong Whitworth A.W.38 „Whitley” bombázót és az A.W.41 „Albemarle” katonai utasszállítót), míg a Vickers repülőgépgyártó részlege (a Supermarine Aviation felvásárlása után) felvette a Supermarine nevet (ld.: Supermarine Spitfire), de emellett létrehozták a Vickers-Armstrongs (Aircraft) repülőgépgyártót.

A Vickers-Armstrongs (röviden Vickers) a két világháború között, majd a második világháború alatt több mint egy tucat különböző repülőgépet tervezett, de elsősorban a nagyméretű katonai repülőgépekre koncentráltak (az így szerzett tudást a háború alatt sikeresen kamatoztatták a Vickers Wellington és Warwick bombázókon).

Az Egyesült Királyságban már a második világháború közepén felismerték, hogy bár az országban öt nagyméretű repülőgépet is gyártottak (a kétmotoros Vickers Warwick, illetve négymotoros Avro Lancaster, Handley Page Halifax és Short Stirling bombázókat, valamint a Short Sunderland repülőcsónakot), ezek mind túlságosan keskeny törzsű típusok voltak; alkalmatlanok az utasszállításra.

Ez azt jelentette, hogy amíg az amerikaiak a háború után minimális munkával polgári utasszállítóvá alakíthatták stratégiai bombázóikat, a briteknek új repülőgépeket kellett kifejleszteniük. Erre a feladatra 1942-ben felállították a Brabazon Bizottságot, amely meghatározta a feltételezett igényeket kielégő repülőgépekkel szemben támasztott elvárásokat, amelyekre a brit repülőgépgyártók pályázhattak.

A Vickers Warwick egyike volt annak a négy katonai repülőgépnek, amelyet a bizottság első körben megfelelő alapnak tartott egy ideiglenes polgári típus alapjának, ezért egy új, utasszállításra alkalmas széles törzs tervezésével a Warwick-ból kifejlesztették a Vickers VC.1 „Viking” típust (valamint katonai változatait, a Valetta és Varsity modelleket).

A Vickers érdeklődött a bizottság Type II kiírása iránt is, amely gyakorlatilag az amerikai Douglas DC-3-as kiváltására készült (egy olyan alacsony költséggel üzemeltethető kisebb méretű, kis hatótávolságú repülőgép, amely 24 utast legalább 320 km/h-s sebességen 2816 km távolságba képes szállítani).

A Vickers (különösen a főtervező, a Wellington bombázót is kifejlesztő Reginald Kirshaw Pierson) élénken érdeklődött az ekkor még rendkívül újnak számító sugárhajtóművek légcsavaros változata (légcsavaros gázturbina) iránt. A Brabazon Bizottság nem zárkózott el kategorikusan az új hajtásmódtól, ugyanakkor szkeptikus volt az addig csupán néhány kísérleti katonai repülőgépen tesztelt hajtóművel szemben, ezért kettéosztotta a 2-es kategóriát: egy hagyományos dugattyús-motoros típusra (Type II/A) és egy gázturbinás modellre (Type II/B): a Vickers vállalat ez utóbbi alapján alkotta meg a Viscount (angol; vikomt, azaz algróf) repülőgépet.


Konstrukció:

A Vickers Viscount a sorozatgyártás beindítása előtt rövid idő alatt több jelentős áttervezésen esett át. A típus eredetileg a VC.1 négymotoros változatának szánták (VC-2), de a csomagtér növelése érdekében ehelyett egy új, két egybeépített féltörzsű, ”8” keresztmetszetű testet terveztek. Az üzemanyag-fogyasztás csökkentése érdekében a típus maximális repülési magasságát 6 km fölé növelték (ebben a régióban a ritkább légrétegek kisebb légellenállást generálnak), emiatt viszont szükségessé vált az utastér hermetikus lezárása és túlnyomásossá alakítása, amit viszont korábban szintén nem alkalmaztak utasszállítókon és ami miatt visszatértek egy (új tervezésű) testhez.

A 19,94 méter hosszú, teljesen fémből készült repülőgép a Viking-hez hasonlóan alsó bekötésű, a szárnyvégek felé erősen elkeskenyedő szárnyakat kapott, de azok fesztávolságát 27,2 méterről eredetile 27 méter alá csökkentett (később viszont több lépcsőben 28,55 méterre növelték). A Viscount farokrésze ugyancsak hasonlított közvetlen elődjére, azonban a vízszintes vezérsíkokat ”V” alakban erősen felfelé nyilazták (így azok a hajtóművek által keltett légörvények fölé kerültek).

A repülőgép fejlesztésében kulcsfontosságú volt a megfelelő hajtóművek megtalálása. Ekkor egyáltalán nem léteztek elérhető légcsavaros gázturbinák, ezért a még fejlesztés alatt álló Rolls-Royce RB.53 „Dart” egységet választották, de a hajtóművek szárnyak elé nyúló burkolatát úgy tervezték, hogy az egyetlen alternatív erőforrás, az ugyancsak fejlesztés alatt álló brit Armstrong Siddeley ASMa.3 „Mamba” egység is beépíthető legyen (gyorsabb fejlesztése és alacsonyabb tömege miatt végül a Dart-ot választották). A Rolls-Royce Dart egységek eredetileg egyenként 800 lóerős teljesítményt nyújtottak.

A Viscount a második világháború után egyeduralkodóvá váló három futószáras, ún. tricikli elrendezésű futóművet kapta (tengelyenként két kerékkel), amelyek közül a repülőgép az orrfutót a gép orrába, a főfutókat pedig a hajtóművek burkolatába húzta be.

A repülőgépet eredetileg 24 utas szállítására tervezték, de a BOAC légitársaság 1946-ban létrehozott leányvállalata, az európai kontinensre koncentráló British European Airways (BEA) jelezte igényét a típusra, azonban a cégnek egy nagyobb, 32 fős kapacitású modell lett volna optimális. Kormányzati közbenjárásra ezért a Vickers még a prototípus megépítése előtt egy közel három méter hosszú elemmel 22,71 méterre növelte a repülőgép hosszát (egyben megnövelve a gép szárnyainak fesztávolságát), 24-ről 28-ra, majd 32-re növelve a típus kapacitását. A Viscount soronként négy (2+2) üléssel rendelkezett.


Szolgálatban:

A Viscount tervezését a Vickers VC-2 (gyári kódja: Type 453) jelzéssel kezdte meg, de amikor a brit Légügyi Minisztérium 1946-ban a C.16/46 kódjellel véglegesítette a típuskiírást, a repülőgépet már Vickers Viceroy (Type 609) névvel jelölték. Az első Type 609-es prototípust Armstrong Siddeley Mamba hajtóművekkel kezdték építeni (mivel a minisztérium ezek tesztpéldányait bocsátotta a cég rendelkezésére), később viszont mégis a Dart mellett döntöttek, ezért a Vickers a második prototípust (Viscount Type 630) már Rolls-Royce Dart légcsavaros gázturbinákkal építette és az első prototípust is átépítették. Tervezték a később fejlesztett Rolls-Royce Tay hajtóművek használatát is, de ez ugyanúgy nem valósult meg, mint a Napier Naiad-motoros változat.

A Viceroy (angol; alkirály) elnevezés az indiai gyarmat brit vezetőjére utalt, India 1947-ben azonban függetlenné vált, ezért a repülőgépet átnevezték Viscount-tá. A repülőgép prototípusa 1948. július 16-án levegőbe emelkedett és bizonyította, hogy lényegesen gyorsabb, mégis csendesebb a dugattyús motoros típusoknál, ennek ellenére beigazolta a Brabazon Bizottság fenntartásait.

A Vickers Viscount négy magas fogyasztású hajtóművével nagyon drágán üzemeltethetőnek számított a 25-53 üléses, két hajtóműves utasszállító repülőgépek kategóriájában, ahol ráadásul számos leselejtezett második világháború katonai repülőgép is megjelent (pl.: a Douglas C-47 „Skytrain”, a DC-3-as katonai változata). Az egy utasra jutó költségek miatt az elsődleges megrendelő BEA már nem érdeklődött a típus iránt és ehelyett 20 db dugattyús Airspeed AS.57 „Ambassador” típust rendelt (ezt a Brabazon Bizottság párhuzamos, Type II/A felhívására fejlesztették).

A második világháború után megismétlődött az első világháborút követő összeomlás: a nagytételű katonai megrendeléseket lemondták és a repülőgépgyárak az összezsugorodott piacon harcoltak a túlélésért, ráadásul az újabb repülőgépek kifejlesztése egyre nagyobb anyagi terhet jelentett. A Vickers a Wellington bombázó bázisán kis tételben gyártotta a már említett Viking, Valetta és Varsity modelleket, emellett a légierőnek fejlesztette a sugárhajtóműves Valiant bombázót, de a közép- és hosszú távú fennmaradásához kulcsfontosságú lett volna a Viscount sikere.

A cég szerencséjére a légierő érdeklődött a típus magasabb sebessége és a légcsavaros gázturbinák által biztosított többlet-teljesítmény iránt, de a 32 fős kapacitást elégtelennek találta, ezért a Vickers 1949-ben kifejlesztette a nagyobb teljesítményű Viscount Type 700)-at, amelyet egy újabb betoldással 48-53 fős kapacitásúra bővítettek, egyúttal megnövelve a gép hatótávolságát (ezt ellensúlyozandó lényegesen erősebb, egyenként 1381 lóerős hajtóműveket használtak). A repülőgép utolsó fő sorozata a Viscount Type 800 volt, amelynél egy további 1,2 méteres betoldással, valamint az üzemanyag-tartály csökkentésével 75-re növelték az ülések számát (az utolsó változat már 4 db, egyenként 1991 lóerős hajtóművel rendelkezett).

A Vickers Viscount 1950-ben állt szolgálatba, mint a világ legelső légcsavaros gázturbinás utasszállító repülőgépe. A nagyobb kapacitás mellett az egy utasra vetített költségek jelentősen csökkentek, amit a (kifejezetten a Viscount kiszolgálására fejlesztett) Dart hajtóművek is segítettek, mert az újabb modellek nemcsak lényegesen nagyobb teljesítménnyel rendelkeztek, de a fogyasztásuk is alacsonyabb volt.

A Viscount idővel rendkívül sikeressé vált: 1948-63 között 445 repülőgépet gyártottak, amelyeket több mint 100 légitársaság használt és 9 ország légiereje is vásárolt a repülőgépből (a Viscount-ot a legtöbb angol légitársaság használta, de a megépült gépek 4/5 részét exportálták). Az Európa mellett Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában és Ázsiában is használt Viscount egy csapásra elavulttá tette az összes nagyméretű dugattyús motoros utasszállító repülőgépet (pl.: a rivális Ambassador-ra a BEA 20 gépe után nem érdekezett további megrendelés).

A Viscount sikere ellenére relatív rövid életűnek bizonyult: az 1950-es évek végén megjelentek az újabb, kisebb kapacitású, de csak két hajtóműves (gázturbinás) regionális utasszállítók (pl.: Fokker F27 „Friendship”), valamint a nagyobb és lényegesen gyorsabb sugárhajtóműves típusok (pl.: Boeing 707).

A Vickers a típusból létrehozta a nagyobb méretű Vanguard modellt, de ebből már csupán 44 példányt építettek. A Viscount sikere ennek ellenére biztosította a Vickers túlélését: amíg a többi brit repülőgépgyártó egymás után olvadt össze, a cég az 1960-as évek elején piacra dobta a Vickers VC10-es sugárhajtóműves repülőgépet, amely azonban az éles (részben a brit BAC One-Eleven és Hawker Siddeley HS-121 „Trident” által támasztott) versenyben már szintén csak kis sorozatban készült és 1977-ben az Egyesült Királyság kormánya államosította az összes brit repülőgépgyárat (létrehozva a British Aerospace-t).


Műszaki adatok:

Név: Vickers Viscount Type810

Típus: (keskenytörzsű) utasszállító repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 26,11 m

Fesztáv: 28,55 m

Magasság: 8,15 m

Szerkezeti tömeg: 18.722.kg

Max. felszálló tömeg: 30.617.kg

Motor: légcsavaros gázturbinás, 4 db, egyenként 1991 lóerős teljesítményű (7964 LE-s összteljesítményű) (Rolls-Royce Dart Mk 525)

Személyzet: 2 fő (+ maximum 75 fő utas)

Fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 566 km/h

Csúcsmagasság: 7.600.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 2200 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.