Tupoljev Tu-22M
„A gép, ami visszafelé sült el - csak nem a szovjeteknek”
Tervezés:
A hatalmas területű és jelentős lakosságú Szovjetunió egyik jellegzetessége haditechnikai eszközeik kialakítása volt. Amíg az amerikaiak és európaiak rendkívül fejlett típusokat gyártottak, addig a kontinensnyi területű kommunista ország főként a hatalmas mennyiségekre koncentrált, melyek hatékonyságát egyszerű, de eredményes ötletekkel növelték.
Így volt ez például a páncélosokkal: a két háború közti angol Vickers 6-Ton helyi másolatát, a T-26-os könnyű harckocsit például egy nagyobb torony és egy löveg felszerelésével tették halálosabbá, de páncélzatuk alakja révén a világháborús T-34 és a hidegháborús T-54 is ide tartozott.
A szovjetek hasonló karakterű repülőket is fejlesztettek: ilyen volt a több mint 36000 db Iljusin Il-2 „Sturmovik” csatarepülő vagy a későbbi deltaszárnyú Mikojan-Gurjevics MiG-21-es.
Kezdetben ebbe a körbe tartoztak a szovjet bombázók is. Az ejtőfegyverek célba juttatására a kommunisták a 156. számú repülőgépgyárat és tervezőirodáját jelölték ki, mely vezető tervezője után a Tupoljev nevet kapta.
A gyártásba került Tupoljev Tu bombázók is rendelkezetek különleges részletekkel: ilyen volt például az 1950-es években gyártott Tu-95-ös, amely kortársaival ellentétben nem sugárhajtóművek, hanem légcsavaros gázturbinák által emelkedett a levegőbe (ez moderált fogyasztást és 10000 km-t meghaladó hatótávolságot biztosított).
A Tu-95-ösök rendkívül nagy teher szállítására voltak képesek nagy távolságokra, ám alacsony sebességük korlátozta alkalmazhatóságukat, ezért a Tupoljev vállalat megalkotta a kisebb, de sugárhajtású Tu-16-os bombázót.
A Tu-16-os a szovjet bombázó egységek gerincévé vált, amelyek egy esetleges kelet-nyugati (a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok közötti) háborúban képesek csapást mérni távoli, védett célpontokra. Az Tu-16-osok jól beváltak és több mint fél évszázadon át szolgáltak, de már az 1950-es évek közepén felmerült az igény egy gyorsabb típusra, amely képes hangsebesség feletti repülésre - ez lett a Tu-22.
Tupoljev Tu-22-esek valóban képesek voltak a szuperszonikus sebesség tartására, de az ezt lehetővé tevő, erősen hátranyilazott szárnyuk miatt kis magasságban és landoláskor nagyon rossz teljesítményt nyújtottak, emiatt már az 1960-as években megkezdődött leváltásuk.
A szintén a Tupoljev által tervezett utódját kezdetben a Szamoljot 145 (orosz; 145-ös repülőgép) kóddal azonosították, a sorozatgyártású gépek jelzése Tu-22M lett, noha ez nem volt azonos a Tu-22-vel. A gép NATO kódja „Backfire”; hátrafelé elsülő volt.
Konstrukció:
A Tu-22M egyszerű alakú, ám nagy teljesítményű bombázó volt, amelyen sikerült kiküszöbölni az alacsony sebességtartományban jelentkező teljesítmény-romlást. Az előd Tu-22 egyik különlegességes a törzs fölé, a függőleges vezérsík két oldalára szerelt hajtómű volt, de ezt a Tu-22M nem vette át - ehelyett két hagyományos, bár (a beömlőnyílásokkal együtt) rendkívül hosszú sugárhajtóművet használtak.
A szintén hosszú törzs a későbbi változatokban egy aszimmetrikus, felfelé hajló, elnyújtott orr-részben ért véget, aminek gyakorlati haszna volt, de könnyen felismerhetővé tette a típust.
A Tu-22-höz hasonlóan a Backfire szárnytöveit is erősen hátranyilazták, ami növelte a végsebességet, de a leszállási sebességet is és ez vezetett a Tu-22 kis magasságban mutatott katasztrofális mozgékonyságához.
A Tu-22M-en ezért változtatható szárny-nyilazást használtak. A Szovjetunióban ekkor több régi, elavult gépet láttak el hasonló szárnyakkal, így alkotva új típusokat (pl.: a Szuhoj Szu-7-esből létrehozott Szu-17, Szu-20 és Szu-22 típusok).
A 20 és 65 fok közötti nyilazás miatt a szükséges kifutó hossza és a leszállási sebesség jelentősen csökkent, de a végsebességet is sikerült növelni a nagy állásszöget (igaz, a gép nagy méretei miatt nagy és rendkívül erős forgópontot kellett kialakítani). A vezérsíkokat is hátranyilazták, a függőleges vezérsík alsó része rendkívül hosszan előrenyúlt.
A Backfire teljesítményének másik kulcsfontosságú összetevője a hajtómű volt: a két darab Kuznyecov NK-22-es sugárhajtómű egyenként 215 kN tolóerőt szolgáltatott, ezáltal a világ egyik legerősebb hajtóművévé vált.
A rendkívül erős, de relatív alacsony fogyasztású erőforrások levegőigényét a törzs oldalain található nagyméretű, kör, majd négyzet alakú beömlőnyílások fedezték, melyek első szekciója ferde volt (ezek az orrhoz hasonlóan aszimmetrikusak, kezdetben a törzshöz simuló, majd felfelé hajló kialakítással készültek).
A Tu-22M a korában már általánosnak számító tricikli típusú futóművet kapta: az első, orr alatti tengelyre kettő, a két hátsóra hat-hat kereket szereltek.
A négyfős személyzettel repülő Backfire az 1960-as évek trendjének megfelelően irányított rakéták hordozására készült, de alkalmas volt bombák szállítására is. A gép önvédelmét a farba épített egyetlen 23 mm-es, radarirányítású gépágyú alkotta, de a törzsben, a törzs alatt és a szárnyon hordozható fegyverzet tömege a 20 tonnát is meghaladhatta.
A kisebb méretű hagyományos, szabadesésű bombák mellett lehetőség volt maximum 10 db, egyenként 1,2 tonnás Kh-15-ös levegő-föld rakéta vagy kettő (később három) darab (közel hat tonnás) Kh-22-es hajók elleni rakéta szállítására (mindkét típusnak volt hagyományos és nukleáris robbanófejes változata is).
Szolgálatban:
Az első Tu-22M 1969. augusztus 30-án emelkedett a levegőbe. A típust az amerikai hírszerzés már 1970-ben észlelte, de mivel úgy vélték, hogy jelölése csak az ő megtévesztésüket szolgálja, sokáig Tu-26-osként könyvelték el (mivel a gép nem a Tu-22 közvetlen utódja és alakjuk is különböző).
Fejlettsége miatt a típust kezdetben csak a szovjet légierő és a szovjet haditengerészet használta, exportálását nem is tervezték. A Backfire-ök képességeit jelezte, hogy 1970-től egészen 1993-ig gyártották őket, azaz a gépek azon kevés típushoz tartoztak, melyek előállítása túlélte a Szovjetunió széthullását. Ez idő alatt összesen 497 gép készült el, az alábbi változatokban.
Két előszéria készült egyenként kilenc példányban: a Tu-22M0 és a Tu-22M1. A sorozatgyártás 1972-ben a Tu-22M2-vel indult be, a korábbiaknál nagyobb szárnyal és már négyfős legénységgel. Kisszámú Tu-22M2-t Tu-22MJe-vé építettek át erősebb, NK-23-as hajtóművekkel.
A második fő sorozat a Tu-22M3 lett, melyet 1983-ban állítottak szolgálatba. A két típus között eltelt mintegy 10 év alatt új részegységeket fejlesztettek, ezáltal a Tu-22M3 képességei is felülmúlták a korábbi változatokét. Az új NK-25-ös sugárhajtómű már 245 kN tolóerő leadására volt képes, ami tovább növelte a végsebességet (a hangsebesség kétszeresére), az új radarral pedig lehetővé vált a kisebb magasságban történő cirkálás.
Legalább egy tucat Tu-22M3-at Tu-22MR-ré építettek át - a két típus teljesítménye azonos volt, de az MR modell nem bombázó volt, hanem légi felderítő. A Tu-22M a mai napig rendszerben áll, ezért a gépek egy részén modernizálták az elektronikát - ezt az altípust Tu-22M3M jelzéssel látták el.
Az elkészült gépeket elsőként az Afganisztán (Szovjetunió általi) lerohanásakor használták, de csak mint hagyományos bombázót, akárcsak később, az Első Csecsen háborúban.
Tu-22M-ekkel több behatolási kísérletet is végrehajtottak: a hidegháborúban főleg Japán ellen, de 2013-ban Svédország ellen is (a svéd légvédelem nem tudta elfogni a két orosz Tu-22M3-at).
A Szovjetunió széthulláskor a típus legtöbb példánya Oroszország területére került, de Fehéroroszország és Ukrajna is hozzájutott a harcjárművekhez, igaz, ezek az országok a magas üzemeltetési költségek miatt selejtezték a gépeket.
A Backfire a mai napig rendszerben áll Oroszországban, de India számára is értékesítette a típust, amely iránt Kína is érdeklődött. Jelenleg az orosz légierő három bombázó repülőgépe közül a Tu-22M áll rendszerben a legnagyobb számban és a három közül ez a legfontosabb típus (a szintén változtatható szárny-nyilazású, de jóval nagyobb Tu-160-asból ára miatt kevesebb gépet gyártottak, az elavult Tu-95-ösök pedig egy modern összecsapásban már nem állnák meg a helyüket).
Műszaki adatok:
Név: Tupoljev Tu-22M3, a típus NATO kódja: Backfire (hátrafelé elsülő)
Típus: (hadászati) bombázó repülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 42,40 m
Fesztáv: 23,30-34,28 m (a változtatható szárny-nyilazástól függően)
Magasság: 11,05 m
Szerkezeti tömeg: 54.000.kg
Max. felszálló tömeg: 124.000.kg
Motor: sugárhajtóműves, 2 db, egyenként 245,2 kN tolóerejű (Kuznyecov NK-25)
Személyzet: 4 fő
Fegyverzet: 1 db 23 mm-es gépágyú (GSh-23, a farokrészben), lehetőség 24000 kg-nyi bomba vagy rakéta hordozására
Teljesítmények:
Végsebesség: 2000 km/h (1,88 Mach)
Csúcsmagasság: 13.300.m
Emelkedőképesség: 900 m/perc
Hatótávolság: 6800 km