Tupoljev SzB

„Az elfeledett újító”


Tervezés:

A haditechnika fejlődése következtében a XX. század elejére az Orosz Birodalom elvesztette egyetlen előnyét: a hatalmas területből adódó közel kimeríthetetlen potenciális katonát, ezért az optimistán háborúba induló cári csapatok megalázó vereséget szenvedtek.

Az Orosz Birodalom az első világháborúból egy megalázó különbékével szállt ki, hatalmas emberveszteséget volt kénytelen elkönyvelni, ipara pedig belerokkant a hadigépezet kiszolgálásába. Mindez forradalomhoz, majd véres polgárháborúhoz vezetett, amelyből a kommunista vörösök kerültek ki győztesen, megdöntve a cári rendszert.

A kommunistákat vezető Lenin igyekezett teljesen átformálni Oroszországot, amelyet átkereszteltek Szovjetunióra. Lenin halála után a hatalmat Sztálin ragadta magához: a diktátor uralmának két fontos jellemzője volt - az erőszakos gépesítés (hogy behozzák Oroszország évszázadot technológiai lemaradását) és a leszámolások minden vélt vagy valós ellenséggel.

Mindez azonban óriási pusztítással járt együtt. A parasztságtól elvett, központosított földeken ugyanúgy a hozzá nem értő, de párthű munkások kerültek vezető pozícióba, mint a szintén államosított gyárakban, ám az inkompetens felső-vezetés miatt a gyárak selejtaránya rendkívül magassá vált, a mezőgazdaság pedig az összeomlás határára került, súlyos éhínséget okozva.

Az 1930-as évek elején a szovjet hadseregben is gyökeres változások történtek: Sztálin leszámolt minden potenciális ellenfelével, hogy helyüket rendszerhű katonák vegyék át, függetlenül attól, hogy rendelkeztek-e a poszt betöltéséhez szükséges képzettséggel és tapasztalattal. Mindez tömege kivégzésekhez vezetett és mivel a tiszti kar nagy részét megsemmisítették, az ország haderejének tényleges harcértéke a töredékére csökkent.

Ezzel egy időben azonban megindult a teljes szovjet haderő fejlesztése: új harckocsikat, hadihajókat és repülőgépeket terveztek, hogy az ország ismét nagyhatalommá válhasson. Ennek részeként 1933-ban a Szovjetunióban kiadtak egy követelmény-rendszert egy új generációs gyorsbombázóra.

A tervezés egy évvel később kezdődött a Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézetben, orosz rövidítéssel a CAGI-ban. Az intézeten belül a projektet az Andrej Nyikolajevics Tupoljev vezette csoport kapta meg. Tupoljev 1922 óta dolgozott a CAGI ezen csoportjában: feladata fémek felhasználi módjának kutatása volt a repülőgépekben.

Tupoljev irányításával Alekszandr Arhangelszkij és mérnökcsoportja két típust tervezett: az ANT-40 RC-t (amerikai Wright Cyclone csillagmotorral), valamint az ANT-40 ISz-t (spanyol Hispano-Suiza 12Y ”V” hengerelrendezésű motorral. Elsőként az amerikai hajtóművel felszerelt prototípus emelkedett a levegőbe (1934. október 7-én), de végül a nagyobb fesztávolságú, spanyol motoros modellt választották ki sorozatgyártásra.

1936-ban Tupoljev mérnökgárdája kivált a CAGI-ból és önálló tervezőirodaként (OKB-156) működött tovább, ezért az új repülőgépet Tupoljev neve alatt gyártották: a típus megnevezése egyszerűen SzB lett, amely a Szkorosztnoj Bombargyirovscsik (orosz; gyorsbombázó) elnevezést takarta, de a típusra gyakran Katyusa-ként hivatkoztak.


Konstrukció:

Az 1930-as évek feszült politikai helyzete és egy lehetséges háború veszélye miatt a repülőgépipar gyors fejlődésnek indult - részben emiatt az SzB gyorsan elavult, ennek ellenére megjelenésekor a Tupoljev tervezőiroda típusa a világ élvonalába tartozott. Ebben nagy szerepe volt Tupoljev-nek, aki úttörő kutatásokat folytatott tisztán fémépítésű repülőgépek létrehozására. Miközben az 1930-as évek első felében még éppen csak megjelentek a fa-vászon konstrukciók mellett a részben fémépítésű repülőgépek, az SzB teljesen fémborítást kapott. A több mint 12 méter hosszú típus bombázó létére aerodinamikus kialakítással rendelkezett: a repülő minden elemén igyekeztek csökkenteni a légellenállást, ezzel is növelve a gép teljesítményét.

Az SzB kifelé felé keskenyedő, a lekerekített végű szárnyakat kapott. Maguk a szárnyak a fémépítésnek köszönhetően már önhordók voltak, ezért nem volt szükség a jelentős többlet-légellenállást generáló támasztó rudakra és huzalokra. Egyedül a két vízszintes vezérsíkot kapcsolták a függőleges vezérsíkhoz.

A bármi áron történő iparosítás ellenére az 1930-as évek elején a Szovjetunió még képtelen volt nagy teljesítményű repülőgép-motorok tervezésére és gyártására, ezért logikus döntés volt, hogy ehelyett csúcstechnológiás hajtóművet vásárolnak külföldről. A kiválasztott erőforrás, a fentebb említett spanyol Hispano-Suiza 12Y egy12 hengeres repülőgépmotor volt, amely közel 1000 lóerős teljesítmény adott le. E hajtómű nagy teljesítménye mellett ”V” hengerelrendezésű volt, ezért a korabeli SzB a csillagmotoros gépekkel szemben rendkívül áramvonalas motorburkolatot kapott.

A hajtóművek háza egyben a főfutókat is befogadta. Az SzB három kerékből álló futóművel rendelkezett, futószárnyaként egy-egy kerékkel, amelyek közül az elsőként a hajtóműbe lehetett behúzni - a farok alatti kisebb hátsó kerék nem volt behúzható. Ezek együttes használatával az SzB végsebessége változattól függően 450 km/h körül mozgott.

Az SzB gyorsbombázó volt, ezért elsősorban sebességére és mozgékonyságára, nem pedig erős önvédelmére támaszkodott. Emiatt a típust csupán 4 db 7,62 mm-es SKASz géppuskát kapott, amelyek közül kettő került az üvegezett orrba, egy-egy pedig a gép hátán és hasán található tornyokba. A gépfegyverek mellett a repülő maximum 600 kg-nyi bombát szállíthatott 50, 100 vagy 250 kg-os tömegű bombákból a zárt bombatérben, illetve a szárnyak alatti függesztési pontokon.


Szolgálatban:

Az SzB sorozatgyártása 1935-ben kezdődött meg. A típus kezdetben kissé felemás képet mutatott: teljesítménye kiemelkedően jó volt, ugyanakkor a hajtóművekkel kapcsolatban számos műszaki probléma merült fel. Mindezek ellenére 1936-ban megkezdődött a sorozatgyártás, de miközben év végére már kb. 400 gépet átadtak a légierőnek, a súlyos problémák miatt többször át kellett tervezni a gyorsbombázót. A hajtómű-hibákat később sem sikerült orvosolni, ezért a spanyol 12Ybrs motort először annak licencgyártású változatára, a Klimov M-100-asra, majd az erősebb Klimov M-100A-ra cserélték.

Az SzB-ből számos változatot terveztek, de ezek többsége (pl.: sportrepülő, nehézvadász) nem valósult meg, vagy csak kis sorozatban gyártották. A bázismodell az SzB 2M-100-as volt, Klimov M-100-as hajtóművekkel, de 1936 végén már az új, 860 lóerős M-100A motorral szerelt SzB 2M-100A változat gyártását is megkezdték. Az újabb szériák mellett elkészítettek több mint 100 db kettős kormányszervekkel szerelt, USzB kiképző-modellt és 100 PSz-40-est: utóbbiak ”kibelezett” teherszállító változatok voltak a szovjet Aeroflot légitársaság számára.

Az SzB-vel kapcsolatban számos kisebb probléma merült fel, a kezdeti hajtómű-gondok mellett is: a küzdőtér például rendkívül zsúfolt volt (ez különösen igaz volt a hasi toronyra), a motorok pedig rendkívül hangosan működtek, de mindezt feledtette a típus kiemelkedő teljesítménye.

A korai példányok egy részét bevetették a spanyol polgárháborúban, ahol kezdetben a köztársasági csapatok legjobb típusának számított, amelyet az elavult német és olasz kétfedelű típusok képtelenek voltak elfogni. Az új generációs Messerschmitt Bf 109-es megjelenésével azonban ez az előny eltűnt és a típus veszteségei meredeken emelkedtek.

A spanyol polgárháború mellett az SzB-t bevetették Kínában és Mongóliában, valamint a Finnország elleni Téli háborúban is. Az SzB rendkívül gyors és elfogadhatóan hatékony típusnak számított, de a támadások a korlátozott bombateher miatt nem voltak különösebben erősek, miközben az új generációs vadászgépektől egyre nagyobb veszteségeket szenvedett.

Mindez azonban a hatalmas volumenű gyártás képes volt pótolni: a gyártás 1941-es leállításáig 6656 db SzB készült el és amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, a hatalmas területű ország bombázóinak 94%-a(!) SzB típusú volt.

Ez viszont azt jelentette, hogy e gyorsbombázó a németek elsődleges célpontjai között szerepelt: nagyszámú SzB-t még a földön megsemmisítették, a megmaradt gépek közül pedig a szervezetlen kommunisták sokat harckocsik ellen próbáltak bevetni, de a nagyméretű gépek gyakran áldozatul estek a német légvédelmi egységeknek.

Az SzB 1934-36-ban kiemelkedően modern típusnak számított és tisztán fémépítésű testével, önhordó szárnyaival és behúzható futóművével maga is az új generációs típusok sorát gyarapította, azonban a második világháború rendkívül gyors fejlődése miatt hamarosan maga is elavulttá vált.

Mindezek ellenére korlátozott számban több ország használt (gyakran zsákmányolt) SzB-ket, köztük a nacionalista spanyol erők mellett Csehszlovákia és Finnország. A típusból Avia-71 néven csehszlovák licencgyártású változat is épült, ezek 4 helyett csak 3 géppuskával rendelkeztek.

Kis számban Lengyelország a második világháború után is használt SzB-ket kiképzésre, a Szovjetunióban pedig csak Sztálin 1953-as halálát követően selejtezték ki a háborút túlélő utolsó SzB-ket.

E típust a lényegesen nagyobb teljesítményű szovjet modellek (pl.: a Pe-2-es bombázó vagy az Il-2-es csatarepülő) hamar kiszorították (bár egy ideig még elláttak velük másodlagos feladatokat), de az SzB által szerzett tapasztalat ugyanolyan fontos volt a Szovjetunió számára, mint a megjelenésekor szintén modernnek számító, de gyorsan elavuló Polikarpov I-16-os vadászgép.


Műszaki adatok:

Név: Tupoljev SzB 2M103

Típus: gyorsbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 12,57 m

Fesztáv: 20,33 m

Magasság: 3,60 m

Szerkezeti tömeg: 4.768.kg

Max. felszálló tömeg: 7.880.kg

Motor: dugattyús, 2 db, egyenként 960 Le-s (1920 Le-s összteljesítménnyel) (Klimov M-103, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres)

Személyzet: 3 fő

Fegyverzet: 4 db 7,62 mm-es géppuska (SKASz, kettő az orrban, egy-egy a hason és háton található toronyban), lehetőség 600 kg-nyi bomba hordozására (6 db 50 kg-os, 6 db 100 kg-os vagy 2 db 250 kg-os elrendezésben) a belső bombatérben, illetve a szárnyak alatt

Teljesítmények:

Végsebesség: 450 km/h

Csúcsmagasság: 9.300.m

Emelkedőképesség: 555 m/perc

Hatótávolság: 2300 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.