Supermarine Walrus

„Anakronisztikus megmentő”


Tervezés:

Anglia és az Egyesült Királyság már megalakulásakor is jelentős vízi haderővel rendelkezett és hajóflottájuk ütőképességének megtartására a mai napig fokozott figyelmet fordítanak.

Mivel az ország egy különálló sziget, ez a túléléshez szükséges lépés volt: habár az angol szárazföldi alakulatokat számos alkalommal legyőzték, részben hatalmas hadiflottája miatt az ország területére idegen hadsereg a mai napig nem lépett. Az angolok annyi hajót építettek, hogy vízi haderejük nagyobb legyen az utána következő két ország flottájának összegénél - ezt a rendszert a XX. századig sikerült is fenntartani.

Az első világháború azonban átrendezte az erőviszonyokat: a többmilliós tömeghadseregek kihatással voltak a tengerekre valamint számos új hajó épült. A négyéves világégés haditechnikailag hatalmas előrelépést is jelentett: pl. általánossá váltak az angolok által kifejlesztett Dreadnought hajóosztályú csatahajók és megjelentek a tengeralattjárók.

Talán még ennél is nagyobb jelentőségű volt a repülők megjelenése a tengereken: a kezdetben csak megfigyelőként alkalmazott gépek hamarosan lőfegyvereket is kaptak, sőt, később bombákkal és torpedókkal is felszerelték őket.

Az Egyesült Királyság szerette volna megőrizni (részben visszaállítani) korábbi erejét, ezért adaptálták a vízi repülőgépeket és ezt a korábbi Brit Birodalom, ekkor már Brit Nemzetközösség többi országa is megtette.

Mivel a vízi repülőgépekre sok országban egy-egy repülőgépgyártó szakosodott (pl.: a Berijev a Szovjetunióban vagy a Dornier Németországban), amikor a RAAF (angol; királyi ausztrál légierő) ilyen típust rendelt, a Supermarine céget keresték meg.

E vállalat amellett, hogy már volt tapasztalata amfíbiák építésében, az 1920-as, -30-as években több rekordot is felállított a vízi repülőgépek legfontosabb versenyén, a Schneider kupán.

Ez és egyéb megrendeléseik azonban lefoglalták a vállalat gyártó-kapacitását, ezért a Supermarine csak 1933-ra teljesítette az általa vállaltakat. A kívánalmaknak megfelelő, gőzkatapulttal is indítható, Ausztráliának szánt felderítő repülő a Seagul V (angol; sirály) nevet kapta, míg a későbbi, angol példányokat Walrus (angol; rozmár) névvel illették (noha egyenlítői és mérsékelt égövi területekre szánták) - később ez utóbbi név terjedt el.

Emellett érdemes megemlíteni, hogy a Walrus-t ugyanaz a Reginald Joseph Mitchell tervezte, aki az egy évvel később levegőbe emelkedett, a második világháború egyik legjobbjának tartott Supermarine Spitfire-t is, bár a két gép közötti hasonlóságok sora ezzel véget is ért.


Konstrukció:

Amíg a fentebb említett Dornier Flugzeugwerke 1938-as Do 26-os hidroplánja a vízi repülés egyik csúcsteljesítménye volt, addig az öt évvel korábbi Walrus már megjelenésekor is elavultnak számított, mivel kialakítása az első világháborús bombázókat idézte (ld.: 1914-es Caproni Ca. 1).

Bár a Walrus-on már alkalmaztak acél és alumíniumot, a repülő törzsének túlnyomó része még fából készült. A gép elődjére, a Seagull III-asra hasonlított: szögletes test, biplán (kétfedelű) kialakítás, egyetlen hajtómű.

A szárnyakat ugyan enyhén hátranyilazták, de ennek sebesség-növelő hatása gyakorlatilag egyáltalán nem volt, tekintette az elavult szerkezetre (a szárnyakat még vászonnal burkolták be). Ezt és a ”T” alakú vezérsíkokat is huzalozás merevítette, melyek amúgy sem tettek volna lehetővé nagy sebességet. A szárnyakat hátra lehetett hajtani, ezáltal kisebb helyet foglaltak: erre nagy szükség volt, mert az elgondolás szerint a típust hadihajókról kellett indítani.

Érdekes módon a Walrus egyetlen motorja toló légcsavarral készült - a hajtóművet a két szárny közé építették be. Akárcsak a törzs és a szárnyak, a motor is a korábbi évek repülőgép-fejlesztési elveit idézte: jelentős mérete ellenére a kilenchengeres Bristol Pegasus VI hajtómű mindössze 680 lóerőt adott le (érdekes, hogy ezt a repülőgép-motort több mint félszáz típusban használták, többek között a szintén rendkívül idejétmúlt, mégis kimagasló sikereket elérő Fairey Swordfish-ben).

A Walrus tipikus repülőcsónak volt: kétlépcsős törzse a vízbe ért, a szárnyak alatt egy-egy támasztóúszó kapott helyet, ugyanakkor a hidroplán kifutópályára is leszállhatott, köszönhetően két nagy kerekének (továbbá hátra egy gömbcsuklós farokkereket is beépítettek).

A típus fő feladata a felderítés volt és mivel az 1930-as évek elején még kevesen hittek a tengerek fölötti légi csatákban, a Walrus csak minimális fegyverzetet kapott. A harcjármű két darab géppuskával rendelkezett (egy-egy az első, illetve hátsó nyitott lövész-pozícióban), valamint lehetőség volt kisméretű (maximum 110 kg-os) hagyományos vagy mélyvízi bombák szállítására.


Szolgálatban:

A Walrus gyökerei egészen az 1920-ig nyúltak vissza: ekkor mutatta be a Supermarine Channel nevű hidroplánját, melyből két évvel később létrejött a Seagull I, később a Seagull III, végül pedig a Seagull V. A Walrus azonban még mindig a Chennel-el megkezdett utat követte, ezért amikor 1939-ben az Egyesült Királyág belépett a második világháborúba, már ez a típus volt a világ egyik leglassabb katonai repülőgépe (215 km/h-s végsebességgel).

E hidroplánból ráadásul fejlettebb verzió sem készült: az ausztrál Seagull V gyakorlatilag megegyezett az angol Walrus Mk I-el, melyből készült egy tisztán fatestű változat is (Walrus Mk II), de ez utóbbi trópusi körülmények között nem vált be.

Ennek ellenére 1939-re a Walrus széles körben elterjedt: angol, ausztrál és új-zélandi hajókon is alkalmazták őket (felderítő küldetéseik miatt ezeket a gépeket a „flotta szemei”-nek is nevezték). Kezdetben tűzhelyesbítést végeztek az őket szállító hadihajók számára, majd a növekvő német vízi aktivitás (hadihajók, majd tengeralattjárók) felderítésére küldtek ki Walrus-okat (ez utóbbi feladatnál használták a mélységi tölteteket). Ebből a célból 1944-re minden Walrus Mk II-es gépet ASV radarokkal szereltek fel (angol Air to Surface Vessel; levegő-felszín radar).

Bár erre a feladatra jóval modernebb gépek is rendelkezésre álltak, a Walrus (éppen kis sebessége miatt) egyike volt azon kevés repülőnek, melyek fékezőkötél nélkül is le tudtak szállni repülőgép-hordozókra.

A Walurs-okat használták alkalmi bombázónak és összekötő-gépnek is, de idővel a hangsúly fokozatosan áthelyeződött a vízi mentésre és ez a szerep remekül passzolt a hidroplánhoz. Sokáig ez volt az egyetlen olyan angol mentő-repülő, amely le tudott szállni a háborgó tengerre is, ezáltal számtalan pilótát menthetett ki a jeges vízből (a hasonló szerepkörű Avro Anson és Bolton Paul Defiant repülők szárazföldi bázisról indultak).

A repülőre legénysége néha „steam-pigeon” (gőz-galam/pali)-ként hivatkozott, mivel ha a hátul szabadon álló, felhevült dugattyúkra víz fröcskölt, gyakran nagyméretű párafelhő képződött.

A típus a Brit Nemzetközösség (Ausztrália, Egyesült Királyág, Írország, Kanada, Új-Zéland) mellett Argentína, Egyiptom, Franciaország, Írország, Törökország és a Szovjetunió is használta (rajtuk kívül civil társaságok is), pedig mindössze 740 példány épült.

A Walrus-ok gyártása csak 1944-ben ért véget és a katonai üzemeltetők közül utolsóként Ausztrália egészen 1958-ig használta ilyen hidroplánjait. Váltótípusának az Egyesült Királyságban a Supermarine Sea Otter-t választották, de e jármű képességei alig múlták felült a lassú, de rendkívül hasznos Walrus-ét. A baloldali fotón látható (NZ151-es oldalszámú) Walrus az RNZAF (angol; királyi új-zélandi haditengerészet) kötelékébe tartozott.


Műszaki adatok:

Név: Supermarine Walrus (rozmár)

Típus: többcélú repülőcsónak (amfíbia)

Fizikai jellemzők:

Hossz: 11,45 m

Fesztáv: 14,00 m

Magasság: 4,60 m

Szerkezeti tömeg: 2.220.kg

Max. felszálló tömeg: 3.650.kg

Motor: légcsavaros, 680 Le-s (Bristol Pegasus VI, csillag hengerelrendezésű, 9 hengeres, léghűtéses)

Személyzet: 4

Fegyverzet: 2-3 db 7,7 mm-es géppuska (Vickers K, 1-1 vagy 2-1 az első és hátsó lövész-pozícióban, lehetőség 6 db 45 kg-os vagy 2 db 110 kg-os bomba vagy 2 db 110 kg-os mélységi töltet hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 215 km/h

Csúcsmagasság: 5.650.m

Emelkedőképesség: 318 m/perc

Hatótávolság: 965 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.