Standard E-1
„Majdnem vadászgép”
Tervezés:
Az 1890-es években megjelenő belsőégésű motorokat, az Otto Lilienthal és más meghajtás nélküli siklórepülősök kísérleteit, a légcsavar-tervezés és más területeken elért új eredményeket felhasználva Orville és Wilbur Wright 1903-ban sikeresen tesztelte a Wright Flyer-t, a világ első modern értelemben vett, működőképes repülőgépét.
A testvérpár ezt követően hazájukban, az Amerikai Egyesült Államokban több sikeres tesztrepülést hajtott végre mind nagyobb nézősereg mellett, ennek ellenére a párost a nemzetközi sajtó sokáig nem vette komolyan és csak azután váltak híressé, hogy 1905-ben Franciaországban is nyilvános repüléseket végeztek, amelyet hamarosan számos további mérnök és feltaláló járműve követett.
Az új járműtípus rendkívül kezdetleges volt, ennek ellenére felkeltette az amerikai hadsereg érdeklődését, amely már az amerikai polgárháború alatt alkalmazott megfigyelő hőlégballonokat, a repülőgépekben pedig még ígéretesebb légi felderítő járműveket látott. Az amerikai haderő 1907-ben felállította az Aeronautical Division (angol; Repülési Osztály) nevű titkos szervezetet, amely a levegőnél nehezebb légi járművek tesztelésére és a pilóták kiképzésére szolgált (az amerikai haderő a Wright testvérek előtt Samuel Langley sikertelen kísérleteit finanszírozta).
Az Aeronautical Division alig 7 éves fennállása alatt csupán 100 fős személyzettel működött és mindössze 53 pilótát képzett (ráadásul 13 pilóta balesetekben elhunyt), miközben a szervezet csak 29 darab repülőgéppel rendelkezett, mikor viszont 1914-ben kitört az első világháború, minden megváltozott.
Az addig túlnyomórészt Wright repülőgépekkel felszerelt Aeronautical Division-t 1914-ben átszervezték az Aviation Section (angol; Repülési Szakosztály) nevű szervezetté, amely ugyan továbbra sem volt önálló, de fokozatos fejlődésen ment keresztül, ahogy az Amerikai Egyesült Államok egyre közelebb sodródott a háború felé.
1914-ben Az Aviation Section mindössze 268 fős személyzettel és 23 repülőgéppel rendelkezett, két évvel később viszont már 303 fő szolgált és a szárazföldi repülőgépek mellett megkezdték vízre leszállni képes hidroplánok üzemeltetését is. 1916-ban a mexikói Pancho Villa megtámadta az amerikai Új-Mexikó állam Columbus nevű települését, majd visszatért Mexikóba, amire válaszul az amerikai hadsereg több ezer főből álló büntető-hadjáratot indított Villa elfogására.
E támadásban az amerikai légierő is részt vett (ez volt a haderőnem első éles bevetése), de érdemi harcra nem került sor (Villa-t nem sikerült elfogni és ellenséges repülőgépekkel nem találkoztak), viszont még 1916 folyamán (az európai háborúra reagálva) a légierő költségvetését 13 millió dollárra, az addigi 17-szeresére növelték.
Amikor 1917-ben az Amerikai Egyesült Államok belépett az első világháborúba, légiereje már több mint 1000 főből és 280 repülőgépből állt és az európai harcokhoz 11000 darab új repülőgép gyártását tervezték (ebből 6000 vadászgépét), amelyhez a légierő költségvetését 640 millió dollárra (az 1916-os 45-szörösére) emelték.
A jelentős megrendelések több gyártó figyelmét felkeltették; ezek közé tartozott az 1916-ban alapított Standard Aircraft Corporation, amely párhuzamosan kezdett szárazföldi és vízi felderítő repülőgépek, oktatógépek, valamint vadászgépek gyártásába: utóbbi típus a Standard E-1 nevet kapta.
Konstrukció:
A Standard E-1 a fejlesztő Standard vállalat egyik első típusa volt, ennek ellenére a cég igyekezett a legújabb európai vadászgépek megoldásait használni. A repülőgép áramvonalazott törzset kapott, a korábbi feszített vászonnal szemben már merev burkolatú törzzsel.
A mindössze 5,76 méter hosszú repülőgép a típus megjelenésekor rendkívül elterjedt kétfedelű kialakítást kapta: egymás fölé két pár szárnyat építettek be, amelyek közé merevítő rudak és huzalok kerültek. A Standard E-1 7,31 méter fesztávolságú szárnyait még 4-4 merevítő rúd kapcsolta össze (a felső szárnyakat eltolva, az alsóknál előrébb építették be). A Standard E-1 hagyományos; egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkból álló farokrészt kapott.
Amikor az Amerikai Egyesült Államok belépett az első világháborúba, az ország gyakorlatilag nem rendelkezett modern harcjárművekkel, ezért legnagyobb szövetségesei, a britek és franciák által kifejlesztett típusokat, illetve részegységeket kezdett gyártani (köztük egy-egy brit és francia harckocsit). A Standard E-1 a kortárs francia vadászgépekre, köztük a Nieuport 11-esre hasonlított: minimális, üresen mindössze 519 kg-os tömeggel rendelkezett és maximális felszálló tömege is csupán 838 kg volt, ezért egy alacsony teljesítményű erőforrással is elfogadható repülési jellemzőket produkált.
A Standard E-1-est a 80 lóerős francia Le Rhone C-9 forgómotor amerikai licencgyártású változata mozgatta, amely relatív magas, 160 km/h-s végsebességet tett lehetővé.
Az amerikai vadászgépet az első világháború alatt jóformán egyeduralkodó, két első, rugózás nélküli kerékből és egyetlen farok alatti farokcsúszóból álló futóművel szerelték fel. A Standard E-1-est vadászgépnek szánták, ezért csak egyetlen üléssel gyártották és tervezték a gépfegyverekkel történő felszerelését.
Szolgálatban:
Amikor az Amerikai Egyestült Államok belépett az akkor már 2,5 éve zajló első világháborúba, nem rendelkezett modern hadfelszereléssel, azonban az óriási kapacitású amerikai iparra támaszkodva úgy vélték, rövid idő alatt képesek lesznek óriási mennyiségű fegyver és harcjármű előállítására. Ez részben sikeres volt: az amerikaiak mások mellett hatalmas mennyiségű kézifegyvert és hadihajót gyártottak, az amerikai repülőgép-program azonban kudarcnak bizonyult.
Az amerikai döntéshozók azt gondolták, hogy a repülőgépeket személyautó-gyártással foglalkozó polgári cégek fogják gyártani futószalagon, azonban az első világháború alatti törékeny típusok erre nem voltak alkalmasak, ráadásul bár egyedül a rendkívül fejlett Liberty L-12-es erőforrásból több mint 13000 egységet építettek, ezt a hajtóművet annak rendkívül nagy mérete miatt csak a legnagyobb bombázók és repülőcsónakok használhatták.
Az amerikai vállalatok tucatnyi repülőgépet terveztek, köztük helyi fejlesztésű vadászgépeket, de ezek vagy nem kerültek sorozatgyártásba (ld.: Curtiss HA, Heinrich Pursuit. Orenco B, Thomas-Morse MB-2), vagy néhány tucat példányban elkészültek, de már csak az első világháború után álltak hadrendbe (ld.: Curtiss 18, Loening M-8, LUSAC-11).
Megoldásként az amerikaiak megpróbálkoztak többféle brit és francia repülőgép, köztük vadászgépek sorozatgyártásával is, de ez szintén kudarcba fulladt, mert a rossz szerelési minőség és a kiforratlan minőség-ellenőrzés következtében az elkészült gépek gyakorlatilag használhatatlanok voltak (az amerikaiak többféle relatív sikeres vízi repülőgépek fejlesztettek és gyártottak, ezeket azonban az európai szárazföldi harcokban nem használhatták).
Ezt a sorsot a Standard repülőgépgyár sem kerülhette el: a cég felderítő repülőgépe, a Standard H2 (majd a későbbi H3 és H4) nem jutott túl a prototípus fázison és bár a Standard J iskolagép igen sikeressé vált (több mint 1600 egységet építettek), ugyanakkor a ”J” modellt rendkívül veszélyes volt repülni és a nagyszámú baleset miatt a háború végével a légierő azonnal leállította a típus használatát.
Mindez azt eredményezte, hogy a Standard E-1 vált az Amerikai Egyesült Államok egyetlen saját fejlesztésű, gyártásba került első világháborús vadászgépévé, ráadásul a típus már megjelenésekor elavultnak számított, ezért a modellt eredeti feladatkörében soha nem használták, ehelyett az elkészült 168 példányt másodfokú kiképzőgépként alkalmazták.
A Standard E-1 utolsó 30 példányát már erősebb, 100 lóerős forgómotorral gyártották, de 1918-ra már ezek is elavultnak számítottak, ezért ezeket is csak kiképzésre használták, ezért vadászgép létére a típus soha nem repült fegyverzettel.
Az első világháború végével az amerikaiak az összes nagy volumenű megrendelést törölték és mások mellett a Standard E-1-es is feleslegessé vált, ezért beszüntették az előállítását. A típust hamarosan kivonták a hadrendből, bár két példányt távirányítású repülőgép-kísérletekhez használtak fel.
Műszaki adatok:
Név: Standard E-1
Típus: együléses kétfedelű vadászrepülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 5,76 m
Fesztáv: 7,31 m
Magasság: 2,38 m
Szerkezeti tömeg: 519.kg
Max. felszálló tömeg: 838.kg
Motor: légcsavaros, 80 LE-s (Le Rhone, forgómotor)
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: nincs
Teljesítmények:
Végsebesség: 160 km/h
Csúcsmagasság: 4.510.m
Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc
Hatótávolság: ismeretlen km (2 óra)