Short Stirling

„Ketrecbe zárt vad”


Tervezés:

A nagyhatalmak közötti háborúk mindig is a haditechnikai fő mozgatórugóinak számítottak és a minden korábbinál nagyobb volumenű első világháború ezen a téren kiemelkedő jelentőségű volt.

Az első világháború alatt terjedtek el széles körben a szárazföldi hadviselést megreformáló géppuskák, valamint az ellenük létrehozott harckocsik, míg a repülőgépek néhány év alatt épphogy röpképes légi alkalmatosságokból halálos vadászgépekké és bombázókká váltak. A háborút követően a haderők jelentős létszámú leépítéseket tartottak, de az 1920-as évek közepétől ismét nőtt a katonaságokra fordított pénzügyi keret és új típusokat rendszeresítettek.

A Brit Biroalom az első világháború végén feloszlatta repülőcsapatait, de a katonai repülést nem szűnt meg, mindössze az ekkor létrehozott Royal Air Force (angol; királyi légierő) ernyőszervezete alá került. A RAF sokáig a sebesség bűvöletében élt és újabb modelljeitől mind nagyobb sebességet várt el. E korszak ikonikus típusa az először 1928-ban levegőbe emelkedő Hawker Hart volt, amely 185 mérföld/órás (298 km/h-s) végsebességet ért el: ezzel nem csupán a világ összes akkor rendszerben álló bombázójánál, hanem a legtöbb vadászgépnél is gyorsabb volt.

Később a kétfedelű, nyitott pilótafülkés Hart-nál is nagyobb teljesítményű vadászgépek épültek, de a RAF a bombázóknál is a sebességet preferálta, amit viszont csak a fegyverzet és a bombateher kárára tehettek. Az 1930-as évek közepéig az Egyesült Királyságban ezért elsősorban kétmotoros bombázók készültek, viszont a rendkívül nagyszámú új modell komoly problémákat okozott a kiképzés és karbantartás terén, csökkentve az egységek csapásmérő képességét.

További gondot jelentett, hogy a méret növelésével párhuzamosan növelni kellett a gépek teljesítményét, ami a kétmotoros kialakítás miatt arra kényszerítette a briteket, hogy minden korábbinál erősebb, 2000 lóerős hajtóműveket tervezzenek, ám ezek rendszerbe állítása késett. Más nagyhatalmak, köztük az Amerikai Egyesült Államok technológiában ugyan elmaradt a britek mögött, de új négymotoros bombázóik kisebb teljesítményű hajtóműveik ellenére nagyobb kapacitást, hatótávolságot és bombaterhet tettek lehetővé.

Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülését követően fokozatosan nőtt egy esetleges német támadás lehetősége, ezért az Egyesült Királyság kiadta a B.12/36-os elvárás-rendszert, amelyben egy különösen szigorúan szabályozott négymotoros nehézbombázót igényeltek.

A pályázaton három angol vállalat indult egy-egy modellel (Armstrong Whitworth B.12/36, Short Stirling, Supermarine Type 316). A pályázaton a Short vállalat győzött, részben azért, mert S.29-es tervükhöz számos megoldást készen vehettek át korábbi S.25 „Sunderland” repülőcsónakjukból (a Short vállalat ismert volt nagyméretű repülőcsónakjairól). A kész gépet Short Stirling-nek keresztelték.


Konstrukció:

A brit légügyi minisztérium B.12/36-os dokumentuma gyakorlatilag lehetetlen elvárásokat tartalmazott, ráadásul a tervezett gép összes fontosabb tulajdonságát előre meghatározták. Egy olyan négymotoros gépet igényeltek, amely képes 6350 kg-nyi bombát 3218 km-es (vagy 3629 kg-nyi bombát 3800 km-es) távolságba eljuttatni, legalább 370 km/h-s sebességgel (a feltüntetett értékek az angolszám mértékegységben kerek értékeket adnak). Ezen kívül szabályozták a repülő fegyverzetét, terhelhetőségét, feladatkörét, legénységét és fegyverzetét is.

A legnagyobb problémát nem is a teljesítmény jelentette, hanem a brit hangárak mérete, ami miatt a típus fesztávolságát 30,48 méterben (100 lábban) maximálták (igaz, a 100 láb mesterséges határ volt, ugyanis a korabeli hangárok mérete meghaladta a 110 lábat, ezért technikailag a 34 méteres fesztávolság sem jelentett volna akadályt).

A szabályozás miatt a Stirling szokatlan kialakítású típussá vált: rendkívül vastag, de relatív rövid, 30,2 méteres fesztávolságú önhordó (alumínium-borítású) szárnyakat kapott, ugyanakkor a repülő teljes hossza elérte a 26,6 métert. Az egyszerű, szögletes testű típus meglepően magas törzset kapott, amelynek pilótafülkéje ráadásul nem az orrba, hanem a törzs felső részébe integráltak, tovább növelve a magasságot. A típusba - jelentős mérete ellenére - egyetlen (nagyméretű) függőleges és két vízszintes vezérsíkot terveztek.

A Stirling üres tömege több mint 21 tonnát tett ki, de mivel a korábbi 2 helyett 4 hajtóművel rendelkezett, nem volt szükség a kiforratlan kiemelkedően nagy teljesítményű erőforrásokra. Ezek helyett 4 db Bristol Hercules II kétsoros csillagmotorokat használtak, amelyek egyenként 1375 lóerőt adtak le, az elvártnál is nagyobb, 454 km/h-s végsebességet biztosítva a bombázónak (ezt a típus részben annak köszönhette, hogy a tervezők kiemelt figyelmet fordítottak a légellenállás csökkentésére - többek között minden külső szegecs süllyesztett fejet kapott).

A Stirling-et a földön már távolról fel lehetett ismerni hatalmas első futóművéről. A repülő - nehézbombázó létére - mindössze három kerékből álló futóművet kapott: a rendkívül hosszú első futószárakra egy-egy kiemelkedően nagyméretű gumi került, míg a kisméretű harmadik kerék a farokrész alá került, szemben a bombázókon később alkalmazott orrkerékkel.

Erre a furcsa megoldásra azért volt szükség, mert a szabályok között szerepelt, hogy a gépnek 150 méteres utat követően el kell tudnia szállni a 15 méteres fahatár fölött, miközben ezt az elvárást nemhogy bombázók, de sok kisgép sem tudta teljesíteni. Mivel a felhajtóerőt nem növelhették a szárnyak fesztávolságának növelésével, a Stirling ehelyett erősen döntött szárnyakat kapott, amelyek felszálláskor így kellően nagy effektív felülettel rendelkeztek (a nagyméretű kerekek a nem előkészített repülőtérről történő üzemeltetést is segítették, ami szintén elvárás volt).

A bombázónak 6 fős személyzettel kellett rendelkeznie (ezt a Short 7-re növelte), valamint a típusnak három tornyot is magában kellett foglalnia. A Stirling három tornya közül egy-egy került az orrba és a farba, valamint egy a gép hátára: az első és felső tornyok két-két, a hátsó 4 db 7,7 mm-es Browning géppuskát kapott.

A B.12/36-os kiírásban azt is rögzítették, hogy a 6350 kg-os bombateher helyett a repülőnek képesnek kell lennie legalább 24 katona szállítására is. Ezen kívül további különleges elvárásokat is megfogalmaztak: jelentős mérete ellenére a nehézbombázónak alkalmasnak kellett lennie katapulttal történő indításra, valamint a típust úgy kellett megtervezni, hogy szükség esetén szét lehessen szedni vasúti szállításhoz.


Szolgálatban:

A B.12/36-os kiírásra érkezett pályázatok közül a döntéshozók először a Supermarine típusát preferálták, a Short vállalatot csak azért kérték fel egy prototípus legyártására, mert a cég komoly tapasztalattal rendelkezett négymotoros gépek tervezése terén (a másik két pályázó repülője átalakított kétmotoros gép volt).

Egy áttervezést követően a Short vállalat megépítette az S.31-est, a típus 1:2 arányú változatát, amelyen tesztelték a terveket, majd módosították a repülőt és további tesztek következtek. A kedvező eredményeket (és egy újabb átalakítást) követően 1939. május 14-én levegőbe emelkedett az S.29-es, az első teljes értékű prototípus, miközben a típust (a küszöbön álló háború miatt) még a tervezőasztalról megrendelték.

A kész Stirling felemás képet mutatott: rendelkezett néhány kiemelkedő képességgel és szinte csodaszámba ment, hogy a Short vállalat képes volt a kitűzött célok teljesítésére, azonban a repülőnek számos kisebb-nagyobb problémája volt.

Ezek közül stratégiai szempontból a legsúlyosabb az alacsony szolgálati csúcsmagasság és a nehézbombázóhoz mérten korlátozott bombateher volt, ugyanakkor a repülő így is minden akkor rendszeresített brit bombázónál nagyobb terhelhetőséggel rendelkezett és a hatótávolsága is kiemelkedő volt.

A tornyok elrendezése alapvetően megfelelő volt, de az első torony és a magas futószár, valamint az ebből eredő éles dőlésszög miatt a pilótának rendkívül nehéz dolga volt landoláskor, ami számos balesethez vezetett, ráadásul a felső torony szinte hatástalan és meghibásodásra hajlamos volt, ezért gyakran leszerelték.

Különleges szárnyai miatt a bombázó kis magasságban rendkívül rosszul viselkedett, ugyanakkor a rövid szárnyak nagy sebességen rendkívül jó fordulékonyságot biztosított, emiatt a Stirling képes volt több, az elfogására indított német éjszakai vadász kimanőverezésére.

A Stirling-re eredetileg két darab, egyenként 100 gépre szóló megrendelés érkezett, de ezt hamarosan 1500 gépre növelték (a gyártás 1939-tól egészen 1945-ig tartott, ez idő alatt összesen 2371 gép készült el). A Stirling azon képessége, hogy szétszedve is szállítható, előnyösnek bizonyult, mivel így egyszerre több üzem párhuzamosan is készíthette a nagyobb blokkokat, amelyet aztán végszerelésre küldhettek: a hatalmas igény miatt a gyártás csúcsán összesen 20 gyár épített Stirling-eket.

A típusból több, egymástól kismértékben eltérő modell készült. A Stirling Mk.I alapváltozatot később felváltotta a Stirling Mk.II, amelyet már 1500 lóerős Hercules XI-es motorokkal szereltek, a Stirling Mk.III pedig 1635 lóerős Hercules VI-os (vagy XVI-os) egységeket kapott, ami értelemszerűen növelte a teljesítményüket. A típusból terveztek további variánsokat is, például egy kizárólag 20 mm-es gépágyúkkal és erősebb hajtóművel felszerelt alváltozatot, de ezek nem kerültek gyártásba, ellentétben a Stirling Mk.V-össel, amely a típus fegyvertelen, kizárólag utasszállításra tervezett variánsa volt.

Az első Stirling-ek 1940 végén érkeztek a csapatokhoz és 1941 januárjában nyilvánították őket bevethetőnek. A típusra az Egyesült Királyságnak óriási szüksége volt, mivel szárazföldi támadásra ekkor gondolni sem lehetett, a Stirling-ek azonban képesek voltak mélyen a németek által megszállt területekre berepülni, majd ott a kijelölt célpontot támadni.

1942-től a típus mind nagyobb számban vált bevethetővé, ezért megkezdték a 100, majd 1942 végén az első 1000 bombázóból álló kötelékben végrehajtott, elsöprő erejű támadásokat, kiheverhetetlen károkat okozva a németeknek.

A furcsa alakja ellenére igen sikeres, találatokat jól bíró és kiemelkedően jól manőverező Striling-ek a második világháború végéig rendszerben maradt, de idővel fokozatosan háttérbe szorult, mert alkalmatlan volt 910 kg-osnál nagyobb bombák hordozására. Ezen okból a típus élvonalbeli bombázó-karrierje mindössze 1943-ig tartott, de később is számos feladatra használták, például csapatszállító siklórepülőket vontattak és kémeket dobtak le velük a frontvonal mögé.

Az Egyesült Királyságban a repülőt 1946-ig használták, emellett néhány zsákmányolt géppel németek is repültek. A háború után Egyiptom megtartott Stirling-eket, amelyeket csak 1951-ben nyugdíjazott, emellett a belga Trans-Air légitársaság használt polgári Stirling-eket. A későbbi, nagyobb teljesítményű típusok (pl.: az Avro Lancaster) elhomályosították a Short Stirling teljesítményét, ugyanakkor különleges megoldásai, az, hogy meg tudott felelni a rendkívül szigorú elvárásoknak és a tény, hogy számos stratégiai-bombázó fogást a britek ehhez a típushoz fejlesztettek ki, a Stirling-et így is a második világháború egyik klasszikis bombázójává teszik.


Műszaki adatok:

Név: Short Stirling Mk.I

Típus: (négymotoros) nehézbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 26,60 m

Fesztáv: 30,20 m

Magasság: 6,90 m

Szerkezeti tömeg: 21.274.kg

Max. felszálló tömeg: 26.944.kg

Motor: légcsavaros, 4 db, egyenként 1375 Le-s (5500 Le-s összteljesítménnyel) (Bristol Hercules II, ”csillag” hengerelrendezésű, kétsoros)

Személyzet: 7 fő

Fegyverzet: 8 db 7,7 géppuska (Browning, 2-2 az orr- és háti toronyban, 4 a hátsó toronyban), lehetőség 6350 kg-nyi bomba hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 454 km/h

Csúcsmagasság: 5.030.m

Emelkedőképesség: 240 m/perc

Hatótávolság: 3750 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.