Short S.25

„Óriás égi ladik”


Tervezés:

A második világháború óta a világ repülőgépeinek már csak elenyésző százalékát adják a vízre leszállni képes típusok, de ez nem mindig volt így. Ezen járművek ugyanis jóformán bármilyen vízfelületre képesek leszállni, ezért az épített kifutóval nem rendelkező területeken is üzemeltethetőek - a két világháború között ráadásul a vízi repülőgépek mérete fokozatosan nőtt, növeve a kapacitásukat és hatótávolságukat.

A repülőgép-tervezők felismerték, hogy a nagy sebességű vadászgépeknél egyszerűen nem alkalmazható hatékonyan a méretükhöz képest jelentős többlet-légellenállást indukáló úszótagok, a hosszú távú utaknál viszont előnyösebb ez a faja kialakítás, hiszen így a szükséges infrastruktúra nélküli területeken is leszállhatnak (részben újratöltés céljából).

Az 1920-as évek végégtől egyre nagyobb repülőcsónakok épültek és a világ vezető hatalmai egymás után jelentették meg a mérnöki teljesítmény akkori csúcsát jelentő gép-óriásokat (pl.: a 12 hajtóműves német Dornier Do X-et).

E fejlődésben fontos szerepet játszott a gyorsposta-szolgálatok elterjedése: ezek menetidejét csak úgy lehetett tartani, ha repülőgépeket használtak. Az egyik legjelentősebb vonallá az Atlanti óceánt átívelő, Európát Amerikával összekötő utak váltak, amelyeket előbb több szigeten történő utántöltéssel, később viszont már leszállás nélkül teljesítettek.

Az amerikai kontinensen gyarmattal (Kanada) rendelkező Egyesült Királyság 1934-ben elhatározta, hogy a brit Royal Mail postaszolgálat által szállított összes első osztályú, tengerentúli levelet légipostával fogják kiszállítani, ám erre a vállalat akkori típusai nem voltak alkalmasak, ezért megrendeltek egy új repülőgépet.

A feladatra a repülőcsónakok tervezésében már komoly tapasztalatokkal rendelkező Short Brothers-t választották és a cég meg is kezdte a nagyméretű S.23 „Empire” típus tervezését.

A leendő légi jármű felkeltette a brit hadügyminisztérium érdeklődését is, mivel úgy vélték, nagy hatótávolságú postagépet relatív kis munkával át lehetne alakítani hatékony haditengerészeti típussá: ez eredményezte a Sunderland becenevű S.25-öst (amely nevét a közeli városról kapta), de a Short-tal párhuzamosan egy másik típus, a Saunders-Roe A.33-ast fejlesztése is megkezdődött.


Konstrukció:

Az S.25-ös az S.23-asra épült, ám nem egyezett meg vele: a legjelentősebb különbséget a két típus eltérő első szekciója jelentette. Az Empire csapott csapott orrával szemben a Sunderland hosszú orrot kapott: erre azért volt szükség, hogy a repülő légellenállását a lehető legkisebb mértékűre csökkentsék.

Ezzel ellentétben az S.25-ös farokrészét az S.23-ashoz hasonlóan megemelték, hogy az a felszálláskor se érjen a vízbe, valamint nem változtattak a túlnyomórészt szegecselt fémből álló törzsön sem (a fémvázú szárnyakat részben még vászonnal burkolták).

A nagyméretű repülőcsónakok tervezésének egyik kritikus pontja a hasi oldal kialakítása. A repülőcsónakok teste ugyanis álláskor a vízbe ér, ami támasztékul szolgál, ugyanakkor felszállásnál le kell küzdeni a víz ellenállását.

Kategória-társaikhoz hasonlóan ezért a Sunderland hasi részén is kialakítottak egy áramvonalazott, csónak-szerű alsó lemezt (innen a repülőcsónak elnevezés). Ez viszont önmagában nem lenne elegendő a levegőbe emelkedéshez, mert az óriási test a vízben hatalmas felületi feszültséget generált, amely leküzdése rendkívül komoly megterhelést rótt volna a motorokra. Ezt kivédendő a hasi részre két lépcső-szerű törést terveztek be, ezáltal a típus a felszálláskor keletkező felületi feszültséget fokozatosan küzdhette le.

Az S.25-ös elődjéhez hasonlóan felsőszárnyas kialakítású volt jelentős, több mint 34 méteres fesztávolságú szárnyakkal (a szárnyak megemelt helyzetére azért volt szükség, hogy az erősen korrozív sós tengervizet távol tartsák a hajtóművektől). Érdekes, hogy mérete ellenére az S.25-ös egyetlen függőleges vezérsíkkal rendelkezett, amelyet rendkívül nagyra terveztek.

Korában a maga 10 tonnájával már az S.23-as is igen nagy tömegű vízi repülőgépnek számított, az S.25-ös tömege pedig a 15 tonnát is meghaladta, ennek ellenére a hajtóművek terén nem történt változás - a Sunderland is négy darab 9 hengeres Bristol Pegasus csillagmotorral repült.

Az S.25-ösbe is beépített késői Pegasus-változatok már kompresszorral is rendelkeztek, az egysoros hajtómű teljesítménye azonban korlátozott, 1000 lóerő körüli volt, ami a repülő hatalmas méretével párosulva lomhává tette a Sunderland-et (végsebessége alig haladta meg a 300 km/h-t, de a vízi repülőgépek hagyományosabban lassabbak szárazföldi társaiknál).

Repülőcsónakként a Sunderland egyáltalán nem rendelkezett klasszikus értelemben vett futóművel, így szárazföldi mozgatásához trélerre volt szükség, a vízben két támasztó-úszót használt, amelyeket a szárnyak alatt helyeztek el (ezek akadályozták meg a repülőcsónak felborulását).

A 26 méter hosszú repülő jelentős, változattól függően 9-11 fővel repült: ez a két pilóta mellett egy-egy bombázótisztet, rádióst, navigátort és fedélzeti mérnököt jelentett, valamint három-öt lövészt. A nagy hatótávolságú utakra szánt S.25-ös szokatlan kényelmi extrákkal rendelkezett: külön pihenő-helységet alakítottak ki benne ággyal, de teljes értékű toalettel és egy apró gázsütővel is rendelkezett.

Az S.25-ösök védelmét 2 db 12,7 mm-es Browning nehézgéppuskával és akár 16 db 7,7 mm-es géppuskával szavatolták: ez utóbbiak az orron és faron (később a típust tetején) található tornyokban, valamint az oldalsó tüzelőállásokban kaptak helyet.

A Sunderland alapvetően haditengerészeti bombázó repülőgép volt, ennek megfelelően többféle bombát, aknát és mélységi töltetett szállíthatott bombaterében és a szárnyai alatt. Mivel a nyitható, vízálló bombatér kialakítása rendkívül költség-igényes lett volna, az S.25-ösön egy speciális megoldást alkalmaztak: az ejtő fegyvereket a bombatér plafonján egy sínpárra rögzítették, ahonnan ki lehetett engedni őket a szárnyakra.


Szolgálatban:

A Sunderland első prototípusa 1937. október 16-án emelkedett először a levegőbe és miután az A.33-as előtt megnyerte a légierő R.2/33-as kiírását, még a második világháború előtt rendszerbe állt. A típussal kezdetben légi mentést végeztek: ebben a szerepkörben előnyükre vált nagy méretük és repülőcsónak kialakításuk: ezáltal leszállhattak a tengerre és akár több mint egy tucat túlélőt is a fedélzetükre vehettek - ez különösen hasznosnak bizonyult a németek Kréta szigete elleni támadása során.

Az S.25-ös lassú és gépágyúk hiányában korlátozott tűzerejű volt - ezt a Short vállalat egyre nagyobb számú géppuska felszerelésével próbálta ellensúlyozni (emiatt a típust a németek Fliegendes Stachelschwein-nek, repülő sündisznónak nevezték).

A mentés mellett a Sunderland másik fő feladata a német tengeralattjárók elleni harc volt. Az elavult, hatástalan fegyvereket 1940-ben új tervezésű mélységi töltetekre cserélték és ellátták ASV II típusú radarral is: ezekkel sikerült több tengeralattjárót elsüllyeszteni vagy annyira megrongálni, hogy azoknak a felszínre kellett emelkedniük.

Az eredeti Sunderland Mk I-est követte a mindössze 43 példányban gyártott Sunderland Mk II-es, majd az áttervezett törzsű Sunderland Mk III, a korábbiaknál lényegesen erősebb Bristol Hercules motorokkal és gépágyúkkal felszerelt Mk IV-es, valamint a még nagyobb teljesítményű Mk V-ös.

Összesen 777 db S.25-ös épült, az elkészült repülőket az Egyesült Királyság mellett nemcsak Ausztrália, Kanada és Új-Zéland használta, de Franciaország, Norvégia, Portugália és a Dél-Afrikai Köztársaság is.

A sikeres hidroplán legtöbb példányát röviddel a második világháború végét követően nyugdíjazták, de a repülőtérrel nem rendelkező (jellemzően távol-keleti) területeken továbbra is szükség volt az S.25-ösökre. Emiatt a brit királyi haditengerészet 1959-ig, az új-zélandi légierő pedig egészen 1967-ig használta Sunderland-jeit.

A második világháború után kisebb számú S.25-ös még részt vett a Berlini légihíd működtetésében, majd a Koreai háborúban is, míg más példányok egy tucatnyi légitársaságnál szolgáltak (köztük a British Overseas Airways Corporation-nél) - az utolsó Sunderland egészen 1974-ig repült.


Műszaki adatok:

Név: Short Sunderland Mark III

Típus: többcélú haditengerészeti hidroplán (vízi repülőgép)

Fizikai jellemzők:

Hossz: 26,00 m

Fesztáv: 34,39 m

Magasság: 10,00 m

Szerkezeti tömeg: 15.663.kg

Max. felszálló tömeg: 26.332.kg

Motor: légcsavaros, 4 db, egyenként 1065 Le-s (összesen 4260 Le-s) teljesítményű (Bristol Pegasus XVIII, csillag hengerelrendezésű, 9 hengeres)

Személyzet: max. 11 fő

Fegyverzet: 2 db 12,7 mm-es nehézgéppuska, (Browning), 16 db 7,7 mm-es géppuska (Browning, a tornyokban, illetve az oldalsó tüzelőálláson), maximum 910 kg-nyi bomba, mélységi akna vagy egyéb ejtőfegyver

Teljesítmények:

Végsebesség: 336 km/h

Csúcsmagasság: 4.880.m

Emelkedőképesség: 220 m/perc

Hatótávolság: 2848 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.