Savoia-Marchetti SM.79
„A púpos karvaly lecsap”
Tervezés:
A két világháború között a repülőgépek fejlődésének egyik jelentős előremozdítói a különböző magánkezdeményezésből indult, pénzdíjas versenyek voltak. Ezek nem a manapság népszerű légi akadályversenyek voltak és nem a pilóták műrepülő képességeit tették próbára, mivel a győzelem túlnyomórészt a gép sebességétől függött (ez ösztönözte a gyártókat a lehető leggyorsabb jármű megalkotására).
E versenyek közül a leghíresebb a hidroplánok fejlesztésére koncentráló, több későbbi élvonalbeli vadászgépet megalapozó, Schneider-kupáért vívott verseny volt, amelyet 1913 és 1931 között 12 alkalommal hirdettek meg.
Ezt a francia Jacques P. Schneider alapította, hogy elősegítse a vízi repülőgépek fejlődését, de léteztek nagyobb méretű gépeknek meghirdetett versenyek is - utóbbiak célja elsősorban a nagy hatótávolságú utas- és posta-járatok lehetőségeinek kiszélesítése volt.
Ezek egyike volt az 1934-ben, az ausztrál Sir Macpherson Robertson finanszírozásában meghirdett MacRobertson Centenary Air Race, amely egy (Melbourne város alapításának 100-ik évfordulójához kapcsolódó) nagy távolságú repülés-sorozat volt.
A számos fórumon hirdetett Midlehall (Egyesült Királyság) és Melbourne (Ausztrália) közötti, több mint 18000 km-es versenyen főleg angol, amerikai és holland csapatok indultak, de más országok is részt kívántak venni, köztük az olasz Savoia-Marchetti.
Ez utóbbi egy 1915-ben alapított, többször átnevezett vállalat volt, amely az első világháborút követően hidroplánokat épített, többek között a kéttörzsű Savoia-Marchetti S.55-öst. A cég kis példányszámban számos különböző típust gyártott, de az 1930-as évekre egyre több megrendelést kapott, részben az olasz és a vele szövetséges légierők felfegyverzésére.
A versenysorozatra a cég egy új típust fejlesztett: az S.73-as utasszállítóból kialakított, szárazföldi SM.79-est, amely 1934. szeptember 28-án levegőbe emelkedett, de túl későn kapta meg a szükséges engedélyeket, így lemaradt a versenyről.
A prototípussal ezért követően Milánóból átrepültek Rómába, majd onnan az eritreai Massawába - a típus az utazás alatt olyan nagy (400 km/h fölötti) átlagsebességet produkált, hogy felkeltette az olasz légierő figyelmét. A járművet így versenygépből bombázóvá tervezték át és kezdték meg gyártását SM.79 jelzéssel, Sparviero (olasz; karvaly) becenévvel
Konstrukció:
Az SM.79-es felépítése nem hasonlított sem a korábbi Savoia-Marchetti hidroplánokra, sem pedig a cég szárazföldi utasszállító gépeire (kivéve az S.73-at) - ezt elsősorban modern szárnyának köszönhette. A típus 16,2 méter hosszú, magas törzset kapott, mivel utas-szállításra tervezték.
Számos kortárs vadászgéphez hasonlóan a Sparviero is vegyes építésű volt: az acél csővázas típus első szekciója tisztán dúralumínium borítást kapott, a középsőn már furnérlemezeket is használtak, a törzs nagyobbik, hátsó részét viszont még feszített vászonnal burkolták.
Az SM.79-est könnyen fel lehetett ismerni három jellegzetes részegységéről: a hosszú orr-részről, a pilótafülke feletti géppuskás áramvonalazott pozíciójáról (emiatt titulálták a gépet Gobbo Maledetto-nak, azaz átkozott púposnak), illetve a törzs alatti lövész számára kialakított elemről.
E típuson a Savoia-Marchetti szakított a korábban alkalmazott felső bekötésű szárnyakkal: helyette önhordó alsó szárnyak kerültek beépítésre. A szárnyak még fából és furnérlemezből készültek, de a végein lekerekített, kedvező aerodinamikai alak a korábbiaknál nagyobb sebességet tett lehetővé.
Ebben része volt az SM.79-es három hajtóművének is: eredetileg a típust Isotta-Fraschini Asso XI motorokkal kívánták felszerelni, de végül kénytelenek voltak a Piaggio P.IC RC.40-es erőforrást használni. Ez egy licencgyártott angol Bristol Jupiter motor volt, de erőforrásonként csupán 590 lóerőt adott le, ezért a sorozatgyártású példányokba már a 780 lóerős Alfa Romeo 126 RC.34 típusú, (licencgyártott Bristol Pegasus) 9 hengeres csillagmotorokat építettek be.
Ez 430 km/h-s végsebességet garantált - azért nem többet, mert a típusnak bombákat, fegyverzetet és az ezeket működtető legénységet is szállítania kellett (mindhárom hajtómű hosszú áramlásjavító burkolatot kapott).
A jármű háromtagú futóművel rendelkezett: ebből a két elsőt a hajtóművek burkolatába húzta be, a harmadik, farok alatti kerék nem volt behúzható.
Az SM.79-es eredetileg nyolcszemélyes utasszállító repülőgépnek készült, ezért a törzs bombázóhoz képest szokatlanul magas, viszont vékony volt és oldalsó ajtóval is ellátták (ezt alakították át erős önvédelmi fegyverzetű harcjárművé).
Könnyűbombázóként a Sparviero 1200 kg-nyi (50, 100, 250 vagy 500 kg-os) bombát szállíthatott rakterében, vagy 2 db (450 mm-es) torpedót (utóbbiak hosszuk miatt nem fértek be a bombatérbe, ezért a törzs alatt kaptak helyet).
A típus (a kiegészítő géppuskák felszerelésével) elméletileg bármilyen irányból érkező ellenséget tűz alá vehetett. Ebből a célból a törzs alatti, teknőszerű elembe egy 12,7 mm-es Breda-SAFAT nehézgéppuskát szereltek és két további nehézgéppuska került a pilótafülke fölé (egy előre-, egy pedig hátrafelé tüzelt). Az oldalról érkező támadók ellen egy-egy további, oldalra néző 7,7 mm-es géppuskát lehetett felszerelni a törzs bal-, illetve jobboldalára.
Szolgálatban:
Az SM.79-esek sorozatgyártása 1936-ban kezdődött: kezdetben az SM.79-I bombázót készítették, de épültek SM.79-II jelű torpedóvetők is. Utóbbi Sparviero-kat megfosztották feleslegessé vált bombaterüktől, viszont egyes példányokat páncélzattal szereltek fel.
Az SM.79-esek sikere hívta életre 1942-ben az SM.79-III-at, melyet három AR.128-as motorral szereltek fel: ezek már egyenként 1000 lóerőre voltak képesek, ezáltal nőtt a gép teljesítménye, a végsebessége például 475 km/h-ra. Ez a modell kapott egy kiegészítő üzemanyag tartály ist, viszont a hátrafelé tüzelő géppuskát kiszerelték.
Az SM.79 speciális változata volt az SM.79B - ez a variáns nagyméretű , részben üvegezett orr-részt kapott (a középső motort kiszerelték), a két szélső hajtóművet pedig Fiat A.80-asokra cserélték.
Az SM.79B kifejezetten exportcélokra készült, akárcsak a Romániának szánt SM.79JR és a jugoszláv megrendelésre épített SM.79K.
A típusból két VIP modellt is kifejlesztettek, ezek SM.79C, illetve SM.79T jelzéssel készültek (emellett egy távirányítású bombává átépített SM.79-es ötlete is felmerült, de ez sosem jutott el a sorozatgyártásig).
Megjelenésekor az SM.79-es nagy teljesítményű repülőgépnek számított, igaz, ezt a bombaterhelés valamelyest rontotta. A típus teljes elméleti terhelhetősége 3800 kg volt, ez több mint 1800 kg-nyi bomba szállítását is lehetővé tette volna, de a bombák össztömege ritkán haladta meg az 1000 kg-ot (hasonló okból többnyire csak egy (876 kg-os) torpedót erősítettek fel a harcjárműre).
A típust kezdetben propaganda célokra használták, de a Spanyol polgárháborúban már éles bevetésekre is küldték őket (elsősorban civil célpontokat bombáztak). A második világháború alatt a Sparviero vált Olaszország legfontosabb bombázójává, amit részben (olasz viszonyok között) jelentős, 1240 darabos példányszámának köszönhetett (SM.79-eseket Olaszország mellett további 9 ország üzemeltetett, köztük Brazília és Irak - az alábbi fotón egy libanoni SM.79-es látható).
A jellemzően észak-afrikai bevetéseken repülő bombázók - elsősorban jelentős sebességüknek és alternatívák hányában - egyben Olaszország legfontosabb torpedóvető repülőgépeivé is váltak : ebben a minőségben számos angol hadihajót rongáltak meg vagy pusztítottak el.
A túlnyomórészt fából készült szerkezet egyik előnyös tulajdonsága volt, hogy amennyiben a típussal kényszerleszállást kellet végrehajtani a vízen, a bombázó hosszabb ideig a felszínen maradt.
Az SM.79-esek gyártását 1943-ban fejezték be, de sem az utódjául szánt SM.84-es, sem pedig a hasonló Cant Z.1007 „Alcione” nem tudta maradéktalanul leváltani a Sparviero-kat, így azok egészen Olaszország kapitulációjáig rendszerben maradtak. A gépekkel az immár a Szövetségesek oldalán harcoló olasz egységek később is repültek és csak 1952-ben nyugdíjazták az ekkorra már régen elavult repülőgépeket.
Műszaki adatok:
Név: Savoia-Marchetti SM.79 „Sparviero” (karvaly)
Típus: bombázó/torpedóvető repülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 16,20 m
Fesztáv: 21,20 m
Magasság: 4,10 m
Szerkezeti tömeg: 7.610.kg
Max. felszálló tömeg: 10.500.kg
Motor: légcsavaros, 3 db, egyenként 1000 Le-s (Alfa Romeo 126 RC.34, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres)
Személyzet: 5 fő
Fegyverzet: 3 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Breda-SAFAT, egy-egy előre, illetve hátrafelé tüzelő a pilótafülke fölött, egy hátrafelé tüzelő a test alatti teknőben), 2 db 7,7 mm-es géppuska (Breda-SAFAT, oldalt), 2 db 450 mm-es torpedó a törzs alatt
Teljesítmények:
Végsebesség: 430 km/h
Csúcsmagasság: 7.000. m
Emelkedőképesség: ~ 410 m/perc
Hatótávolság: 1990 km