Piaggio P.180

„Gazdaságos luxus”


Tervezés:

A többi nagy kiterjedésű és intenzitású fegyveres konfliktushoz hasonlóan a második világháború is nagymértékben elősegítette a résztvevő országok hadiiparának létrejöttét vagy megerősödését, miközben számos új találmány vált valósággá, melyeket aztán a civil ipar is hasznosított. A légi közlekedésben többek között ilyen volt a nagy szilárdságú, de kis tömegű anyagok használata, a korábbiaknál lényegesen nagyobb teljesítményű dugattyús motorok, majd a sugárhajtóművek elterjedése, de az aerodinamikai kutatások eredményei is.

Mindez azt eredményezte, hogy az 1950-es években megkezdődött a nagyméretű, sugárhajtású utasszállító repülőgépek forradalma: az ilyen típusok, például a de Havilland Comet, a BAC One-Eleven vagy a Tupolev Tu-104-es a korábbiaknál lényegesen gyorsabban és nagyobb távolságra tudták eljuttatni utasaikat. A mind nagyobb méretű repülőgépek egyre több utasnak adtak helyet, ezáltal a korábbiak töredékére csökkentek a repülőjegy-árak: többé már nem csak egy szűk, gazdag réteg engedhette meg magának a repülést.

A nagyközönség térnyerésével megkezdődött a többlet-szolgáltatások megfizetésére hajlandó utasok elszeparálása (osztályok), a leggazdagabb magánszemélyek és nagyvállalatok azonban már nem érték be ennyivel, ezért a repülőgépgyártók számukra új, személyre szabott géptípusokat terveztek. Ezen modellek különböztek a fél évszázados múlta visszatekintő könnyű és ultrakönnyű kisrepülőktől, mivel - azokkal szemben - tulajdonosukat általában nem a vezetés és a repülés élménye motiválta, hanem a rendkívül magas komfort és a folyamatos rendelkezésre állás - az, hogy repülőjükkel akkor és oda mehettek, ahová akartak.

Ezen új, a két korábbi kategória közé eső luxusgépek egyik első gyártója az amerikai Learjet volt, amely 6-8 személyes Learjet 23-as modelljével új távlatokat nyitott. A cégnek hamarosan vetélytársai akadtak - közéjük tartozott az olasz Piaggio is. Maga a Piaggio eredetileg vasúti kocsik gyártásával foglalkozott, majd az 1920-as években repülőgépgyártással bővítette kínálatát (Piaggio Aero). A második világháborúban a sokáig a nácik oldalán harcoló olaszok súlyos veszteségeket könyveltek el - az olasz légierőt kiszolgáló Piaggio üzemei is áldozatuk estek a Szövetségesek bombázásainak.

A cég a legendássá vált formatervű Vespa és Ape modellekkel élte túl a kritikus időszakot, majd ismét terjeszkedni kezdett. Már 1953-ban megjelent a Piaggio P.149-es futárgép, majd 1957-ben a P.166-os könnyű teherszállító repülőgép. Ezek hagyományos modellek voltak, az 1970-es évek végén viszont a Piaggio úgy döntött, egy egyedi modellel lép be a magángépek piacára. Az új típus tervezése 1979-ben kezdődött és hosszú évekig tartott, mire az elképzelést átültették a gyakorlatba (ebben fontos szerepet játszottak az 1980-81-es szélcsatornás tesztek).

1983-ban a programba beszállt a Learjet is, de az amerikai cég három évvel később kihátrált a tervezésből. Az olaszok nélkülük is folytatták, elkészítve a P.180-ast, becenevén Avanti-t (olasz; előre).


Konstrukció:

A P.180-as egy közepes méretű repülőgép, azonban a Piaggio nem követte az ebben a kategóriában általánosnak számító elrendezést. Az Avanti egyik jellegzetes eleme folyamatosan változó átmérőjű törzse, amelyet rendkívül gondos tervezés során alkottak meg: a repülő orra elnyújtott és hegyes, a középső szekció kellően széles az utasok befogadására, a gép farka felé haladva viszont ismét elkeskenyedik.

Ezzel a törzsön keletkező légellenállást sikerült minimalizálni, ami a különleges szárnnyal és hajtóművel együtt lehetővé teszi, hogy cirkáláskor (utazósebességen) a repülőgép meglepően kevés üzemanyagot fogyasszon. A géptest alakja egyben többlet-felhajtóerő is termel - a gyár állítása szerint a teljes felhajtóerő ötöde a repülő törzsén keletkezik.

A P.180-as ún. „three-surface” típusú repülőgép - ez azt jelenti, hogy a gép három (pár) szárnyfelülettel rendelkezik (szemben a megszokott két párral). Az Avanti szárnyai meglepően keskenyek, ugyanakkor hosszúak (fesztávolságuk 14,03 méter) és a típus hátsó szekciójában, az utastér mögött kaptak helyet.

Ennek a kialakításnak vannak előnyei, viszont a hátsó vezérsíkok közelsége miatt a repülő önmagában rendkívül instabil lenne és hajlamossá válna a bólintásra. A P.180-as orrába ezért két kisméretű kacsaszárnyat is beépítettek: ezzel a modern vadászgépeken is alkalmazott módszerrel sikerrel oldották meg a stabilitás kérdését (a kacsaszárnyakat enyhe negatív ”V” helyzetben építették be). A típus felemelt, ”T” alakú vezérsíkot kapott; ennek kialakítása a Learjet tervezőcsapatának keze nyomát viseli.

A legtöbb luxus-magánrepülővel szemben a P.180-as nem klasszikus sugárhajtóműves erőforrást kapott, hanem két turbópropelleres Pratt & Whitney Canada PT6A-66-t. A turbópropelleres motorok többsége lényegesen kisebb teljesítményű, mint sugárhajtóműves társaik (az Avanti egységei 850 lóerősek), felépítésük viszont túlnyomórészt azonos.

A fő különbséget a hajtásmód jelenti: amíg a gázturbinás sugárhajtóműveknél a hajtóműből nagy sebességgel távozó égéstermékek hozzák létre a tolóerőt, addig a turbópropelleres egységeknél az energia egy tengelyen keresztül propellereket hajt meg. Ez utóbbi megoldás kisebb sebességet tesz lehetővé (az Avanti végsebessége 737 km/h, kb. 100-150 km/h-val kisebb, mint a sugárhajtóműves modelleké), ugyanakkor azoknál hatékonyabban, azaz üzemanyag-takarékosabban üzemeltethető.

A P.180-as háromtengelyű, tricikli-elrendezésű futóművet kapott, rajtuk elöl két, hátul egy-egy kerékkel (mindhárom kerék a törzsbe húzható be).

Az olasz típus kétfőnyi személyzettel és maximum 7 utassal repülhet (az Avanti vezetéséhez egyetlen pilóta is elegendő). Első látásra a repülő szűknek tűnhet, de ez csak a kisméretű pilótafülkére igaz, az utastér átmérője eléri az 1,85 métert. A legyártott példányok belső tere nem azonos (a személyre szabás különösen fontos ebben a kategóriában), de a P.180-asok általában (a pilótákat leszámítva) 5+2 üléssel rendelkeznek (a gép kisméretű csomagtere kb. 100 kg poggyász befogadására alkalmas).


Szolgálatban:

A P.180-as első prototípusa hétévnyi tervezést követően, 1986. szeptember 23-án emelkedett először a levegőbe, de a légi-alkalmassági bizonyítványt csak 1990-ben szerezte meg.

A típus előállítását már 1986-ban elindították: az első 12 példány testét még az Amerikai Egyesült Államokbeli Wichitában készítették (a végszerelésre már Olaszországban került sor), de az ottani kirendeltség 1994-ben pénzügyi válságba került, megakasztva a gyártást. Ezt külső segítség nélkül nem is sikerült megoldani, 1998-ban viszont Piero Ferrari, Enzo Ferrari második fia, az olasz sportautó-gyártó résztulajdonosa más befektetőkkel együtt felkarolta az ötletet.

Az általuk szolgáltatott tőkeinjekció átlendítette a céget a holtponton és az Avanti sikeressé vált. A repülőből 2005-ben adták át a 100-ik példányt, öt évvel később pedig már a 200 legyártott gépet is értékesítették (ezek az eladási számok meg sem közelítik a kisgépek több ezres darabszámát, de a luxus-repülőgépek piaca lényegesen kisebb).

A sikerre való tekintettel a P.180-as bázismodell mellett elkészült a katonai célú P.180 M, a rádiós P.180 RM és a P.180 AMB mentőgép, valamint a térképészeti P.180 APH.

A legfontosabb új modell a P.180 „Avanti II” lett, amely jórészt megegyezik az alapváltozattal, de új hajtóműveket (Pratt & Whitney Canada PT6-osokat) és modernizált kezelőfelületet kapott (ebből is kialakítottak katonai változatot, Maritime Patrol Aircraft néven).

2015-ben még egy variáns, az EVO szállítását kezdték meg: ez a modell gyakorlatilag az Avanti modernizált változata új propellerekkel és kiegészítő üzemanyag-tartályokkal, amelynek köszönhetően jelentősen csökkent a repülő által keltett zajterhelés és némileg mérséklődött a fogyasztás is.

2016-ban a Piaggio bemutatta a Piaggio-Selex P.1HH „Hammerhead”-et: egy, az Avanti II vázára épített drónt (egy pilótafülke és utastér nélküli, nagyobb fesztávolságú típust), amelyet az olasz légierő minimális darabszámban meg is rendelt.

A P.180-asra több polgári megrendelés érkezett és légitársaságok is vásároltak belőle, de emellett Bulgária, az Egyesült Arab Emírségek, Kanada, Lengyelország és Olaszország fegyveres alakulatai is rendszeresítették.

Ennek egyik oka a gép képessége volt: a P.180-as ugyanis nem kizárólag futurisztikus, egyedi kialakítása okán vált ismertté. A gép speciális törzse, keskeny szárnyai, turbópropelleres motorja és számos más megoldása egyetlen célt szolgált: utazósebességen a lehető legalacsonyabb fogyasztás elérését, ezáltal az olcsó üzemeltethetőséget (ugyanakkor a gép sebessége magasabb a legtöbb turbópropelleres kisrepülőénél).


Műszaki adatok:

Név: Piaggio P.180 „Avanti” (előre)

Típus: közepes méretű (luxus) polgári repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 14,41 m

Fesztáv: 14,03 m

Magasság: 3,97 m

Szerkezeti tömeg: 3.400.kg

Max. felszálló tömeg: 5.239.kg

Motor: turbópropelleres, 2 db, egyenként 850 Le-s (1700 Le-s összteljesítménnyel) (Pratt & Whitney Canada PT6A-66)

Személyzet: 2 fő (+ max. 7 utas)

Fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 737 km/h

Csúcsmagasság: 12.500.m

Emelkedőképesség: 900 m/perc

Hatótávolság: 2795 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.