Piaggio P.108

„Ritka olasz óriás”


Tervezés:

Az Olasz Királyság (továbbiakban Olaszország) ugyan a győztesek oldalán fejezte be az első világháborút, de az agresszív terjeszkedési kísérletbe belebukott mediterrán ország ezért súlyos árat fizetett - az emberveszteség és általános pusztítás önmagában is jelentős volt (a kapitulációt csak az Antant erők beavatkozása akadályozta meg) és ez a háború után is folytatódó gazdasági és társadalmi válságban csapódott le.

Ebben a helyzetben a Benito Mussolini vezette fasiszták sikeresen magukhoz ragadták a hatalmat: a diktátor az olasz hadsereg sikertelen első világháborús szereplése (amelyben mások mellett szerepet játszott a rendkívül gyenge hadiipar) ellenére Olaszországot újra a nagyhatalmak közé kívánta emelni, méghozzá úgy, hogy irányítása alá vonja a Mediterráneumot. Ehhez Olaszországnak mindenekelőtt ütőképes, modern fegyverekkel és harcjárművekkel felfegyverzett hadseregre volt szüksége, ezért az országban számos katonai típus fejlesztése kezdődött meg.

Az olasz ipar igen korlátozott képességei ellenére - többek között - párhuzamosan többféle repülőgépet kezdtek tervezni: ezek között voltak felderítő- és vadászgépek, teherszállítók, de bombázók és torpedóvetők is, igaz, a nehézbombázó-fejlesztés egyetlen típusra korlátozódott. Az első világháború után (a második világháború végéig) bombázókat összesen 7 olasz vállalat gyártott - ezek a következők voltak: Breda, CANT, Caproni, Fiat, IMAM, Piaggio és Savoia-Marchetti, de közülük csupán négy vállalat gyártott sorozatban kettőnél több (három) hajtóműves repülőket (CANT, Caproni, Fiat, Savoia-Marchetti) és mindössze egyetlen négymotoros típust.

Ez utóbbi a Piaggio volt, amely eredetileg többek között vasúti kocsik gyártásával foglalkozott, de 1923-ban a cég felvásárolta a Pegna-Bonmartini műhelyt és alkalmazni kezdte Giovanni Pegna és Giuseppe Gabrielli repülőgép-tervezőket. A Piaggio repülőgép-gyártó üzletága számos előremutató repülőgépet tervezett - köztük vadászgépet (P.2), repülőcsónakot (P.6) és nagy sebességű versenygépet (P.7), de e korai típusok (15 darab P.6-ost leszámítva) nem kerültek sorozatgyártásba - ennek ellenére a cég folytatta a fejlesztést.

Ezek közé tartozott egy nehézbombázó terve is: a Piaggio első prototípusa a négymotoros, kétfedelű P.3-as volt 1923-ban, amit a már egyfedelű, túlnyomórészt fémből készült, hárommotoros P.16-os követett 1934-ben, mielőtt (polgári prototípusok és a P.32-es közepes bombázó után) 1937-ben levegőbe emelkedett a P.50-es. Ez két-két húzó-toló motorral rendelkezett (hasonlóan a francia Farman F.220-ashoz), de miután a két P.50-I-es prototípusból egy lezuhant, a típust továbbfejlesztették P.50-II-essé (730 lóerős Isotta-Fraschini motorok helyet helyett 1001 lóerős Piaggio erőforrásokkal, húzó-toló elrendezés helyett már négy hagyományos húzó-motorral).

A teljesítmény-növekedés ellenére P.50-II-es továbbra is rendkívül erőtlen volt és a Piaggio nem kapott megrendelést a típusra, de a cég vezetése továbbra is bízott abban, hogy képes lesz egy, a Regia Aeronautica Italiana (Olasz Királyi Légierő) érdeklődését felkeltő nehézbombázó tervezésére, ezért újabb típus tervezése mellett döntött.

A leendő gép főtervezője Giovanni Casiraghi lett, aki 1936-ban, közel egy évtized után tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból, ahol jelentős repülőgép-tervezői tudásra tett szert. Casiraghi a P.50-II-est alapul véve tervezte meg a bombázót, amely a kor legújabb műszaki megoldásait használta. A légierő 1939-es pályázatán a Piaggio ezzel a P.108-asként jelölt típussal indult.

A bombázó első körben alulmaradt a hárommotoros repülőcsónakjairól ismert CANT vállalat (négymotoros) Z.1014-es prototípusával szemben, azonban a légierő félt, hogy a korlátozott kapacitású CANT képtelen lenne még egy gép gyártására (ekkor már többek között gyártották a Z.501, Z.506 és Z.1007 modelleket), ezért miután a Piaggio lényegesen csökkentette a P.108-as vételárát, ezt a gépet rendelték meg. Rendszeresítését követően a Piaggio P.108-as nehézbombázó változata egyszerűen a Bombardiere (olasz; bombázó) becenevet kapta.


Konstrukció:

A P.108-as - szemben a kortárs olasz közepes bombázókkal - valóban modern típus volt, 1939-es debütálásakor a világ egyik legjobb nehézbombázójának számított. A letisztult formatervű, tisztán fémből (szinte kizárólag dúralumíniumból) készült P.108-as jellegzetes, három lépcsős orral rendelkezett: legalul foglalt helyet a bombázó-tiszt, fölé került az előrenéző torony, míg legfelül ült a pilóta és másodpilóta.

E típus volt az egyik legnagyobb sorozatgyártásba került olasz második világháborús repülőgép: hossza elérte a 22,3 métert, magassága a 6 métert, tömege üresen is 17 tonna feletti volt, teljes terhelés mellett pedig megközelítette a 30 tonnát. A P.108-as jelentős, 32 méteres fesztávolságú, alsó bekötésű szárnyai a szárnyvégek felé erősen elkeskenyedtek. A szárnyak már önhordó kialakításúak voltak, egyáltalán nem igényeltek támasztó rudakat vagy huzalokat. A bombázó hagyományos farokrészt kapott egyetlen (nagyméretű) függőleges és két vízszintes vezérsíkkal.

A Piaggio azon kis számú repülőgép-tervező cégek közé tartozott, amelyek nagyteljesítményű hajtóműveket is fejlesztettek, ezért a cég a P.108-asba saját P.XII RC.35-ös erőforrását építette: a négy darab csillag hengerelrendezésű, 18 hengeres erőforrás egyenként 1500 lóerős teljesítményre volt képes.

Olaszország a második világháború előtt és alatt különösen rosszul állt a hajtómű-fejlesztés terén (ezen csak a háború végén tudtak átlendülni, amikor a németek átadták több modern hajtómű terveit). Az olaszok nem rendelkeztek 1000 lóerőnél nagyobb teljesítményű hajtóművekkel, ezért több esetben két erőforrást építettek egybe. A P.108-ast levegőbe emelő P.XII-nél ez 2 db közös tengelyt meghajtó, 9 hengeres Piaggio P.X motort takart (a francia Gnome-Rhone 9K „Mistral” licencgyártású változatát), ami növelte az erőforrás komplexitását, emellett 420 km/h-ban maximálta a típus végsebességét.

A P.108-as futóműve háromtagú volt, két szárnyak- és egy farok alatti tengellyel, mindhárom futószáron egy kerékkel. A főfutókat a típus a belső hajtóművek burkolatába húzta be, a farokkerék nem volt behúzható.

A P.108-as olasz repülőgépek között páratlan mennyiségű ejtőfegyvert szállíthatott, de a 3,5 tonnás terhelhetőséget korlátozta, hogy a repülőgép törzsébe épített zárt bombateret három szekcióra osztották fel, ezért a típus 500 kg-nál nagyobb bombákat nem tudott a fedélzetére venni. A típus 7 db 500 kg-os, 7 db 250 kg-os, 34 db 129 kg-os vagy 38 db 69 kg-os bombát hordozhatott.

A repülő legénysége változattól függően 6-8 főt tett ki, aminek oka az olasz mércével kiemelkedő önvédelmi képesség volt. A P.108-as első változata 2 db 7,7 mm-es géppuskával és 6 db 12,7 mm-es nehézgéppuskával rendelkezett: ezek közül egy-egy nehézgéppuska került az orrba és a has alatti toronyba, míg a két géppuska a bombázó oldalaira. A fennmaradó négy nehézgéppuska egyedi módon párosával egy-egy távirányítású lövegtoronyba került, a külső hajtóművek burkolata mögé. Ezeket a tornyokat a bombázó hátára telepített két kupolán át lehetett irányítani (a kupolákat a középvonaltól eltolva, aszimmetrikusan építették be, ezáltal a lehető legkevésbé akadályozták egymást a kilátásban).


Szolgálatban:

A P.108-as első bombázó prototípusa 1939. november 24-én emelkedett a levegőbe. A repülőgép a teszteken jó teljesítményt nyújtott, de - hasonlóan más országon új generációs típusaihoz - kezdetben több (halálos áldozatokkal is járó) baleset történt, mivel a pilóták a lényegesen lassabb, könnyebben repülhető gépekhez voltak szokva (ez Olaszországra különösen igaz volt, mert az olaszok sokáig ragaszkodtak a kétfedelű kialakításhoz és a nyitott pilótafülkéhez). E balesetek közé tartozott, amikor 1941-ben a P.108-as egyik prototípusát vezetve Bruno Mussolini, Benito Mussolini harmadik fia gépe a földbe csapódott (Bruno nem sokkal később belehalt a sérüléseibe).

A típuson a teszteket követően csupán kisebb módosításokat végeztek, ennek ellenére a sorozatgyártás beindítása rendkívül elhúzódott, amiben szerepet játszott a vételár is: egyetlen P.108-as ára több mint a kétszerese volt a legtöbb olasz közepes bombázónak. A nehézbombázó bázismodellből, a P.108B „Bombardiere”-ből 24-36 darabot építettek (egyes példányok ”bedeszkázott”, első torony nélküli orrot kaptak, P.108B II jelzéssel), de később a típusból további alváltozatokat is kialakítottak.

A 90 mm-es löveggel felszerelt hajótámadó P.108A „Artigliere”, a megerősített fegyverzetű P.108M „Modificato”, az úszótalpas P.114, valamint a nagyobb teljesítményű hajtóművel szerelt P.112-es és P.133-as nem kerültek sorozatgyártásba, de elkészült kb. féltucat utasszállító P.108C „Civile” (ld. bal alsó fotó) és legalább 12 db P.108T „Trasporto” katonai csapatszállító (a P.108C-k egy részét később P.108T-vé alakították át).

A P.108-asból mindösszesen kb. 50 gép épült (a prototípusokat is beleszámítva) és a meglévő gépekkel kapcsolatban is több probléma merült fel. Az összeépített motorok megbízhatósága alacsony, fogyasztásuk viszont magas volt, ráadásul korlátozták a nehézbombázó maximális repülési magasságát (kb. 6-8000 méterben), amely így nem nyújtott védelmet a vadászgépekkel szemben.

A világháború második felében már a típus nehézgéppuskákból álló önvédelmi fegyverzete sem számított megfelelőnek: emiatt kénytelenek voltak áttérni az éjszakai bevetésekre, de a veszteségek ezt követően sem csökkentek számottevően, ráadásul a szárnyakba szerelt távirányítású tornyok sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

A bombázó P.108B-ket a második világháború alatt a Földközi-tenger és Észak-Afrika felett alkalmazták. A típussal több mérsékelten sikeres támadást hajtottak végre, de a nappali bevetések több esetben súlyos veszteségekkel jártak. Az első, algériai repülőterek ellen intézett bevetések különösen sikertelenek voltak és a Szövetségesek afrikai hadműveletei alatt a veszteségek tovább nőttek (köszönhetően a csapatokat kísérő légvédelmi ütegeknek és a nagyszámú ellenséges hadihajónak). Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a P.108-as volt az olaszok egyetlen típusa, amely az akár 2000 km-re található célpontokat támadhatta, ezért vadászfedezet nélkül repültek és egy-egy köteléket ritkán alkotott ötnél több gép. A megmaradt P.108-asok az afrikai front összeomlása után Szicília szigete fölötti bevetésekkel próbálták megakadályozni a Szövetségesek előrenyomulását (szintén sikertelenül).

Amikor 1943 végén Olaszország kapitulált, még 9 db P.108-as volt röpképes állapotban - ezek közül nyolcat az olaszok tönkretettek, hogy megakadályozzák a típus német kézre jutását, míg egy balesetet szenvedett. A katonai szállítógépeket a németek sikeresen megszerezték és ezeket (jobb híján) a második világháború végéig használták a keleti fronton (ezek a gépek relatív sikeresnek bizonyultak, részben egyszerűbb, fegyvertelen kialakításuk miatt, nem egyszer 100-nál is több katonát szállítva).

A P.108-as végső soron kudarcnak bizonyult: a második világháború kitörésekor kétségtelenül Olaszország egyik legfejlettebb típusának számított és önmagában komoly mérnöki teljesítményt jelentett, de túlságosan bonyolult és megbízhatatlan volt, ráadásul a tervező Piaggio nem volt képes a nagy sorozatú gyártására. Ebben szerepet játszottak az olasz döntéshozók is, akik a kisebb, de egyszerűbb típusokat (köztük a Savoia-Marchetti SM.79-est és a CANT Z.1007-est) favorizálták.

A Piaggio a P.108-as után (a második világháborút követően) folytatta a repülőgép-gyártást, de mindössze néhány gépük került sorozatgyártásba (a P.148-as kétüléses kiképző, a P.149-es futárgép, a P136/P.166-os repülőcsónakok, a PD.808-as sugárhajtóműves-, valamint a P.180-as turbópropelleres üzleti gép), de a legsikeresebb P.180-as darabszáma sem érte el a 250-et.


Műszaki adatok:

Név: Piaggio P.108B II „Bombardiere” (bombázó)

Típus: (négymotoros) nehézbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 22,30 m

Fesztáv: 32,00 m

Magasság: 6,00 m

Szerkezeti tömeg: 17.325.kg

Max. felszálló tömeg: 29.885.kg

Motor: légcsavaros, 4 db, egyenként 1500 LE-s (6000 LE-s összteljesítménnyel) (Piaggio P.XII RC.35, ”csillag” hengerelrendezésű, kétsoros, 18 hengeres)

Személyzet: 6-7 fő

Fegyverzet: 5 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Breda-SAFAT, egy a törzs alatti toronyban, kettő-kettő a szárnyakon található távirányítású tornyokban), 2 db 7,7 mm-es géppuska (Breda-SAFAT, a törzs oldalain), lehetőség 3500 kg-nyi bomba szállítására zárt bombatérben

Teljesítmények:

Végsebesség: 430 km/h

Csúcsmagasság: 8.500.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 3520 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.