Petljakov Pe-8

„Kárhozott nehézbombázó”


Tervezés:

Miután a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat a Szovjetunióvá átkeresztelt Orosz Birodalomban, az élet minden területét igyekeztek központi irányítás alá vonni. Ezek közé tartozott a repülés is: az orosz polgári repülés gyakorlatilag megszűnt, a légitársaságokat pedig beolvasztották az állami irányítású Aeroflot-ba (egy újonnan létrehozott szovjet légitársaságba).

A diktatúra a katonai repülőgép-fejlesztésre is rányomta a bélyegét: az önálló repülőgépgyárakat feloszlatták, a helyüket tervezőirodák és kézi vezérelt gyárak vették át, ahol az irodák tervezői számára megszabták, hogy milyen típusokat fejleszthetnek.

További korlátozás volt, hogy minden tervezőirodát egy-két kategóriára korlátoztak: a Polikarpov iroda például elsősorban vadászgépeket és könnyűbombázókat épített, a Berijev vízi repülőgépekkel, a Tupoljev pedig bombázókkal (az egyes irodák nevüket a vezető tervezőről kapták). E tervezők közék tartozott Vlagyimir Mihajlovics Petljakov is, aki az 1920-as években Tupoljev egyik legfontosabb tervezőjévé volt.

Petljakovot 1931-ben kinevezték a Szovjetunió nehéz repülőgép-tervező csoportjának vezetőjévé, ahol többek között részt vett a Tupoljev TB-3-as nehézbombázó befejezésében. A TB-3-as korának legnagyobb sorozatgyártású szovjet bombázója volt, de az 1930-as évek gyors fejlődése gyakorlatilag azonnal elavulttá tette, ezért 1934-ben a VVSz (szovjet légierő) egy új típust rendelt.

A leendő repülőgéptől jelentős, 440 km/h feletti végsebességet és legalább 10000 méteres maximális repülési magasságot vártak el úgy, hogy a típusnak 2000 kg-nyi bombát kellett hordoznia és hatótávolságának el kellett érnie a 4500 km-t.

A TB-3-as (korábbi jelzéssel ANT-6-os) képességeit messze felülmúló repülőgép tervezésére a Tupoljev irodát választották ki, amely ANT-42 jelzéssel, Petljakov irányítása alatt kezdte meg a munkát. TB-7-té (7-es nehézbombázóvá) átkeresztelt program relatív gyorsan haladt és 1936-ra elkészült az igényelt típus.

Egy évvel később koholt vádak alapján Petljakovot is bebörtönözték (Petljakov itt tervezte meg a Pe-2-est és változatait, a Pe-3-ast és Pe-4-est, az egyik legsikeresebb második világháborús szovjet könnyűbombázó-családot).

Petljakov VI-100-as zuhanóbombázó-tervét elutasították (a szovjet döntéshozók szinte kizárólag földközelben használható repülőgépek iránt érdeklődtek), de a tervező folytatta munkáját, sőt, 1940-ben szabadlábra helyezték (köszönhetően a Pe-2-es sikerének) és egy új tervezőiroda élére nevezték ki. 1942-ben Petljakov repülőgép-balesetben elhunyt, ezt követően a nehézbombázó típust a tiszteletére Pe-8-as jelzéssel illették.

Konstrukció:

A Pe-8-as (a kortárs szovjet repülőgépekkel összehasonlítva) kiemelkedően nagyméretű volt: a nehézbombázó hossza elérte a 23,2 métert, magassága pedig a 6,2 métert, miközben üresen is több mint 18,5 tonnát (teljes terhelés mellett 35 tonnát) nyomott. A csepp keresztmetszetű törzzsel épített bombázó eredetileg jellegzetes, kétlépcsős orral rendelkezett, ahol a hosszan előrenyúló, üvegezett orr alatt egy kisméretű kabint alakítottak ki (további érdekesség volt, hogy jelentős mérete ellenére a repülőgép pilótafülkéje a kisebb típusokhoz hasonlóan két egymás mögé beépített ülést tartalmazott, mögötte további ülésekkel). A pilótafülkét a középvonaltól kismértékben balra eltolva építették be (de nem annyira, mint a kortárs szovjet Jermolajev Jer-2 esetében).

Petljakov pályája kezdetén repülőgép-szárnyakat tervezett - az így szerzett tapasztalatait később a Pe-8-ason is kamatoztatta. A túlnyomórészt dúralumíniumból készült, de még vászonborítású csűrőkkel rendelkező bombázó a bekötési pontokon rendkívül vastag, a szárnyvégek felé elkeskenyedő, középső bekötésű szárnyakat kapott, amelyek fesztávolsága meghaladta a 39 métert (ugyanakkor elmaradt a hasonló méretű, de közel 42 méteres fesztávolságú szárnyakkal rendelkező Tupoljev TB-3-astól). Elődjéhez hasonlóan a Pe-8-as is egyetlen, igaz, nagyméretű függőleges és két vízszintes vezérsíkot kapott.

A bombázó legfontosabb részegysége hajtóműve volt, ugyanis a Szovjetunió hiányt szenvedett megbízható, nagy teljesítményű repülőgépmotorokban. A Pe-8-as egyedi megoldással 5 motorral rendelkezett: ezek közül 4 db Mikulin AM-34 erőforrást hagyományos módon, a szárnyakba építették, míg az ötödik, légcsavarok nélküli Klimov M-100-as (licencgyártású francia Hispano-Suiza 12Y) hajtómű a törzsben kapott helyet és feladata kizárólag a másik négy motor turbófeltöltőjének üzemeltetése volt. A nehézbombázónak hárompontos futóművet terveztek, a két első, szárnyak alatti tengelyt a belső hajtóművek burkolatába lehetett behúzni, a harmadik, farok alatti kerék nem volt behúzható.

A Pe-8-as volt az egyik legerősebb fegyverzetű szovjet második világháborús bombázó. A típus képes volt 5000 kg-nyi bomba szállítására: a kisebb, maximum 1000 kg-os bombák helyett a típus 1 db 5000 kg-os FAB 5000-est, a legnagyobb második világháborús szovjet légibombát is szállíthatta (a második világháború alatt összesen 98 db ilyen, egyenként 3200 kg-nyi robbanóanyagot tartalmazó bombát vett át a szovjet légierő, a fegyvert szovjet típusok közül kizárólag a Pe-8-as volt képes levegőbe emelni).

Bombaterhe mellett a Pe-8-as önvédelmi fegyverzete is kiemelkedő volt: az orrba 2 db 7,62 mm-es géppuskát szereltek, míg a gép hátán és a farokrészbe épített toronyba egy-egy 20 mm-es gépágyú került. Ezek mellett a típus belső motor-burkolatának végében egy-egy hátrafelé néző lőállás került kialakításra, bennük egy-egy 12,7 mm-es géppuskával (a kortárs olasz Piaggio P.108-as szintén rendelkezett hajtóművekbe épített gépfegyverekkel, de amíg a P.108-ason ezeket a gép törzséből távirányították, addig a kevésbé fejlett szovjet Pe-8-ason ezeket is manuálisan, a szárnyakon kialakított állásból működtették).


Szolgálatban:

A Pe-8-as első prototípusa 1937. december 27-én emelkedett először a levegőbe. A típus a teszteken jól szerepelt, de az ötödik, kiegészítő hajtóműves megoldás nem vált be, ezért áttértek a négy hajtómű használatára, a felszabadult helyre pedig egy rádiós és egy fedélzeti mérnök került, 11-re növelve a bombázó legénységét (a sorozatgyártású változatot könnyű volt megkülönböztetni a két külső hajtóműről elhagyott motorhűtőkről).

A nagyobb teljesítményű (Mikulin AM-34FRNV) motorokkal szerelt, második prototípus nemsokára készen állt, de Petljakov (és Tupoljev) 1937-es elfogását követően a repülő fejlesztése leállt és a második prototípus csak 1938 közepén szállhatott fel. Ezt követően tovább módosították a típust (mások mellett az orr alatti lőállást beolvasztották a gép frontjába), de a kész gép engedélyeztetése is lassan haladt, mert az ezt végző szakemberek többségét szintén bebörtönözték vagy kivégezték, ezért a Pe-8-as sorozatgyártását csak 1939-ben engedélyezték (a baloldali fotón felül a korábbi, lent a későbbi változat látható).

A szovjet mércével bonyolult repülőgép gyártása hasonlóan nehézkes volt. A Pe-8-as előállítására kijelölt (a feladatra hivatalosan már 1937-ben felkészült) kazáni 124. gyárban kevesebb, mint öt gép készült, mielőtt 1940-ben leállt volna a gyártás, mivel a típus által használt Klimov AM-34-es motorok előállítását befejezték. A következő szériát ezért 18 db Klimov AM-35A motoros Pe-8-as alkotta, miközben folyt az alternatív erőforrások tesztelése.

1941-ben néhány példányt Csaromszkij ACs-30-as, illetve Csaromszkij M-40-es dízelüzemű repülőgép-motorokkal szereltek fel, de ezek túlságosan megbízhatatlanok voltak, ezért végül visszatértek a kisebb hatótávolságot nyújtó, de megbízhatóbb AM-35-ös hajtóművekhez (az utolsó példányok a lényegesen nagyobb teljesítményű, egyenként 1850 lóerős Svecov AS-82-es csillagmotort használták.

A motorok kérdése mellett maga a nehézbombázó előállítása is problémát okozott: bár a gyárat nem kellett a biztonságos hátországba telepíteni, de a gyártási kapacitás túlnyomó részét a Petljakov Pe-2-es repülőgépek foglalták le, ezért amíg összesen 11427 db Pe-2-es épült, mindössze 93 db Pe-93-ast fejeztek be az előállítás 1944-es leállításáig.

A Pe-8-as ennek ellenére fontos (propaganda) feladatot látott el, ugyanis ez volt a második világháború alatt az egyetlen szovjet négymotoros repülőgép, egyben az egyetlen szovjet nehézbombázó. A repülőgépet minimális darabszáma miatt kifejezetten megtorló támadásokra készítették fel: Sztálin utasítására (a már említett kisebb, szintén elenyésző számban épített Jermolajev Jer-2-essel együtt) német nagyvárosok (köztük Berlin) bombázására használták.

E támadások gyakorlatilag nem okoztak károkat, miközben a bevetett gépek túlnyomó része odaveszett (ennek oka nagyobbrészt műszaki hiba, illetve német légvédelmi tűz volt, de több bombázó vált baráti tűz áldozatává), azonban tevékenységük javította a morált, amelyre a német-szovjet háború első hónapjai alatt rendkívül nagy szüksége volt a sorozatos veszteségeket elkönyvelni kénytelen Szovjetuniónak.

A rendszerben álló kb. másfél tucat Pe-8-as túlnyomó többsége 1941-ben egyetlen hónapon belül elveszett, de az újonnan átadott gépekkel folytatták Berlin és más német városok, valamint a Szovjetunióban előrenyomuló német csapatok bombázását (részben FAB 5000-es bombákkal). E bevetéseket később is fenntartották, de a vadászkíséret nélküli, esetenként néhány géppel végrehajtott bevetések veszteségei olyan magasak voltak, hogy hiába érkeztek újabb gépek a 124. gyárból, az egyszerre bevethető példányok száma még a 20-at sem érte el.

A szovjetek ennek ellenére fokozták a bevetéseket (már Németországon kívüli, köztük svéd és észt nagyvárosokat is támadtak), emiatt a veszteségek tovább nőttek, ezért végül 1944-ben a típust kivonták a frontszolgálatból. Néhány gépet tovább repültek VIP szállítógépként, a második világháborút túlélő példányok közül pedig többet különböző tesztekhez, míg másokat (új motorral) az Északi Sark kutatására használtak.

A Pe-8-as végül nem vált olyan sikeressé, mint egyes amerikai és brit nehézbombázók, de ennek az oka részben maga a diktatúra volt: amíg 1936-ban a Pe-8-as állta az összehasonlítást más kortárs nehézbombázókkal, az 1940-es években már (gépágyúi ellenére) könnyű prédának bizonyult a német repülőgépek számára. A második világháború után a vezető nélkül maradt Petljakov tervezőirodát más irodák irányították, mielőtt 1946-ban feloszlatták volna.


Műszaki adatok:

Név: Petljakov Pe-2

Típus: nehézbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 23,20 m

Fesztáv: 39,13 m

Magasság: 6,20 m

Szerkezeti tömeg: 18.571.kg

Max. felszálló tömeg: 35.000.kg

Motor: légcsavaros, 4 db, egyenként 1340 LE-s (5360 LE-s összteljesítménnyel) (Mikulin AM-35A, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres)

Személyzet: 11 fő

Fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (SKASz, az orr-toronyban), 2 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (UBT, a szárnyakban kialakított lőállásban), 2 db 20 mm-es gépágyú (SVAK, a háton és a farokban kialakított toronyban), lehetőség 5000 kg-nyi bomba hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 443 km/h

Csúcsmagasság: 9.300.m

Emelkedőképesség: 354 m/perc

Hatótávolság: 3700 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.