Panavia Tornado

„Többnemzetiségű forgószél”


Tervezés:

A második világháborút követően a dugattyús motorral felszerelt vadászgépeket hamarosan kiszorították a sugárhajtóműves típusok és ezek nagyobb sebessége miatt a két fő feladat egymástól jelentősen eltérő gépeket eredményezett.

Az ellenséges vadászgépekkel harcoló elfogó-vadászok sebességét tovább növelték a fegyverzet és a manőverező-képesség rovására, míg a földi célpontokat támadó csapásmérő gépkeen éppen ennek ellenkezője történt: a hordozható fegyverzetet növelték a sebesség kárára (ld. Grumman A-6).

Emiatt kevés ország volt képes mindkét szerepkörre megfelelő gépet fejleszteni - ennek ellenére az 1960-as években az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett egy rendkívül ambiciózus európai program is született, amely erre a problémára kereste a választ.

A lehetséges megoldás a változtatható szárny-nyilazás volt, mivel így kis és nagy sebességre egyaránt optimalizálhatták a gépeket (ld. amerikai F-111, szovjet MiG-23).

A hasonló, ám még hatékonyabbnak szánt európai programot az Egyesült Királyság és Franciaország indította, de a franciák már két évvel később, 1967-ben kiléptek, ám további egy év múlva csatlakozott Belgium, Hollandia, Kanada, az NSZK (Nyugat-Németország) és Olaszország. A program ekkor kapta a Multi Role Aircraft (angol; többcélú repülőgép, röviden MRA), majd az MRCA (az MRA kiegészült a Combat, azaz harci szóval) nevet.

Először egy együléses vadászgépet szerettek volna, de a fejlesztés rendkívül lassan haladt és többen kiléptek: 1970-ben már csak három ország - az Egyesült Királyság (BAC), az NSZK (MBB) és Olaszország (Aeritalia) alkotta a Panavia Aircraft GmbH-t (zárójelek között az adott ország hadiipari vállalkozásának neve olvasható), ez pedig a program átszervezésével járt.

Ekkor már kétféle változatot terveztek; megmaradt az együléses változat Panavia 100 néven, de megkezdték egy új, kétüléses repülő létrehozását is - végül 1971-re már csak ez utóbbiról írtak alá szándéknyilatkozatot. A tervezés elhúzódása miatt a gyártást csak 1977-ben kezdődött meg, a kész típus neve Panavia Tornado (forgószél) lett.


Konstrukció:

A Tornado nagyméretű, erőteljes repülőgép, melyet a korának megfelelően túlnyomórészt fémből (kisebb részt kompozitból) gyártottak. Ennek oka, hogy a széles, szögletes, félhéj-szerkezetű törzsnek kell elbírnia a két hajtóművet, a pilótakabint, a szárnyakat és a fegyverzetet.

A repülő legfontosabb részegysége kétség kívül mozgatható szárnya. Az ötvözött acélcsapon elforduló szárnyakat minimum 25, maximum 67 fokban lehet hátranyilazni (e két határérték között fokozatmentesen állíthatóak).

A szárnyak mozgatása az ADV változaton automatikus (mértékét a számítógép a megfelelő sebesség-tartományhoz igazítja). Mivel a felfüggesztési pontok a szárny mozgásának megfelelően elfordulnak, ezért ezek nem befolyásolják a repülési tulajdonságokat. A típus nagyméretű függőleges vezérsíkot kapott, a szárnyak 67 fokos elfordítás esetén gyakorlatilag egybeolvadnak a vízszintes vezérsíkokkal.

Az akár 28 tonnás gép mozgatását 2 db kétáramú, Turbo-Union RB.199-34R Mk 103-as sugárhajtómű végzi: a hajtóművek teljesítménye egyenként 43,8 kN, utánégetővel 76,8 kN. A Tornado ezekkel a hangsebesség kétszeresére is képes felgyorsulni, ugyanakkor az motorok alacsony sebességű repüléshez is ideálisak (a jobboldali fotón látható gép hátán a ”felhő” a környező levegőből kicsapódó vízből keletkezett, egy gyors manőver közben).

Jelentős tömege ellenére a repülőt futóműve háromtengelyes, az első tengelyen kettő, a hátsókon egy-egy kerékkel.

A típust kétfős személyzet (pilóta és fegyverkezelő) repüli, akik egymás mögött, katapultülésben foglalnak helyet. A fly-by-wire rendszerrel felszerelt gép kijelzőit kezdetben több CRT monitor alkotta, ezt később egyetlen multifunkciós kijelzőre cserélték.

A Tornado-k doppler radarjaikkal egyszerre képesek az ellenség bemérésére és a talajkövetésre (ez szükséges a földközeli repüléshez). Az ADV-k speciális „Foxhunter” radarja szimultán 20 célpont követésére alkalmas, maximum 160 km-es távolságig. Emellett a különböző változatokat lézertávmérővel és infravörös megvilágítóval is felszerelték (mivel egyes fegyverek igénylik a cél megvilágítását).

Mivel a típus egyes változatai elfogó vadásznak, míg másokat csapásmérő gépnek szántak és több ország saját fegyvereivel kívánta felszerelni, a Tornado-kra számos fegyver szerelhető.

A gép önvédelmének alapja két 27 mm-es Mauser BK-27-es gépágyút, a függesztőpontok száma 11, ezekre összesen maximum 9 tonnányi függesztmény rögzíthető, köztük légiharc-, földi célok elleni páncéltörő- vagy radarromboló-irányított rakéták, lézervezérlésű- és kifutópálya-romboló bombák vagy szabadesésű nukleáris töltetek. Ezek kiegészítésére a Tornado-kra üzemanyag-póttartályok és különféle kiegészítő elektronikai konténerek is felszerelhetőek.


Szolgálatban:

Összesen 9 prototípus és 6 nullszériás Tornado épült meg, közülük az első 1974. augusztus 14-én emelkedett fel a kifutó betonjáról, az első sorozatgép viszont csak mintegy 4 éves késéssel szállt fel.

Az elkészült 992 gép eredetileg három ország négy hadseregében állt szolgálatba: Németországban a Luftwaffe (légierő) és a Marineflieger (haditengerészeti légierő), Angliában a Royal Air Force (királyi légierő), míg Olaszországban az Aeronautica Militare (szintén a légierő) kötelékében (ez később kiegészült Szaúdi Királyi Légierővel).

A Tornado-k alapvetően kétféle változatban készültek: IDS (Interdictor/Strike; lefogó bombázó/támadó) és ADV (Air Defence Variant, légvédelmi) néven (ez utóbbit a Royal Air Force, azaz az Egyesült Királyság-beli királyi légierő szorgalmazta).

A Tornado IDS alapváltozata az IDS GR1-es volt, melyet folyamatosan továbbfejlesztettek. A GR1B az IDS-ek hajó-elhárításra kialakított változatai - a 26 RAF-gép Loddiemouth-ban (Skócia, Egyesült Királyság) állomásozik (a Blackburn Buccaneer gépeket váltották le).

Fő fegyverzetük a Sea Eagle rakéta, amely akár 100 km-en túli célpontokra is indítható. A GR-1-el ellentétben a GR4-esek az alapváltozat fejlesztései (az angol BAE Systems 2003-ig 142 db GR1-est alakított át).

A típus felderítő-változatai a GR1A, illetve GR4A nevet kapták. Ezeket felszerelték egy infravörös tartományban működő felderítő-eszközzel (TIRRS) és lecserélték a gépágyút. A vegyesen átépített és új építésű példányok a RAF-nál és Szaudi megfelelőjénél állnak szolgálatban (amióta a RAF alacsonytámadásról átállt közepes magasságú támadásra, a TIRRS-t már nem használják).

Az IDS mellett Németország és Olaszország kialakított egy felderítő/légvédelmi lefogó variánst is, Tornado ECR néven. Az először 1990. május 21-én felszálló gépeket feljavított motorral és radar-elhárító AMG-88 „HARM” rakétával vértezték fel.

A Panavia Tornado-nak kifejezetten elfogó-vadász változata is van, ADV néven. Ennek képességeit egy továbbfejlesztett hajtóművel és a GR1B változat radarjával fejlesztették tovább. A nagyon agilis gép feladata egy esetleges háborúban az ellenséges bombázók felkutatása és elfogása (a RAF által kifejlesztett repülőt az Egyesült Királyság mellett Szaúd-Arábia és Olaszország is üzemelteti).

A Tornado-kat elsőként az 1991-es Öbölháborúban vetették be, ahol sok veszélyes bevetést hajtottak végre: a földtől alig 60-75 méterre száguldó GR1-esek feladata itt az iraki repülőterek elpusztítása volt. A küldetéseket egy négylépcsős terv alapján teljesítették.

Először a céltól mintegy 10 km-re alakzatba fejlődtek, azaz szétváltak. Az erős légvédelmi fedezet miatt a gépek nem egy irányból közelítettek: a repülők kis késéssel szemből, balról, illetve jobboldalról húztak át a repülőterek felett. Ezután a fegyverindítási ponton (közvetlenül a felszállópálya előtt) a fedélzeti számítógép kiszámolta, mikor kell kioldani a fegyvereket.

Az aknatelepítő gépek szoros alakzatban támadtak, a kötelékek párszáz méterenként követték egymást. Miután kioldották ejtőernyős aknáikat, a Tornado-k teljes sebességre kapcsoltak, hogy minél gyorsabban kiérhessenek a veszélyzónából.

Bár ezeket a feladatokat kiválóan teljesítették (egyetlen iraki vadászgépnek sem sikerült felszállnia), a Sivatagi Vihar hadműveletben játszott szerepükért komoly árat fizettek - csak a földi légvédelemtől öt gép pusztult el (a típust hatékonysága miatt MiG-falónak nevezték). E hadművelet lezárulta után a repülők harcoltak a Jugoszláviai-, a Boszniai-, a Koszovói- és az Iraki háborúban, de részt vettek a Líbiai polgárháborúban és az Afganisztáni szerepvállalásban is.

Összegzésképpen elmondható, hogy a Panavia Tornado egy rendkívül erős és nagy teljesítményű típus, amely a folyamatos fejlesztésnek és az élettartam-hosszabbításnak köszönhetően előreláthatóan legalább 2025-ig fog szolgálni (a jobboldalt látható német Panavia Tornado IDS a honi légierő fennállásának 50. évfordulójára kapta látványos festést - a kép 2005-ben készült).

Az, hogy képességei ellenére sem sikerült jelentős exportsikereket elkönyvelniük, főleg az egyfeladatos gépeknek ”köszönhető” (mivel a kisebb légierők nem tudnák megfizetni a különböző repülők fenntartását).


Műszaki adatok:

Név: Panavia Tornado (forgószél)

Típus: többcélú, típustól függően elfogóvadász-, hajóelhárító- vagy alacsonytámadó-repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 16,72 m

Fesztáv: 8,60-13,91 m (minimális, illetve maximális szárny-nyilazás esetén)

Magasság: 5,95 m

Szerkezeti tömeg: 13.890.kg

Max. felszálló tömeg: 28.000.kg

Motor: 2 db sugárhajtómű, egyenként 43,8 kN (utánégetővel 76,8 kN) tolóerejű (Turbo-Union RB199-34R Mk 103, kétáramú-)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 2 db 27 mm-es gépágyú (Mauser BK-27, a szárnytövekben), 11 függesztési ponton maximum 9000 kg-nyi irányított rakéta, bomba, akna vagy célmegjelölő/zavaró konténer

Teljesítmények:

Végsebesség: 2400 km/h (2,2 Mach)

Csúcsmagasság: 15.240.m

Emelkedőképesség: 1278 m/perc

Hatótávolság: 3890 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.