North American Rockwell OV-10

„Szegény repülő mindenes”


Tervezés:

Az 1920-as évekig a legtöbb katonai repülőgépet méret és funkció szerint be lehetett sorolni négy osztályba: kisméretű felderítő és vadászgépek, illetve nagyméretű teherszállítók és bombázók.

Természetesen már az első világháború alatt is megjelentek olyan típusok, amelyeket több kategória jellemzőivel rendelkeztek, pl.: a zuhanóbombázók vagy az 1930-as évek egyik legnépszerűbb átmeneti típusa, a nehézvadász. Ezek a járművek vadászgépek és bombázók közötti méretük révén gyorsan nagy távolságokat tehettek meg és elődeiknél több fegyvert hordozhattak (többségükre bombát is fel lehetett szerelni, ezáltal több feladatra is bevethették őket, ami a kisebb országok számára ideális választássá tette ezeket a repülőket.

Hasonló, de jóval mostohábban kezelt csoport volt a földi egységeket támogató, alacsonytámadó repülőgépeké. Kevés ilyen típusú repülő épült, többségüket elavult vadászgépek alkották. Ez különösen annak fényében furcsa, hogy a második világháború alatt mind a német, mind pedig a szovjet vezetés úgy gondolta, a légierő szerepe kimerül a gyalogság kiszolgálásában.

Ez a mellőzöttség a második világháborút követően is megmaradt: az 1940-es, 50-es évek legtöbb ilyen típusú repülőgépe dugattyús motorú gép volt, amelyek az első vonalból szorultak ki (ld.: Koreai háború, Szuezi válság, stb.).

Az 1950-es évek végén az amerikai hadsereg és a tengerészgyalogság egy közös programot indított, melynek célja egy olyan könnyű felderítő repülőgép létrehozása volt, amely földi célpontok támadására is alkalmas.

Bár valóban létrejött egy, a feltételeknek megfelelő típus (a Grumman OV-1 „Mohawk”), de a program nem volt zökkenőmentes. A gyalogság nem csatlakozott, mert a támadó helikopterben látták a jövőt, a légierő nem akart konkurenciát, ezért ellenezték a fegyverek felszerelését, a haditengerészet pedig nem tartott igényt egy drága repülőre, ezért még a fejlesztési fázis alatt kiszálltak a programból.

Mivel azonban az Amerikai Egyesült Államok a nyugati világ csendőreként számos helyi konfliktusba bonyolódott, minden haderőnemnek szüksége volt egy ilyen repülőgépre. Végül egy összetett programot indítottak LARA - Light Armed Reconnaissance Aircraft (angol; könnyű felfegyverzett felderítő repülőgép) néven.

A kiírás jóformán lehetetlen feltételeket szabott: a gép képes legyen legalább 560 km/h-s sebességre, kiváló legyen a manőverező-képessége, viseljen el 8 G-s terhelést, ráadásul képes legyen felszállni egy 240 m-es sávról, illetve repülőgép-hordozóról.

További kitétel volt a két hajtómű beépítése, a minimum 1,1 tonnás terhelhetőség, legalább hat katona szállítása, hogy legénységét két fő alkossa és át lehessen alakítani hidroplánná. Fegyverzetét alapesetben négy géppuskának kellt alkotnia, de úgy, hogy lehetőség legyen más fegyver felszerelésére is: többek között egy gépágyút vagy légiharc-rakétákat is hordozhasson (ráadásul ára mérsékelt maradjon).

Mivel a számos megkötés ellenére mind a szárazföldi, a légi, mind pedig a vízi alakulatoktól várható volt megrendelés, az érdeklődés különösen nagy volt. Közel tucatnyi pályázat érkezett: az ismert repülőgépgyárak (Convair, Douglas, Grumman, Lockheed) mellett a Beechcraft, a Goodyear, a Helio és a Martin is pályázott, ahogy a North American-Rockwell is.

Ez utóbbi vállalat a North American Aviation és a Rockwell International egyesüléséből született és prototípusuk, az NA-300-as nyerte el a tendert (a gépet hivatalosan OV-10 Bronco-ként jelölték).


Konstrukció:

A North American vállalat már korábban híressé vált formabontó, rekorder típusairól (ld.: F-82 „Twin Mustang”, X-15, XB-70 „Valkyrie”, stb.) és az OV-10-es is jellegzetes, teljesen egyedi kialakítású repülőgép volt.

Azért, hogy szavatolják a kilátást és a megfelelő terhelhetőséget, a Bronco rövid, ám széles törzset kapott, a pilótafülke pedig a szárnyak és a hajtóművek előtt kapott helyet, amitől az orr-rész hasonlóvá vált a harci helikoptereken alkalmazottakhoz.

Részben emiatt kettős faroktartót alkalmaztak, amely - nagyobb vezérsíkjai révén - javította a gép fordulékonyságát és amellett, hogy relatív kevés nyersanyag felhasználásával hozták létre, még a stabilitást is növelte.

A típus szárnyai az alsó kategóriás civil kisrepülőgépeket idézték: teljesen egyenesek voltak, viszont a gép fesztávolsága meglepően kicsi, mindössze 12,2 méteres volt, azaz rövidebb, mint a gép hosszirányú kiterjedése (a fesztáv/hossz aránya tehát 1 alatti volt, noha ez a legtöbb repülőnél kb. 1,5-ös, de egyes civil gépeken akár a hossz 3-4-szerese is lehet).

Érdekes módon a szárnyak mögé már csak a törzset lezáró áramvonalas kúp került, illetve a farokrész az egy vízszintes és két függőleges vezérsíkkal.

A Bronco-t két darab, a Garrett által gyártott turbolégcsavaros hajtómű emelte a levegőbe - a két motor összteljesítménye mindössze 1430 lóerő volt. Az OV-10-es ezzel mindössze 452 km/h-s sebességre gyorsíthatott, viszont az eredetileg helikopterek meghajtására kifejlesztett T76-os hajtómű üzemanyag-fogyasztása csekély volt.

További könnyebbséget jelentett, hogy a repülőgépet különleges szerszámok nélkül is szét lehetett szedni és kerozin mellett vészhelyzetben a személygépjárművekben alkalmazott üzemanyaggal is működött.

Az OV-10-es különleges kialakításával szemben a gép futóműve teljesen hagyományos, hárompontos, tricikli elrendezésű volt egy kisebb orrkerékkel és két hátsó féltengellyel. A repülő első kerekét az orrba, a hátsókat a hajtómű és a farokrész közötti szekcióba húzta be.

A típust úgy tervezték, hogy akár egy betonútról is képes legyen felszállni, a repülőgép-hordozókon pedig úgy tudott landolni és startolni, hogy nem volt szüksége sem a katapultra, sem pedig a fékező kábelekre.

A Bronco fő feladata a földi csapásmérés volt, amiben komoly könnyebbséget jelentett a kétüléses pilótafülkék gazdag üvegezése (a fülke szélesebb volt a törzsnél is, ezáltal a személyzet a gép alatti területre is ráláthatott).

Az OV-10 alapváltozatának fegyverzetét négy darab 7,62 mm-es (M60-as) géppuska alkotta. Emellett összesen hét függesztési pontot alakítottak ki: egyet a törzs alatt, kettőt-kettőt a szárnycsonkokon, egyet-egyet pedig a szárnyak végein.

A kiegészítő fegyverzetet jellemzően nem irányított rakétablokkok adták (pl.: 70 mm-es „Mighty Mouse” vagy a 125 mm-es „Zuni” rakéták). Emellett lehetőség volt irányított rakéták hordozására is, de erre a célra kizárólag az AIM-9 „Sidewinder” rövid hatótávolságú légiharc-rakétát rendszeresítették (ezek kerültek a szárnyvégekre). A legnagyobb teherbírású, törzs alatti tartóra szabványos gépágyú-konténert is fel lehetett szerelni, de a Bronco maximum 227 kg-nyi bombát is hordozhatott.


Szolgálatban:

A LARA program típusai rendkívül hasonlóak voltak egymáshoz, de több érdekes kialakítású repülőgép is megjelent, a Goodyear például egy rendkívül zömök repülőcsónakkal, a GA-39-essel pályázott. Miután az NA-300-ast 1964-ben nyertesként kiválasztották, az első prototípus egy évvel később, 1965. július 16-án már a levegőbe emelkedett.

A várakozásokkal szemben a Bronco-ból húsz éves gyártása alatt (1985-ig) mindössze 380 db készült el, ám a relatív alacsony példány ellenére a típust rendkívül széles körben használták: az amerikai haditengerészet mellett a tengerészgyalogság és a légierő is üzemeltette.

A Bronco-kat a frontokhoz közeli szükség-repülőterekről vetették be. Számos feladatra használták őket: felderítésre, megfigyelésre, járőrözésre, tüzérségi tűzhelyesbítésre, radiológiai mérésekre, fotózásra, de személy- és teherszállításra valamint ejtőernyős-ugratásra is. A gépeket gyakran küldték fegyveres missziókra is: a repülő legénységének a általában a földi csapatokat kellett támogatnia vagy helikoptereket kísérnie.

Az OV-10-eseket rendkívül nagy számban küldték harcba a Vietnámi háborúban (többek között a Harci Bronco hadművelet keretében), de még a Sivatagi Vihar hadműveletben is teljesítettek bevetéseket.

Az Amerikai Egyesült Államok mellett a típusból rendelt a Fülöp szigetek, Indonézia, Kolumbia, Marokkó, Németország, Thaiföld és Venezuela hadserege is, sőt, a Kaliforniai tűzoltóság is üzemeltette.

A Bronco-k alapváltozata az OV-10A volt - összesen 271 ilyen példány készült, ez a legyártott gépek mintegy 70%-a. 18 db gépet Németország számára OV-10B jelöléssel készítettek (célzsák-vontatónak). Ebből a modellből készült egy alváltozat is, az OV-10B(Z), amelynél a repülő törzse fölé egy sugárhajtóművet szereltek (akárcsak a második világháborús Heinkel He 162-esnél).

Az OV-10C és OV-10E is külföldi megrendelésre készült: előbbi 32 gépet Thaiföld vette át, utóbbi 16-ot Venezuela (a 16 indonéz gépet OV-10F-ként jelölték, de a másik két típushoz hasonlóan ezek is OV-10A-k voltak).

Hosszú szolgálati ideje miatt az amerikaiak modernizálták saját Bronco-ikat: az OV-10D sorozat egy komplex feljavítás volt, melynek során a repülők erősebb vázat, nagyobb teljesítményű hajtóműveket, jobb fegyverzetet és modern elektronikát kaptak. A kisszámú, OV-10A-ból átalakított ”D” sorozatot könnyű megkülönböztetni az elődökénél nagyobb orrukról.

Az Amerikai Egyesült Államok 1995-ben ugyan kivonta OV-10-eseit a szolgálatból, de a Bronco-hoz a Boeing elkészített egy második javítócsomagot (OV-10X) és - tekintettel a nemzetközi érdeklődésre - könnyen elképzelhető, hogy a típus története még korántsem ért véget.


Műszaki adatok:

Név: North American Rockwell OV-10A „Bronco”

Típus: (többcélú) földi csapattámogató repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 12,67 m

Fesztáv: 12,19 m

Magasság: 4,62 m

Szerkezeti tömeg: 3.127.kg

Max. felszálló tömeg: 6.552.kg

Motor: turbólégcsavaros, 2 db, egyenként 715 Le-s (Garrett T76-G-410/412)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 4 db 7,62 mm-es géppuska (M60C), 7 függesztési pont, lehetőség különböző nem irányított és irányított rakéták, gépágyú-konténer vagy maximum 227 kg-nyi bomba hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 452 km/h

Csúcsmagasság: 7.315.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Emelkedőképesség: 927 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.