Mikojan-Gurjevics MiG-23
„Szárnyaszegett vadász”
Tervezés:
A második világháború után kialakuló hidegháborúban az Amerikai Egyesült Államok kezdetben gazdasági és haditechnikai téren is messze felülmúlta kommunista ellenfelét, a Szovjetunió egyszerű, de ötletes megoldásokat használó, gyakran rendkívül strapabíró harcjárművei és fegyverei azonban hamarosan méltó ellenfelekké váltak. Ezek közé tartozott a Mikojan-Gurjevics MiG-21-es sugárhajtású vadászrepülőgép is, amelyet az 1950-es évek közepétől rendkívül nagy sorozatban gyártottak (közel fél évszázados gyártása során valamivel 14000 alatti MiG-21-es épült, ezáltal a típus a legnagyobb példányszámban gyártott, hangsebesség feletti repülőgéppé vált).
A MiG-21-es a hidegháború végéig a keleti blokk meghatározó vadászgépévének számított, amely a Vietnámi háború alatt sikeresen vette fel a versenyt a fejlettebb, nehezebb amerikai típusokkal szemben. A könnyű, agilis MiG-21-es annak az 1930-as években beinduló trendnek volt az egyik utolsó követője, amely a lehető legnagyobb végsebességet minden más jellemzőnél előbbre helyezte. Ennek köszönhetően a MiG-21-es későbbi alváltozatainak sebessége elérte a kétszeres hangsebességet, de ezért komoly árat kellett fizetni.
Az egy hajtóműves MiG-21-es alacsony tömegét részben a terhelhetőség kárára érték el, ezért a vadászgép korai változatai a beépített gépágyú mellett mindössze 2 db R-3Sz kis hatótávolságú légiharc-rakétát hordoztak (igaz, ezt a későbbiekben fokozatosan növelték). Szintén komoly problémát jelentett a korlátozott hatótávolság (a kis mennyiségű üzemanyag-készletet az utánégető magas fogyasztása is csökkentette), a MiG-21-es egyik legnagyobb hiányossága azonban a szükséges felszállópálya hossza volt.
A MiG-21-est kétszeres hangsebességre optimalizálták, ezért minimális fesztávolságú deltaszárnyakat kapott (a típus hossza több mint kétszerese volt a 7 méteres fesztávolságú szárnyaknak). Az apró szárnyak kétszeres hangsebesség mellett is elfogadható manőverező-képességet biztosított, de emiatt a repülő alacsony sebességen lomhává vált és mivel a szárnyakon csak korlátozott mértékű felhajtóerő keletkezett, a gép leszálló-sebessége magas volt, emiatt rendkívül hosszú kifutó-pályát igényelt (hasonló problémával szembesültek az amerikaiak a kortárs Lockheed F-104 „Starfighter” típusnál).
A csekély hatótávolság és a hosszú kifutó igénye azonban rendkívül sérülékennyé tette a típust, lévén a repülőterek már a második világháború alatt is kiemelt célpontoknak számítottak, mert ezeket az összecsapás kezdetén elpusztítva megakadályozhatták a repülőgépek felszállását. Amikor az 1960-as évek közepén megkezdődött a MiG-21-es váltótípusának tervezése, a szovjetek ezért egy minden téren jobb vadászgépet kívántak kialakítani. Amellett, hogy elvárták a nagyobb teljesítményű, látóhatáron túli célokat észlelő radart (és az ehhez szükséges nagy hatótávolságú rakétákat), illetve a korábbiaknál is magasabb végsebességet, az új típusnak emellett alacsony sebességen is jól irányíthatónak kellett maradnia és csökkenteni kellett a szükség kifutó hosszát.
A Mikojan-Gurjevics tervezőirodát vezető Artyom Ivanovics Mikoján számára (a Je-8-as kudarcát követően) nyilvánvalóvá vált, hogy ezen elvárásokat egyetlen hagyományos kialakítású repülőgép sem képes teljesíteni, ezért más irányba indult el. Kezdetben mérlegelték a lehetőségét egy emelő-hajtómű beépítésének (hasonlót használt a néhány évvel későbbi Jakovlev Jak-38-as), de az ezt használó MiG-23-01-es (gyakorlatilag egy MiG-21-es két dedikált emelő hajtóművel) rávilágított a Jak-38-ason is megjelenő problémára: a bonyolult és nehéz emelő hajtóművek a fel- és leszállás kivételével holtsúlynak számítottak (jobbra egy ilyen típus látható).
A második megoldás egy változtatható szárny-nyilazású típus volt. Ilyen kialakítású repülőgépet a tervezőiroda korábban nem épített, de a szovjet Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézet (orosz rövidítéssel CAGI) elvégezte a szükséges előtanulmányokat, amelyeket felhasználva (a MiG-23-01-eggyel párhuzamosan) a tervezőiroda megalkotta a MiG-23-11-es prototípust. Utóbbi lényegesen jobb teljesítményt mutatott, de szükség volt további fejlesztésre, ezért újabb prototípusokat építettek, mielőtt 1967-ben megkezdődött volna a típus sorozatgyártása, MiG-23 jelzéssel (a vadászgép NATO-kódja Flogger, azaz korbácsoló, fenyítő volt).
Konstrukció:
A MiG-23-as (a legtöbb szovjet típushoz hasonlóan) sokban hasonlított egy kortárs amerikai modellhez (jelen esetben a General Dynamics F-111 „Aardvark”-hoz), de azzal szemben megőrizte elődje relatív egyszerű és könnyű szerkezetét. A típus ennek ellenére külsőre (is) eltért az előd MiG-21-estől, aminek két oka volt. Egyrészt a jellegzetes, nyitott orr a mach-kúppal eltűnt (mivel ez akadályozta egy nagyméretű radar beépítését), illetve a korábbi hagyományos, középső bekötésű szárnyakat változtatható nyilazású vállszárnyak váltották fel.
A szárnyakat eredetileg három állásban lehetett rögzíteni: átrepüléshez a középső, 45 fokos szögben, szuperszonikus repülésben teljesen hátratolva (72 fokos szögben), leszállásnál viszont közel egyenes helyzetben (16 fokos szögben), ezáltal a repülőgép mindig az aktuális igényeknek megfelelően viselkedhetett (a későbbiekben egy negyedik, 33 fokos nyilazási lehetőséget is kialakítottak).
Az egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkot megtartották, de előbbi hosszan előrenyúló gerincet kapott, utóbbi pedig teljes mértékben kitéríthető volt. A típus emellett rendelkezett egy, a leszálláshoz felhajtható pót-vezérsíkkal a farokrész alatt, amely javította a stabilitást (ezt azért nem fixen építették be, mert a futómű alá ért), valamint a farokban elhelyeztek egy fékernyőt, amely tovább csökkentette a leszálláshoz szükséges úthosszt.
A zárt orr miatt a MiG-23-as állítható (az amerikai F-4 „Phantom II”-ről másolt) légbeömlő-nyílásai a pilótafülke két oldalára kerültek át. A repülőgépet a korábbi Tumanszkij R-11-es hajtómű helyett egy fejlettebb Tumanszkij R-29-es gázturbinás sugárhajtómű mozgatta, a késői változatokban ez már elődjéhez képest kb. kétszeres teljesítményt adott le. A típus hagyományos elrendezésű, három tengelyes futóművet kapott egyetlen orrfutóval (rajta két kerékkel) és egy-egy szárnyak alatti futószárral. A felső bekötésű szárnyak miatt a MiG-23-as főfutóit több lépésben, a törzsbe húzta be.
A MiG-23-as első változata gyakorlatilag azonos fegyverzettel rendelkezett, mint a korábbi MiG-21-es: 1 db beépített 23 mm-es Grjazev-Sipunov GS-23-as gépágyúval rendelkezett (igaz, megnövelt lőszer-kapacitással), emellett az R-3Sz kis hatótávolságú légiharc-rakéta fejlesztett változatát hordozta, de a repülőgép összesen 7 db (később 9 db) függesztési ponttal rendelkezett (igaz, a két külsőt csak 16 fokos állásban, ledobható üzemanyag-tartályok számára lehetett használni).
A későbbiekben az R-3Sz rakétát a kifejezetten a MiG-23-as számára fejlesztett modernebb R-60-as, majd a közel négyszer nagyobb, maximum 30 km-es hatótávolságú R-73-as légiharc-rakétákkal váltották ki. Legalább egy változat képes volt a 100 km feletti hatótávolságú R-27-es levegő-levegő rakéta indítására.
A rakéták mellett a repülőgépet felszerelhették további gépágyú-konténerekkel, földi célpontok elleni H-23-as irányított rakétákkal (ezt szintén kifejezetten a MiG-23-as számára fejlesztették), 57 mm-es nem irányított rakétákkal és (maximum 500 kg-os) nem irányított légibombákkal, illetve (átrepüléshez) üzemanyag-póttartályokkal. A szovjet példányok egy részét nukleáris fegyverzet hordozására is alkalmassá tették.
Szolgálatban:
A MiG-23-as első prototípusa 1967. június 10-én teljesítette szűzfelszállását, a sorozatgyártású példányok 1970-ben álltak szolgálatba. A repülőgép az első szovjet 3. generációs vadászgépnek számított, de a típus soha nem tudott maradéktalanul megfelelni a vele szemben támasztott magas elvárásoknak. Az első sorozatgyártású változat a MiG-23Sz (NATO kódja: Flogger-A) volt: mivel nem készült el időben a repülőbe szánt Szapfir-23-as rádiólokátor, ehelyett ez a modell a MiG-21-es lényegesen kisebb teljesítményű egységét használták (emiatt ez a típus könnyen felismerhető a későbbieknél kisebb orráról). A más műszereket is nélkülöző, több műszaki problémával küzdő sorozat nem volt hadra fogható, ezért 60 példány után áttértek a MiG-23SzM előállítására.
Ez a változat már az eredetileg tervezett Szapfir-23 radart használta, emellett a repülő szárnyait és törzsét módosították, amely ugyan megoldotta a korábbi problémák egy részét, de később további tervezési hibákat fedeztek fel, ezért kb. 100 db MiG-23SzM után áttértek a MiG-23M (NATO kódja: Flogger-B) előállítására.
Ez egy jelentősen átalakított testű változat volt nagyobb teljesítményű hajtóművel és új műszerekkel. A MiG-23M-et kizárólag a Szovjetunió használta, de MiG-23MF néven egyszerűsített változatát a Varsói Szerződés országainak, a modern műszereket és fegyverzetet egyáltalán nem tartalmazó ”lebutított” MiG-23MSz változatát pedig fejlődő afrikai és közel-keleti országoknak értékesítették. A Flogger-C kódjelű változat neve ellenére nem továbbfejlesztett gépeket, csupán a típus kétüléses kiképző változatát (MiG-23UB) takarta.
A csalódást keltő, lomha változatok miatt 1975-ben bemutatták a kifejezetten manőverező légiharcra fejlesztett MiG-23MLA-t (Flogger-G), amely új, kisebb fogyasztású (Tumanszkij R-35-ös) hajtóművet, csökkentett tömeget és új műszereket kapott. A MiG-23-asból több további változatot is kialakítottak, de ahogy fentebb is olvasható, a repülőgép (bár a legtöbb kommunista és szimpatizáns ország rendszeresítette), soha nem vált igazán sikeressé (annak ellenére, hogy összes változatából együtt több mint 5000 példány épült).
Ennek több oka volt. A típus ára a MiG-21-esnél magasabb, élettartama lényegesen alacsonyabb, karbantartása pedig bonyolult volt, miközben igen rossz baleseti statisztikákkal rendelkezett (a Magyar Népköztársaság 16 példányt üzemeltetett, ebből 5 gép zuhant le, köztük kettő kétüléses oktató-modell volt).
A MiG-23-as változtatható szárny-nyilazása ugyan jelentősen növelte a repülőgép képességeit, de egyben rendkívül nehézzé tette a vezetését, a mélyen ülő pilóta és a géptörzsön kialakított gerinc miatt a repülőből hátrafelé csak korlátozottan lehetett kilátni, ráadásul a szárnyak elforduló bekötési pontjai behatárolták a manőverező-képességet (mivel ezek nem bírták a jelentős túlterhelést), ezért a típus gyakorlatilag csak bombázók elfogására volt alkalmas.
A második generációs típusok (köztük a MiG-23MLA) ugyan orvosolták a legtöbb problémát, de mire ezek az 1970-es évek végén rendszerbe álltak, az amerikaiak már lényegesen fejlettebb negyedik generációs típusokat használtak (pl.: a McDonnell Douglas F-15 „Eagle”).
További problémát okozott, hogy Egyiptom MiG-23-asait az Amerikai Egyesült Államok és Izrael számára értékesítette, ami komoly segítséget jelentett a típus megismerésében és az ellene való harc kidolgozásába. Egyiptomtól a Kínai Népköztársaság is vásárolt, majd az átvett gépeken szerzett tapasztalatokat felhasználva Shenyang J-8-as típusát átalakította J-8II-essé (a MiG-23-as orrával, de a MiG-21-es fix deltaszárnyaival).
A MiG-23-as összességében relatív sikertelen karriert futott be vadászgépként (jellemző, hogy a legtöbb ország a típust a korábbi MiG-21-es kiváltásának reményében rendszeresítette, amelyet többnyire mégis később vontak ki). A repülőgépet tucatnyi ország rendszeresítette, de (az afrikai határvillongások és polgárháborúk kivételével) kizárólag közel-keleti országok használták háborúban: Szíria Izrael ellen, Irak pedig Irán, majd az első Öbölháborúban Kuvait ellen (csekély eredménnyel).
A MiG-23-as kudarca vezetett a sikeres MiG-29-eshez, de emellett a típusból már az 1960-as években kifejlesztettek földi csapásmérő változatokat (pl.: MiG-23B/Flogger-F, MiG-23BN/Flogger H). Ezeket a gépek jobb kilátást biztosító pilótafülkével szerelték, amelyet részben páncéloztak, valamint fegyverzetüket földi célpontok ellen optimalizálták, de egyéb téren azonosak voltak a vadász-változatokkal.
Az 1970-es években a típusból dedikált földi csapásmérő változatokat is kialakítottak (MiG-27 család, NATO-kódnevük szintén Flogger), amelyek egyszerűsített műszerekkel rendelkeztek és könnyen megkülönböztethetők a MiG-23-asoktól, mert elhagyták róluk a rádiólokátort (emiatt hosszú, de karcsú orrot kaptak - ld. bal oldali fotó), valamint egyszerűbb egységekkel váltották ki a MiG-23-as bonyolult, nagyobb sebességre optimaliált beömlőnyílásait. Összesen több mint 1000 db MiG-27-es épült, amelyeket szintén jelentős számban exportáltak a Varsói Szerződés államaiba, de a nagyobb méretű, két hajtóműves (de szintén változtatható szárny-nyilazású) kortárs Szuhoj Szu-24-es és az eredetileg is földi csapásmérő (fix szárnyú) Szuhoj Su-25-ös hamar háttérbe szorította.
Műszaki adatok:
Név: Mikojan-Gurjevics MiG-23MLD (Flogger-K) „Flogger” (korbácsoló)
Típus: együléses (változtatható szárny-nyilazású) sugárhajtású vadászrepülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 15,65 m
Fesztáv: 13,97 m (16 fokos állásszögnél), 7,78 m (72 fokos állásszögnél)
Magasság: 4,82 m
Szerkezeti tömeg: 9.595.kg
Max. felszálló tömeg: 18.030.kg
Motor: sugárhajtóműves, 83,6 kN (utánégetővel 127 kN) tolóerejű (Tumanszkij R–35–300)
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: 1 db 23 mm-es gépágyú (Grjazev-Sipunov GS-23, a testben, lehetőség 3000 kg-nyi irányított vagy nem irányított rakéta, bomba vagy üzemanyag-póttartály hordozására
Teljesítmények:
Végsebesség: 2500 km/h (2,35 Mach)
Csúcsmagasság: 18.500 m
Emelkedőképesség: 14400 m/perc
Hatótávolság: 1150 km (átrepülésnél, póttartályokkal 2820 km)