MÁVAG Héjja

„Hajj, azok a régi szép idők”


Tervezés:

A honfoglalás-korában a magyarok hadserege a világ élvonalába tartozott: a páncélzatot nem viselő, a les-vetésben és megtévesztésben járatos lovasoknak sokáig nem akadt párja. Ám idővel az európai országok hadseregeinek fejlettsége beérte, majd meghaladta a magyarokét és ezzel kezdetét vette a hanyatlás. A középkorban még egyedül is erős ország az Osztrák-Magyar monarchia idejében már csak regionális nagyhatalomnak számított, noha az első világháborúban a tengeralattjárók mellett az akkor korszerűnek számító katonai léghajókról is ismert volt.

De az első világháború végére a dicső napok végleg elmúltak: a vesztes háborút követően Magyarország kétharmada a környező népeké lett, köztük a katonailag fontos nyersanyag-lelőhelyek és üzemek többsége. Ez gyakorlatilag a hazai haditechnikai-ipar végét is jelentette: az országot más nemzetekre utalták és a tiltások miatt sokáig nem juthatott megfelelő nyersanyagokhoz sem.

Még a Versailles-i békében megfogalmazott tiltásoknál is nagyobb problémát jelentett a teljesen ellenséges környezet. A Szövetségesek nagy húzása az volt, hogy minden környező ország (még a korábbi szövetséges és a vesztes oldalon álló Ausztria is) kapott magyar területeket. Emiatt a környező hatalmak (a Kisantant) mindegyike ellenségesen viselkedett a magyarokkal, mivel féltek, hogy az ország esetleg erővel próbálja visszaszerezni a magyarlakta településeket.

Ez volt az oka, amiért a harmincas években az újraszerveződő magyar hadseregek csak távoli országokból jutottak némi hadfelszereléshez (ld.: a svéd Strv m/21 könnyű harckocsi vagy az Egyesült Királyságban letelepedett magyar Straussler Miklós páncélgépkocsi-tervei).

A magyarok így - kényszerűségből - ismét Németországhoz közeledtek, mivel ez volt az egyetlen nagyhatalom, amely nem viselkedett ellenségesen. Ez elvben modern haditechnnikát is jelenthetett volna, de a németek kétkulacsos taktikát alkalmaztak. Bár számos típusból adtak el (majd atak át a háború alatt), de vigyáztak arra, hogy élvonalbeli technológiát soha ne adjanak át (ld.: a kútba esett. Panzerkampfwagen V-rendelés).

Magyarország kénytelen voltak a korábbi ellenfél, Olaszország segítségét kérni és az olasz fasiszták számos típust el is adtak hazánknak és nem csak repülőket: többek között a CV-33-as tankettek is tőlük származtak. A magyar futárgépek (Káplár I és II vagy a Levente I és II) és a néhány német típus mellett a légierő gerincét is olasz gépek adták. Mivel a németek nem voltak hajlandóak eladni a Heinkel He 112 bombázó gyártási jogát (sőt, a megrendelt gépeket sem szállították le), helyettük a kormány Caproni Ca.310 „Libeccio”-kat vásárolt (a megbízhatatlan gépeket a gyakori balesetek miatt gyorsan Ca.135-ösökre cserélték).

De a magyaroknak - bár igyekeztek a lehető legtovább kimaradni a háborúból - egy nagy teljesítményű vadászgépre is szükségük volt. Ekkor ismét az olaszok oldották meg a problémát a Reggiane Re 2000-es vadászgép eladásával (ez a típus versenybe szállt az olasz vadászgép-programban is, de alulmaradt a Macchi C.200-assal szemben). A 60 db Re.2000-es rendelést követően Magyarország újabb 70 gépet rendelt és a típus licencét is megvásárolták, majd a saját igényeikhez (de főleg a magyar lehetőségekhez) igazítva gyártani kezdték. Az olasz repülő beceneve a Falco volt, amely héját jelent, ezért az új modell a Héjja nevet kapta (a héja szót akkoriban két ”J”-vel írták).


Konstrukció:

A Héjja a C.2000-esen alapult: gyakorlatilag megegyezett a Falco-val - mindkét típus fém vázat és áramvonalazott szárnyat kapott. A hátrafelé keskenyedő törzs jellegzetes olasz vonás volt, de a típus a szokatlanul hosszú pilótafülkéről is meg lehetett ismerni.

A vadászgépet eredetileg a Piaggio P.XI RC.40 csillagmotor hajtotta, amely a francia Gnome-Rhône 14K „Mistral Major” licencgyártású változata volt. Ez a típus rendkívül elterjed volt: a francia, olasz és magyar repülők mellett lengyel, román, svéd és szovjet típusok is használták. A Héjja motorját a magyar Weiss Manfréd vállalat gyártotta, de valójában ez is a francia bázismodellen alapult.

A hajtómű tömege azonban kisebb volt az eredetinél, emiatt a gép súlypontja arrébb tolódott és ez negatívan befolyásolta az irányíthatóságot - kényszermegoldásként egy 40 cm-es betoldással orvosolták a problémát. A 14 hengeres kettős csillagmotor a 985 lőerős Piaggio-val szemben 1030 lóerőre volt képes, de a változtatások hatására a típus végsebessége 500 km/-h alá csökkent.

Ugyanakkor e típus már behúzható futószárakat, farokkereket és zárt pilótafülkét kapott, ezért modernek számított (igaz, fegyverzetét mindössze két 12,7 mm-es nehéz-géppuska alkotta).


Szolgálatban:

A Héjja az R.2000-es hazai megfelelője volt és célja egy magyar gyártású vadászgép megalkotása volt, de már a gépek leszállításával is gondok voltak. Magyarországon több szervezet foglalkozott repülőgépek előállításával: a Káplár-t például a Műegyetemi Aerotechnikai Intézet tervezte és Rubik Ernő Aero Ever gyára, valamint a csepeli Uhry gyár is készített légi járműveket. Csakhogy egy modern vadászgép legyártására gyakorlatilag egyetlen jelölt volt: a számos alkalommal átnevezett Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak (röviden MÁVAG), mivel a Weiss Manfréd Gyár csak alkatrész-gyártással foglalkozott.

A típus nem volt kiemelkedő képességű: bár manőverező-képessége felülmúlta a Macchi C.200-asét, végsebessége jelentősen elmaradt nemcsak a korszak élvonalbeli vadászgépeitől, de több más típusoktól (pl. a Dewoitine D.520-tól) is. Ennek egyik oka a páncélzat beépítése volt: egy nehezebb hát- és egy könnyebb fej-páncélt építettek a gépbe, ez pedig megnövelte a harcjármű tömegét (a 151 kg-os plusztömeget a legénység előtt is titkolták és 100 kg alatti tömeget jelöltek).

A kiegészítő védelem és az alaptípusnál nagyobb teljesítmény alapján a Héjja megfelelő típusnak tűnt, de valójában képessége még a Re.2000-as szintjét sem érték el. A páncélzat alig nyújtott védelmet, de a hibás rögzítés miatt leszállásnál több esetben halálos balesetet okozott (leválva szétzúzta a pilóta fejét), ráadásul a hátpáncél miatt nem fért el a háternyő, ezért a pilóták kaptak egy-egy ejtőernyőt.

A motorral is gondok voltak: az eredetinél jóval megbízhatatlanabb magyar motor nemegyszer a levegőben leállt, ami szintén gépek elvesztésével járt (ráadásul egyes Héjjá-k a leszállások alatt átfordultak, de ezek csak kisebb sérülésekkel jártak). A MÁVAG Héjja vadászgépek szerencséjére élvonalbeli gépekkel ritkán találkoztak: feladatuk így többnyire a bombázók kísérése volt.

Mivel 1941-re a magyar döntéshozók számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Németország a továbbiakban sem fog vadászgépeket átadni, elkészítették a Héjja II-t. Ez a modell szinte azonos volt az előd Héjja I-el, de ennél a típusnál már minden alkatrész Magyarországon készült. Ez logikus lépés volt, mivel az esetleges akadozó olasz szállítás komoly problémát jelenthetett volna. A Héjja II nem is volt több egy honosított verziónál: az egyik legnagyobb változtatást az eredeti olasz Breda nehéz-géppusák leváltása volt.

A Héjjá-k részt vettek a keleti fronton vívott összecsapásokban, ahol főleg elavult vadászgépekkel (pl.: Polikarpov I-16-osokkal és Lavocskin LaGG-3-aokkal) találkoztak, bár néhány valóban modern Jakovlev Jak-9-assal is harcoltak. Ezek ellen a gépek ellen több légi-győzelmet elértek, de a hatalmas mennyiségű szovjet gép ellen nem volt sok esélyük. További probléma volt a megfelelő kommunikáció hiánya: a parancsnoki gépekben volt adó-vevő, a raj többi repülőben viszont csak vevő (a szovjeteknél is hasonló volt a helyzet).

Egy Héjjá-t (a V.421-es „Sheriff”-et) repülte Horthy István tartalékos főhadnagy is (Horthy Miklós fia), aki több szovjet gépet semmisített meg (ő látható a baloldali fotón - a gép beazonosítható a fehér sheriff jelzésről és az eredeti „Dongó” logóról, amelyet később számos kiadvány hibásan közölt). A tiritarka vegyes (Dongó- és Keresztespók-század gépeiből álló) osztagával több mint kéttucat bevetésen vett részt. A híres (angolbarát) pilóta 1942. augusztus 20-án kb. 300 méter magasról dugóhúzóba került. A képzett repülő ebből még ki tudta venni a gépet, de ezzel kb. 200 métert vesztett és a páncélzat, a teljes lőszerkészlet és a tele tank komoly tömege miatt a gép a földbe csapódott. A 2,5 centi vastag fejpáncél a becsapódástól levált és összezúzta a pilóta fejét (igaz, a Horthy kísérőjeként szintén Héjjá-val repülő Nemeslaki Zoltán őrmester életét ez a páncél mentette meg). Mivel a tragédiát kivizsgáló katonákat titoktartásra kötelezték, számos spekuláció terjedt el, amelyek szerint valószínűleg német szabotázs történt (ezt csak a szocializmust vége utáni kutatások tudták egyértelműen cáfolni).

Amint az a fentiekből is kiderül, a 204 db MÁVAG Héjja nem volt jó vadászgép és a hatalmas túlerő ellen meglévő előnyeit sem használhatta ki. A típus a háború végén eltűnt a süllyesztőben (a következő fél évszázadban a magyarok csak szovjet gépekkel repülhettek), de a gyenge és megbízhatatlan vadászgép mégis egyike volt a három hazánkban gyártott erősebb repülőnek (a másik kettő a kisszámú MÁVAG Bf-109 és a szintén német Danúbia Me 210-es volt).

Műszaki adatok:

Név: MÁVAG Héjja II

Típus: együléses vadászrepülő

Fizikai jellemzők:

Hossz: 8,39 m

Fesztáv: 11,00 m

Magasság: 3,10 m

Szerkezeti tömeg: 2.070.kg

Max. felszálló tömeg: 2.520.kg

Motor: légcsavaros, 1030 Le-s (Weiss Manfréd WM K-14B, 14 hengeres, kettős csillag-)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 2 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Gebauer, a motor fölött)

Teljesítmények:

Végsebesség: 485 km/h

Csúcsmagasság: 8.138.m

Emelkedőképesség: ismereltne m/perc

Hatótávolság: 650 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.