Martin PBM

„Repülő fregatt”


Tervezés:

Az első világháború után Európa éveken át az újjáépítésre koncentrált, az Amerikai Egyesült Államok területét viszont a háborúban nem érte támadás, miközben a fegyver-eladásokból hatalmas jövedelemre tettek szert, ami jelentős gazdasági fellendülést hozott. Az amerikaiak az első világháború során drámai fejlődésen átesett repülőgép-fejlesztést kihasználva létrehozták a világ legnagyobb polgári repülőgép-iparát, amely az 1930-as években már áttért a zárt, tisztán fémépítésű utasszállító repülőgépek használatára (pl.: Douglas DC-3).

Az amerikai szenátus a két világháború között lecsökkentette a katonai költéseket, de az amerikai haderő haderőnemei, köztük a gyalogság, a légierő és a haditengerészet egyaránt több új géptípust vásárolt. A legnagyobb fejlődés a haditengerészeti célú repülőgépek esetében történt. Az első világháború alatt a repülőgépek és maguk a repülőgép-hordozók még szinte kizárólag kis hatótávolságú felderítő repüléseket végeztek, az 1930-as évek közepétől viszont terjedni kezdtek a torpedókkal felszerelt, repülőgép-hordozóról indított torpedóvető repülőgépek, amelyekkel a remények szerint a repülőgép-hordozók még a legnagyobb ellenséges csatahajókat is elsüllyeszthették, megkérdőjelezve a hatalmas költségű szuper-dreadnought-ok létjogosultságát.

Az ellenséges hajók megsemmisítése mellett a repülőgépek még egy ennél is fontosabb új feladatkört láttak el: a felderítést. Az új technológiák alkalmazásával a rendkívül nagyméretű, szárazföldről (vagy vízi repülőgépek esetében a partmenti területekről) indított repülőgépek korábban elképzelhetetlenül nagy, akár több ezer km-es hatótávolsággal rendelkeztek, ezáltal az Amerikai Egyesült Államok területéről, illetve az ország által birtokolt Csendes-óceáni szigetekről indított repülőgépek gyakorlatilag a Csendes-óceán teljes területén végezhettek felderítő tevékenységet, nagyságrendileg növelve a teljes flotta hatékonyságát.

A legismertebb ilyen amerikai repülőgép a Consolidated PBY „Catalina” repülőcsónak volt, amelyből 1936-45 között több mint 3000 példányt építettek és amelyek 4000 km-es hatótávolságukat kihasználva felbecsülhetetlen segítséget jelentettek az amerikai háborús erőfeszítéseknek. A Catalina összesen 5 db géppuskát hordozott, emellett lehetőség volt 4000 font (1814 kg) tömegű torpedó, bomba vagy tengeralattjárók elleni mélységi töltet hordozására, de a típust alapvetően felderítésre, konvoj-kíséretre, tengeralattjárók elleni harcra, illetve kutató-mentő feladatkörben vetették be, ezért a haditengerészet hagyományos bombázó feladatkörben egy nagyobb méretű típust igényelt.

Utóbbi célból épült a Consolidated PB2Y „Coronado”, egy lényegesen nagyobb, 2 helyett 4 db Twin Wasp-motoros bombázó repülőcsónak, ez azonban nem vált sikeressé: mindössze 217 egységet gyártottak belőle. A részben a Catalina kiegészítésére, részben a Coronado kiváltására ezért a Glenn L. Martin Company-t (röviden Martin-t) az 1930-as évek végén megbízták egy hasonló típus, a Martin PBM „Mariner” (angol; tengerész) kifejlesztésével.


Konstrukció:

A Martin PBM egy rendkívül nagyméretű repülőcsónak volt: hasonló a kortárs brit Short S.25 „Sunderland” típushoz, ugyanakkor a Mariner mind méreteit, mind képességeit tekintve félúton helyezkedett el a Catalina és a Coronado között. A repülőgép tisztán fémépítésű volt jelentős, 23,5 méter hosszú törzzsel. A Mariner fejlesztésekor az elsődleges cél hatótávolság és a kapacitás maximalizálása volt - akár a végsebesség kárára is - ezért 36 méter fesztávolságú egyenes szárnyakat alkalmaztak. A szárnyak felső bekötése miatt a kormányfelületek és a hajtóművek a lehető legtávolabb kerültek a víztől.

A Martin PBM a Coronado-éhoz hasonló farokrészt kapott két, egymás melletti függőleges és egy ezeket összekapcsoló vízszintes vezérsíkkal, ugyanakkor magukat a vezérsíkokat megdöntötték.

A Mariner üres tömege is meghaladta a 15 tonnát, teljes terhelés mellett pedig a 24 tonnát (szemben a 10 tonna alatti Catalina és 18 tonna feletti Coronado típusokkal), mégis a Consolidated kisebb Catalina típusához hasonlóan csak két motort kapott. A repülőgépet egy pár, egyenként 1600 lóerős Wright R-2600 „Twin Cyclone” 14 hengeres kétsoros csillagmotor mozgatta, amelyet mások mellett a Douglas A-20 „Havoc” és North American B-25 „Mitchell” közepes bombázók, valamint a Curtiss SB2C „Helldiver” és Grumman TBF „Avenger” torpedóbombázó repülőgépek is használtak.

A 3200 lóerős összteljesítmény ellenére a Marine végsebessége mindössze 330 km/h volt (összehasonlításul a könnyebb Havok azonos motorokkal több, mint 500 km/h-s, a Michell pedig több mint 400 km/h-s sebességgel haladhatott).

A Martin repülőgépe vízre szállt le, ezért a típus törzsét lépcsőzetesen alakították ki (ezzel segítve a víz felületi feszültségének leküzdését), a típus farkát pedig erősen felfelé hajlították, ezáltal meredek emelkedés esetén sem kellett attól tartani, hogy a repülőgép farokrésze belecsapódik a vízbe. A nagyméretű csónaktest stabilitását a szárnyak végein egy-egy támasztóúszóval növelték.

A Catalina repülőgép rendelkezett behúzható kerekekkel, ezáltal szükség esetén a szárazföldön is landolhatott, a felszállást követően pedig jelentős többlet-légellenállást generáló támasztó-úszóit felemelte, így azok belesimultak a szárnyakba, a Mariner-en viszont erre nem volt lehetőség.

Jelentős mérete miatt a Marton PBM-et összesen 7 fős legénység szolgálta ki. E repülőgép a Catalina típushoz hasonlóan 4000 fontos (1814 kg-os) bombaterhet szállíthatott (2 db Mark 13 torpedót, bombákat vagy mélységi tölteteket), emellett összesen 8 db 12,7 mm-es nehézgéppuskával szerelték fel. A fegyverek közül 1-1 került a törzs hátsó részén található két, buborék alakú lőállásba, valamint 2-2 az orrba, a pilótafülke mögé és a gép farkába épített tornyokba).


Szolgálatban:

Az első Martin Mariner 1939. február 18-án emelkedett a levegőbe és 1940-ben állt hadrendbe: egy évvel az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése előtt (a típusból ezt megelőzően megépítettek egy 37,5%-ra lekicsinyített kísérleti repülőgépet, az együléses Martin 162A „Tadpole Clipper”-t, amelyen tesztelték a típus elrendezését).

A Mariner kezdetben Grönland környékén vetették be a német tengeralattjárók ellen. Ezen tevékenységet a háború végéig fenntartották (a PBM típussal összesen 10 db német tengeralattjárót süllyesztettek el), bár a japánok hadüzenettel felérő, Pearl Harbor elleni támadását követően a hangsúly az Atlanti-óceánról áthelyeződött a Csendes-óceánra.

A típust nagy mérete miatt repülőgép-hordozóról nem, csak szárazföldi bázisokról üzemeltették, de minden fontosabb, amerikaiak által birtokolt vagy elfoglalt szigetről indítottak Mariner vízi repülőgépeket. A Mariner gépét eredetileg elsősorban felszíni egységek ellen szánták partvédelmi bombázóként, azonban kiderült, hogy ez a feladatkör nem hatékony: a japán hadihajók el sem jutottak az amerikai partokig, miközben a hadihajók légvédelme miatt közepes- vagy nagy magasságból ledobott, viszonylag alacsony tömegű bombákat az erősen manőverező japán hajók általában kikerülték, a találatok pedig néhány kivételtől eltekintve soha nem voltak elegendők a hajók elsüllyesztéséhez.

A típust így elsősorban nagyméretű és nagy hatótávolságú torpedóvető repülőképként, valamint tengeralattjárók elleni harcra alkalmazták: egészen a második világháború végéig. 1943 folyamán az amerikai parti őrség (USCG) kisszámú Martin PBM repülőgépet kölcsönzött a haditengerészettől, amelyeket egészen az 1950-es évek végéig használtak kutató-mentő repülésekre, mert a típus nagy hatótávolsággal és kapacitással rendelkezett.

A második világháborút követően a Mariner bombázót korlátozott számban Argentína, az Egyesült Királyság, Hollandia és Uruguay is megvásárolta, sőt, utóbbi tovább is fejlesztette a bombázót 2100 lóerős motorokkal és a Catalina-éhoz hasonló behúzható futóművel.

A második világháború végén az amerikai haditengerészet leselejtezte a Coronado típust, a Mariner-t viszont a Catalinva-val együtt hadrendben tartották, sőt, a Martin PBM részt vett a koreai háborúban, de a nagysebességű sugárhajtóműves repülőgépek elterjedése miatt már csak járőr szerepkörben.

A Mariner típusból a háború alatt több mint egy tucat, egymástól minimális mértékben eltérő változatot építettek. Az első a 21 tagú PBM-1 előszéria volt, még felhajtható támasztó-úszókkal és 5 db nehézgéppuskával. Később mások mellett gyártották a fegyvertelen PBM-3R variánst (1700 lóerős motorokkal), a kifejezetten tengeralattjárók elleni harcra tervezett PBM-3S-t mindössze 2 nehézgéppuskával, valamint a PBM-5S2 modellt modernizált radarral.


Műszaki adatok:

Név: Martin PBM-1 „Mariner” (tengerész)

Típus: (hétüléses) bombázó repülőcsónak

Fizikai jellemzők:

Hossz: 23,50 m

Fesztáv: 36,00 m

Magasság: 5,33 m

Szerkezeti tömeg: 15.048.kg

Max. felszálló tömeg: 25.425.kg

Motor: légcsavaros, 2 db, egyenként 1600 LE-s (3200 LE összteljesítményű) ( Wright R-2600-6 , ”csillag” hengerelrendezésű, kétsoros, 14 hengeres)

Személyzet: 7 fő

Fegyverzet: 8 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2, 2-2 az orrban, a háton és a farokrészben található toronyban, 1-1 a hátsó lőállásokban), lehetőség 1814 kg-nyi torpedó, bomba vagy mélységi töltet hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 330 km/h

Csúcsmagasság: 6.040.m

Emelkedőképesség: 246 m/perc

Hatótávolság: 4800 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.