Lockheed SR-71

„A legszuperebb kém”


Tervezés:

A második világháború után az addig szövetséges Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió mindinkább szembefordult egymással és ez az eszkalálódó helyzet idővel egy három évtizeden át tartó konfliktus-sorozattá szélesedett.

Ez a hidegháborúként aposztrofált korszak bizonyos tekintetben merőben új volt a háborúk évezredes történelmében. Egyrészt a felek nem törekedtek egymás területének elfoglalására, másrészt mindkét ország hatalmas hagyományos és nukleáris fegyverarzenált halmozott fel, készen arra, hogy megvívjanak egy - minden bizonnyal az emberiség pusztulásához vezető - háborút.

Mindkét fél feszülten várt, de egyszer sem csaptak össze közvetlenül (ehelyett helyi háborúkban támogatták egyik, vagy másik felet). Emiatt a hidegháború a rettegés kora lett, ahol az információ vált a legnagyobb kinccsé, ezért mindkét ország hatalmas erőket mozgósított, hogy a lehető legtöbbet tudja meg ellenfeléről.

Ezt az Amerikai Egyesült Államokban az ekkor a legfontosabb hírszerző-szervezetnek számító CIA (angol; központi hírszerző ügynökség) koordinálta, amely (ellentétben a lehallgatási botrányról elhíresült NSA-el), katonai alakulatokkal is rendelkezett.

A szovjet bázisok és egységek elhelyezkedésének, helyzetének megfigyelésre legalkalmasabbnak a repülőgépek tűntek, melyek a célterület fölött fényképezve rengeteg értékes adatot gyűjtöttek. Mivel az erre a célra használt hagyományos gépeket a szovjetek már képesek voltak lelőni, a CIA egy speciális repülőgépet építtetett: a Lockheed U-2 „Dragon Lady”-t. A siklórepülőre hasonlító U2-esek 24000 méteres magasságban repültek, ezért elméletileg védettek voltak a szovjet elfogó-vadászgépektől.

A rakéta-technológia viszont idővel már ebbe a magasságba is elért és az amerikaiakat arculcsapásként érte, amikor 1960. május 1-én Francis Gary pilóta U-2-esét lelőtték, őt bíróság elé állították, gépét pedig bemutatták a nagyközönségnek (az amerikaiak korábban a repülő létét is titkolták).

Ez az eset jól példázta, hogy a rendkívül nagy magasság önmagában többé már nem nyújthat elegendő védelmet és bár az U-2-esek még több mint fél évszázaddal később is repülnek, nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van egy még nagyobb teljesítményű típusra is.

A CIA kezdetben „Project Rainbow” (angol; szivárvány program) néven az U-2-eseket kívánta lopakodóvá átalakítani (hogy a radarok ne észleljék), de ez nem vezetett eredményre, ezért egy teljesen új programot indítottak. A cél egy olyan gép létrehozása volt, amely szintén képes rendkívül nagy magasságban működni, de sebessége eléri a hangsebesség háromszorosát.

Több lehetőség felmerült, végül az „OXCART” fedőnevű program A-12-es gépét választották és módosított változatát kezdték gyártani SR-71 néven. A gép kódja kezdetben B-71 (71-es bombázó) volt, követve a North American XB-70 „Valkyrie” számára fenntartott B-70-et.

Az SR-71 a Blackbird (angol; feketerigó) becenevet kapta és a Lockheed repülőgépgyártó Skunk Works (angol; görény művek) részlegében tervezték (e legendás csoport több más programban is részt vett, a fentebb említett U-2 mellett ők készítették az F-117 „Nighthawk”-ot és az USA jelenleg legmodernebb gépét, az F-22 „Raptor”-t is).

Az SR-71 körüli titkolózás olyan mértékű volt, hogy még a megrendelő CIA és a hadsereg költségvetéséről is szavazó Szenátus sem tudott a programról.


Konstrukció:

Az SR-71 a világ egyik legnagyobb teljesítményű repülőgépe, melynek alakját egyetlen más géppel sem lehet összetéveszteni: ennek oka a lehető legnagyobb teljesítmény elérése volt. Ellentétben például a sebesség-rekordot felállító North American X-15-el, a Blackbird többé-kevésbé hagyományos felépítésű repülőgép volt.

A gép törzsét úgy alakították ki, hogy növeljék a felhajtóerőt, ezáltal csökkentve a felhasznált üzemanyag mennyiségét. A hosszú, elnyújtott törzsű típus méretéhez képes keskeny delta-szárnyakat kapott. Emiatt és a két, befelé döntött függőlege vezérsík miatt az SR-71 hajtásmódja inkább a rakétákéhoz állt közelebb: a hatalmas tolóerő rendkívüli sebességet tett lehetővé, viszont a kialakítás miatt manőverező-képessége minimális volt.

Az SR-71 repülésekor keletkező hőt a feketére festett titánburkolat vezette el (a titánt a strapabírása miatt alkalmazták, a fekete festék pedig a hő-leadásban játszott szerepet). Bár a fellelhető legerősebb anyagokat választották, maximális sebességen a burkolat elemei így is centiméterekkel megnyúltak. Emiatt viszont felszállásánál a gép borítása egyes helyeken hézagos, máshol hullámos volt.

A Blackbird-ők legfontosabb részegysége a két Pratt & Whitney J58-as motor volt, melyeket a szárnyak közepén helyeztek el. Azért, hogy elérjék a megkövetelt háromszoros hangsebességet, a típuson különleges, kettős hajtásmódot használt.

Felszállásnál és a repülés kezdeti szakaszán a J58 hagyományos sugárhajtóműként viselkedett, azzal a különbéggel, hogy állandó jelleggel használta utánégetőjét (ez többlet-teljesítményt ad, de óriási fogyasztása miatt vadászgépeken csak rövid ideig kapcsolják be).

Amikor az SR-71-es kellő sebességre gyorsított, a motorok torlósugár-hajtómű (ramjet, illetve annak speciális változata; scramjet)-ként viselkedtek (ez leegyszerűsítve egy olyan, mozgó alkatrészek nélküli sugárhajtómű, ahol a sűrítést a beáramló levegő végzi). A hajtóművek elé egy-egy nagyméretű orrkúpot építettek: ennek előre-hátra mozgatásával szabályozták a hajtóművek teljesítményét.

A maximális sebesség eléréséhez speciális, JP-7-es (Jet Propellant 7 vagy MIL-DTL-38219) üzemanyagot használtak, mely magas gyulladási hőmérséklettel rendelkezik. A Blackbird nem volt a mai értelemben vett lopakodó repülőgép, de a forma kialakításánál cél volt a minél kisebb radarkeresztmetszet elérése.

A típust futóműve hagyományos, hárompontos, tricikli típusú volt, az első tengelyen kettő, a hátsókon három-három kerékkel. A repülőt fegyverzettel nem szerelték fel, viszont kapott egy nagyteljesítményű Loral ASARS-1 radart.


Szolgálatban:

Az SR-71 korának messze legfejlettebb (valóban használt) repülőgépe volt, ezért a két bevetési korszakot (először A-12-ként, majd mint SR-71) megélt Blackbird fejlesztését több nehézség is hátráltatta. Az első problémával már rögtön az építéskor szembesültek - a gép burkolata szinte tisztán titánból készült, ám a rendkívül ritka fém egyetlen számba jöhető beszállítója maga az ellenség, a Szovjetunió volt (a CIA ezt fantomcégek alapításával áthidalta).

Nagy sebességtartományban többször „unstart”-jelenség lépett fel (a hajtóműben égő gázokat a rendkívül gyors légáramlás egyszerűen kitolta az égéstérből). Ez igen veszélyes helyzetet eredményezett, mivel hirtelen a tolóerő a felére zuhant és a gép éles fordulatot hajtott végre (ekkor a centrifugális erő olyan erővel vágta a kabinhoz a pilótát, hogy több esetben megrepedt a sisakjuk). Ezt a problémát később a számítógép vezérelte beömlőnyílás-szabályozással megoldották.

Az is gondot jelentett, hogy az SR-71 burkolata csak nagy sebességnél volt tökéletesen áramvonalas, álló helyzetben mindig akadtak hézagok (emiatt a gépből a földön folyamatosan szivárgott az üzemanyag). A Blackbird a levegőbe emelkedés után ezért először egy kört írt le, hogy felforrósítsa a burkolatát, majd a repülőt a levegőben tankolták meg (a baloldali fotón egy SR-71 éppen egy Boeing KC-135Q-ból készül üzemanyagot felvenni). A repülések során viszont a burkolat annyira felforrósodott, hogy leszállás után a pilóta egy ideig még nem szállhatott ki a kabinból (meg kellett várniuk, míg az megfelelő hőmérsékletűre hűlt le).

A típus első szériáját A-12-nek nevezték (ld. jobbra). Az első A-12-es 1962. április 26-án szállt fel (összesen 12 db együléses és 1 db kiképző A-12-es készült). Terveztek egy F-12-es elfogó-vadász változatot is (3 db A-12-est YF-12A-vá alakítottak át), de ezt később elvetették, ellentétben az M-21-el, amely a szintén titkos D-21 „Tagboard” robotrepülőt hordozta. Mivel azonban a 4. teszt közben a távirányítású D-21-es és az M-21-es összeütközött (a pilóta életét vesztette, a gép elpusztult), a kísérleteket leállították.

Ezzel szemben az A-12-esek jól vizsgáztak és beosztották őket a CIA 1129. (Különleges Tevékenységek) századába. A típust öt helyről, köztük Groom Dry Lake-ről - vagy ahogy az összeesküvés-elméletek hívei nevezték: az 51-es körzetből - üzemeltették (valójában itt a Szovjetuniótól zsákmányolt és a különleges amerikai gépeket tesztelték teljes titokban, ez volt az oka a számos ”földönkívüli” vagy legalábbis ismeretlen repülő-eszközök észlelésnek.

Ideiglenesen - 1967 májusától egy éven keresztül - Kadenán (Okinava, Japán) is állomásoztak gépek, melyek a kommunista Vietnám és Észak-Korea felett teljesítettek felderítő küldetéseket (itt kapta a típus a Habu becenevet, mely egy ottani mérges kígyó közkeletű elnevezése).

Bár az A-12-eseket az 1968. június 21-ei utolsó repülése után a gyártó visszarendelte Palmdale-i telephelyére (Florida, Amerikai Egyesült Államok), a típus ideje még korántsem áldozott le. Az Amerikai Egyesült Államok Légierejének Légvédelmi Parancsnoksága ugyanis megrendelte az SR-71A (korábban RS-71) felderítő repülőgépet (a fő különbséget az A-12 és az SR-71 között az utóbbi gépen található második ülés jelentette).

Összesen 31 db gépet építettek (12 lezuhant, egy pilóta meghalt), a 31-ből két gép SR-71B volt megemelt hátsó kabinnal (gyakorló változatot).

Egy speciális, 32. gép is készült (SR-71C), mert pótolni kellett egy lezuhant SR-71B-t (a tervezett F-12B elfogóvadász viszont nem épült meg, mert a Légvédelmi Parancsnokságot időközben leminősítették). Ez a gép egy öszvérváltozat volt, mivel az egyik YF-12A és egy földi gyakorlógép összeépítésével keletkezett. Az légierő (USAF) mellett a típust az űrhivatal (NASA) is üzemeltette: ők kísérleti célokra két YF-12A-t használtat.

Alakja és rendkívüli teljesítménye mellett a Balckbird-öket az is legendássá tette, hogy hosszú, két és fél évtizedes karrierje során egyetlen egyszer sem sikerült ilyen gépet elfogni vagy lelőni. A típus olyan gyors volt, hogy ha kilőttek rá egy rakétát, a pilótának csak gyorsítania kellett és egyszerűen lehagyta a rakétát.

Az SR-71-eseket csak 1990-ben vonták ki a szolgálatból (mivel a Szovjetunió széthullásával csökkent a kémrepülőgépek iránti igény), ám két gépet 1995-ben újra bevetettek (a hatalmas költségek miatt ez a próbálkozás rövid életűnek bizonyult). A jobboldali kép az utolsóként repülő SR-71-es legénységét ábrázolja (az extrém nagy magasság miatt a pilótáknak űrruhát kellett viselniük).

A Blackbird kategóriájának utolsó, legfejlettebb példánya volt, de az új évezreddel a katonai kémrepülőgépek kora végleg leáldozott, helyüket teljesen átvették a kémműholdak - részben azért mert az R-71-el minden egyes repült óra irdatlan költségeket emésztett fel.


Műszaki adatok:

Név: Lockheed SR-71 „Blackbird” (feketerigó)

Típus: kémrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 32,74 m

Fesztáv: 16,94 m

Magasság: 5,64 m

Szerkezeti tömeg: 30.600.kg

Max. felszálló tömeg: 78.000.kg

Motor: 2 db folyamatosan utánégetővel működő sugárhajtómű (torlósugár-hajtómű), egyenként 151 kN tolóerővel (Pratt & Whitney J58-1)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 3540 km/h fölött (~ 3,3 Mach)

Csúcsmagasság: 25.900.m

Emelkedőképesség: 3600 m/perc

Hatótávolság: 5925 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.