Lockheed F-117

„Fecskének álcázott halálos sólyom”


Tervezés:

A bombázók idősebbek a merevszárnyú repülőknél, hiszen már léghajókról is indítottak ejtőfegyvereket, mégis, a mai értelemben vett bombázó repülők több mint fél évszázadon át ugyanaz azt az építési elvet követték.

A bombázókra legnagyobb veszélyt a vadászgépek jelentettek és jelentenek ma is, amelyek nagyobb sebességüknél és jobb manőverező képességüknél fogva képesek azok elfogására, elpusztítására.

A tervezők erre a problémára többféle megoldással rukkoltak elő. A második világháború alatt az angol bombázók éjszaka támadtak, így láthatatlanok maradhattak, ám a radarok elterjedésével ismét a vadászgépek könnyű célpontjai lettek.

A bombázókat ezért mind erősebb védelmi fegyverzettel szerelték fel, hogy viszonozhassák a vadászgépek tüzét, de egy-egy gép elvesztése komoly veszteséget jelentett. A második világháború végi szövetséges bombázók több száz gépből álló, zárt, bonyolult alakzatokban repültek, hogy kiegészítsék egymás tüzét és minimalizálják a vakfoltokat.

A második világháborút követően a hagyományos, dugattyús motorral felszerelt bombázókat (pl.: a B-29 „Superfortress”-t) felváltották a sugárhajtóműves típusok (pl.: B-52), ám a sugárhajtóműves vadászgépek miatt ez nem jelentett megoldást.

A hatalmas tűzerő (ld.: B-17 „Flying Fortress”) mellett a második világháború alatt a bombázók hatékony védekezési módszere volt, hogy olyan magasságba emelkedtek, ahová a vadászgépek már nem követhették őket.

Az elfogó-vadászok azonban idővel leküzdötték ezt a hátrányt és a légvédelmi gépágyúkat váltó rakéták már szinte korlátlan hatótávolsággal rendelkeztek.

Az Amerikai Egyesült Államokban ezért több hatalmas költségű programot indítottak; ilyen volt a háromszoros hangsebességre képes SR-71 „Blackbird”, amely egyszerűen lehagyta a rakétákat vagy a hatalmas B-36 „Peacemaker”, amely saját (parazita) vadászgépet hordozott.

Az újszerű ötletek egyike egy új technológia volt, amely a radar-keresztmetszet csökkentésére épült. A több kilométeres magasságban repülő gépeket ekkor már nem csak a földi állomások, de az elfogó vadászgépek is radar alapján kutatták fel és rakétáik is radarjelek alapján azonosították a célpontot.

Ez azt jelentette, hogyha sikerül csökkenteni egy repülőgép radar-keresztmetszetét, akkor a radarok később veszik észre a gépet, amikor már túl késő (az SR-71-en már alkalmazták ezt a módszert). Ennek a továbbgondolásából született meg a lopakodó repülőgép elmélete: egy olyan típusé, amelynek radar-keresztmetszete kisebb a radar hibahatáránál, ezért gyakorlatilag láthatatlan.

Ez felbecsülhetetlen taktikai előnyt jelent egy háborúban, azért az Amerikai Egyesült Államokban már az 1970-es években megkezdték egy ilyen lopakodó repülőgép tervezését.

A feladatot az amerikai Lockheed repülőgép-gyártó legendás „Skunk works” (angol; görény művek) részlege kapta, amely többek között a rendkívül nagy magasságban repülő U-2-es és SR-71-es kémrepülőket is gyártotta.

1977-ben levegőbe emelkedett a Have Blue program két prototípusa közül az első. A tesztelés során mindkét példány balesetet szenvedett és elpusztult, a kutatás mégsem vesztett kárba, ugyanis a Have Blue-hoz hasonló kialakítású, de nagyobb méretű F-117 gyártásba került.

A gépnek számos beceneve volt: eredetileg hivatalosan Night Hawk (angol; éji sólyom)-ként jelölték, majd összevonva Nighthawk-ként (estifecske), de ismert volt a Black Widow (fekete özvegy), a Cockroach (csótány), a Goblin (manó), a Senior Trend (vezető trend), a Shaba (szellem) és a Wobblin’ Goblin (imbolygó manó) is.


Konstrukció:

A Nighthawk egy teljesen egyedi alakú harcjármű, amely szigorúan véve nem is tekinthető repülőgépnek - számítógépes támogatás nélkül a típussal lehetetlen volt repülni, a szárnyak nem termeltek kellő felhajtóerőt és hiányoztak a klasszikus kormányszervek is (ugyanakkor hasonlósága ellenére a típus nem tekinthető a második világháborús Horten Ho 229-eshez hasonló, csupaszárny típusnak). A különleges megoldások oka a lopakodó kialakítás volt: az F-117-eseket úgy tervezték, hogy a géptest kizárólag szögletes lapokból álljon, ezáltal szétszórja a radarsugarakat, amelyeket így nem jutnak vissza a radarhoz.

A lapok találkozása sehol sem volt derékszögű (többségében 60 fok közeli), ezzel is csökkentve a radarjeleket - még a pilótafülke és a bombatér nyílásait is ”cikkcakkosra” képezték ki (a kabintető sem az ekkorra már általánosan elterjedt buborék formát követte).

Az alak mellett szintén fontos volt, hogy a géptest nem acélból, hanem alumíniumból készült és a burkolaton vastag radar-elnyelő festékréteget (angol rövidítéssel RAM-ot) használtak.

A nyílhegyszerű forma keskeny, erősen hátranyilazott szárnyakat eredményezett, de ez sem a nagy sebesség, hanem a megfelelő alak következménye volt (a Nighthawk-on kettős megdöntött függőleges vezérsíkot alkalmaztak, hasonló okból).

A típust két General Electric F404-es sugárhajtómű mozgatta (ennek változatát többek között az F/A-18 „Hornet”-be is beépítették). Mivel elhagyták a nagy fogyasztású és könnyen bemérhető utánégetőt, a harcjármű végsebessége hangsebesség alá csökkent.

A hajtóműveket nem a gép végébe, hanem a hátára építették, még tovább csökkentve a radarjelüket. További újítás volt a speciális, Platypus típusú kiömlőnyílások használata. Ezek hideg levegő beszívásával csökkentették a hajtóműből kiáramló hő mennyiségét, valamint a gázokat felfelé és oldalra oszlatták el (megnehezítve a hő alapján orientálódó rakéták dolgát is).

Az F-117 klasszikus, háromtengelyes futóművet kapott (egy kerék elöl, kettő hátul) és a futómű burkolata sem tartalmazott derékszögű kapcsolódási pontokat.

Annak ellenére, hogy a Nighthawk bombázónak készült, legénysége csupán egyetlen főből állt, nem rendelkezett radarral (szintén az érzékelhetőség csökkentése miatt) és két bombaterében mindössze 2,3 tonnányi ejtő fegyvert szállíthatott.

A típus mindössze ötféle bombát hordozhatott: a 230 kg-os GBU-12 „Paveway II”, a 907 kg-os GBU-10 „Paveway II” vagy GBU-27 „Paveway III” lézer-irányítású bombákat, a szintén 907 kg-os, GPS-el ellátott GBU–31-es siklóbombát vagy a 320 kg-os, atomtöltetű B61-est.


Szolgálatban:

A Nighthawk teljes titokban készült: mivel nem a sorban következő F-19-es számot kapta, szárnyra kaptak a találgatások, megalkotva az F-19 „Flying Frisbee” (repülő frizbi) nevű, nem létező gépet (ehhez az is hozzájárult, hogy a típus ”F”, azaz vadászgép kódot kapott, noha bombázó volt, tehát ”B” vagy alcsony-támadó; ”A” jelet kellett volna kapnia).

Az F-117-esek gyártásánál több költség-csökkentő lépést vezettek be: amit lehetett, az F-16-osból és az F/A-18-asból emeltek át, ennek ellenére egy gép ára meghaladta a 100 millió dollárt, ezért 1983 és 1990 között mindössze 64 darabot építettek belőle.

A típusnál minden apró részletre figyeltek: bevetések előtt a gépekről eltávolították a felségjelzést (nehogy növelje a radarjelet) és a küldetések között hangárakban tárolták őket (így a szovjet kémrepülők nem készíthettek róluk fényképeket).

Csak a légierő legjobb pilótái repülhették az F-117-eseket, amelyeket rendkívül nehéz volt vezetni, különösen kis sebességnél (cserébe viszont a gép radarjele nagyjából akkora volt, mint egy sirályé). A titoktartás miatt a repülőket csak 1990-ben mutatták be a nagyközönségnek. A típussal számos bevetést teljesítettek, az elsőt 1989-ben az ötnapos panamai Operation Just Cause (angol; igaz ügy hadművelet) alatt.

Ekkor két Nighthawk mindössze két bombát dobott le, az 1991-es Öbölháborúban viszont már széles körben használták őket. Radar híján az F-117-esek átrepültek a védelmi vonalakon, a FLIR infravörös érzékelőkkel megjelölték a célpontokat, amit a bombák célba érkezéséig megvilágítottak.

Az irányított légibombák rendkívül hatékonyak és a korábbiaknál lényegesen pontosabbak voltak, de a kezdetben 80%-osnak kalkulált találati arányról később kiderült, hogy az (csak) 50% körüli.

A gép nehéz észlelehetősége azonban igaznak bizonyult. Legalább hat gépet vesztettek el a nehéz vezethetőség és különféle hibák miatt (a négyszeresen redundáns vezetési rendszer ellenére), de mindössze egyetlen Nighthawk-ot lőtt le a légvédelem (1999. március 27-én a jugoszláv hadsereg alezredese, Dani Zoltán több szerencsés körülménynek köszönhetően tudta lelőni a gépet).

A típusból mindössze egyetlen változatot gyártottak: az F-117A alapmodellt, de tervbe vették egy fejlesztett modell gyártását is, külön a haditengerészet igényeit figyelembe véve (ez lett volna az F-117N „Seahawk”).

A megépült Nighthawk-ok főként közel-keleti bevetéseken vettek részt, utolsóként a 2003-as Operation Iraqi Freedom (angol; iraki szabadság hadművelet) keretében. Az F-117-eseket 2008-ban nyugdíjazták (részben rendkívül drága üzemeltetésük miatt), utódja a jóval nagyobb méretű Northrop Grumman B-2 „Spirit” lopakodó bombázó (a jobboldali fotón két F-117A kísér egy B-2-est).


Műszaki adatok:

Név: Lockheed F117A „Nighthawk” (estifecske)

Típus: (lopakodó) bombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 20,09 m

Fesztáv: 13,20 m

Magasság: 3,78 m

Szerkezeti tömeg: 13.380.kg

Max. felszálló tömeg: 23.800.kg

Motor: sugárhajtóműves, 2 db, egyenként 48 kN tolóerejű (General Electric F404-F1D2)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: max. 2300 kg-nyi bomba

Teljesítmények:

Végsebesség: 993 km/h

Csúcsmagasság: 13.716.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 1720 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.