Ling-Temco-Vought A-7
„A kalózok újabb nemzedéke”
Tervezés:
Függetlenné válását követően az Amerikai Egyesült Államok gyors ütemben fejlődött és ezzel párhuzamosan bővítette érdekszféráját. Kezdetben csak közvetlen szomszédaitól szerzett területeket: kiszorította az indiánokat földjeikről, délen pedig elfoglalta Mexikó északi részét.
Az 1900-as évek elején az amerikaiak fokozatosan kiterjesztették fennhatóságukat a déli államokra is. A gyengébb dél-amerikai országokat nem gyarmtosították - ehelyett politikai és gazdasági köteléket alakítottak ki.
Az amerikaiaiak nem kívántak részt venni az első világháborúban, de az 1930-as évekre már az anyaorszgától egyre távolabbi szigetcsoportokat foglaltak el. Ezek megvédéséhez - az Egyesült Királysághoz hasonlóan - az Amerikai Egyesült Államoknak sem volt szüksége ütőképes szárazföldi haderőre, viszont különösen nagy létszámú és erős haditengerészetet építettek ki.
Ez kezdetben nagyméretű hadihajókat jelentett, a második világháborúra azonban helyüket fokozatosan átvették a repülőgép-hordozók, amelyek repülőgépeikkel bármilyen szárazföldi, vízi vagy légi célpont ellen hatásosnak bizonyultak.
A háború végén az Amerikai Egyesült Államok rendelkezett a világ legnagyobb hadiflottájával, amelynek gerincét már a repülőgép-hordozók adták. Mivel ekkorra a dugattyús motorral felszerelt repülőgépek már elérték teljesítményük határát (az egyik legsikeresebb hordozófedélzeti típus, a Vought F4U „Corsair” kétsoros csillagmotorjának teljesítménye a 2000 lóerőt is meghaladta), megkezdődött a sugárhajtóműves típusok fejlesztése.
Az 1940-es évek végén a haditengerészet is egy sugárhajtóműves gépet kívánt rendszeresíteni, de a szárazföldi Bell P-59 „Airacomet” csalódást keltő teljesítményét követően folytatták a saját igényeiknek megfelelő, önálló típusok rendszerbe állítását.
Kezdetben több érdekes, de sikertelen kísérletet folytattak - ilyen volt az egyetlen hangsebesség feletti repülésre szánt vízi vadászgép, a Convair F2Y „Sea Dart” vagy a vízszintes vezérsíkkal nem rendelkező Chance Vought F7U „Cutlass”, illetve az ez utóbbi leváltására szánt Vought F8U „Crusader”. Bár az F8U is rendelkezett különleges megoldással (pl.: szárnyainak belépőélét a leszállósebesség csökkentése érdekében kismértékben fel lehetett emelni), a Crusader-ek sikeres vadászgépekké váltak, amelyből az 1960-as évek közén egy kifejezetten csapásmérésre szánt típust is kifejlesztettek.
Ez kényszer eredménye volt: amikor a haditengerészet le kívánta váltani a „Douglas A-4 Skyhawk”-ot, a költségcsökkentés érdekében előírták, hogy a válótípusnak egy már létező repülőn kell alapulnia.
A döntéshozók a Douglas Aircraft, a Grumman, a North American Aviation és a Vought közül ez utóbbi vállalat pályázatát választották ki (a cégcsoport az összeolvadásokat követően a Ling-Temco-Vought, röviden LTV nevet vette fel).
A vállalat új típusát A-7-esként kódolták (az „A” a mai napig a csapásmérő gépeket jelöli), a gép beceneve Corsair II (angol; kalóz 2) lett, a fent említett F4U „Corsair” után (ez a típus valójában nem a második Corsair volt, mert az 1920-as években gyártott Vought O2U is ezt a becenevet viselte). A gépet a pilóták Short Little Ugly Fucker-ként (röviden SLUF-ként) emlegették.
Konstrukció:
A legtöbb továbbfejlesztett típushoz hasonlóan a Corsair II-es is örökölte elődje általános elrendezését, azonban e repülő rövidebb és testesebb lett. Az F8U-hoz hasonlóan az A-7-es is jellegzetes első szekcióval rendelkezett: a gép orra meglepően rövid és lekerekített volt, az emögött található pilótafülke alá beépített légbeömlő viszont különösen nagy méretű lett (e kialakítás miatt az orr nem takarta ki a pilóta előtt elterülő területet, ami egy földi egységek elleni gépnél különösen fontos volt).
A Corsair II-es vállszárnyas kialakítással rendelkezett, ezek azonban már nem voltak mozgathatóak (a szárnyak fesztávolsága 10,87 méterről 11,8 méterre nőtt). Hordozófedélzeti típusként az A-7-es szárnyait is úgy alakították ki, hogy a szárnyvégeket tároláshoz fel lehessen hajtani (csökkentve a hangárban elfoglalt területet).
A gép farokrésze nem változott: megtartották az előd egyetlen függőleges- és két vízszintes vezérsíkos megoldását, ahol a vízszintes vezérsíkok enyhe ”V” állásszöggel rendelkeztek.
A Corsair II-es erőforrása is új volt: az Allison sugárhajtómű elődjénél kb. 50%-al nagyobb tolóerőt adott le, viszont nem rendelkezett utánégetővel. Ez egyrészt jelentősen korlátozta a végsebességet (az F8U 2000 km/h-jával szemben az A-7-es csupán kb. 1100 km/h-ra volt képes), azonban az F8U utánégetője rendkívül sok üzemanyagot fogyasztott és csapásmérésnél nem is volt elvárás a nagy sebesség.
A típus masszív, hárompontos futóművel és több blokkból álló, modern elektronikai rendszerekkel volt felszerelve - ez utóbbiak közé tartozott egy fejmagasságú kijelző (HUD), a fedélzeti számítógép, valamint egy talajkövető radar.
Relatív kis mérete ellenére a Corsair II-est úgy tervezték, hogy a legtöbb rendszerben álló fegyverzet hordozására alkalmas legyen. Az A-7-esek rendelkeztek fedélzeti gépágyúval: kezdetben két 20 mm-es Colt Mk 12-est használtak, később viszont áttértek az egyetlen 20 mm-es M61 „Vulcan” forgócsöves gépágyúra.
Ennek kiegészítésére 8 függesztési ponton (3-3 a szárnyak, 2 a test alatt) összesen közel 7 tonnányi felszerelést lehetet felfüggeszteni. A nem irányított Zuni rakéták mellett az A-7-es többféle nem irányított (később Paweway típusú lézerirányítású) bombát, kisméretű nukleáris töltetet (köztük a 340 kilotonnás B61-est), külső tüzelőanyag-tartályt is hordozhatott.
Az A-7-eseknek rakétából is több típus állt rendelkezésre, köztük a légi célok elleni AIM-9 „Sidewinder”, a radarállomások pusztítására szolgáló AGM-45 „Shrike”, illetve a páncélozott célok ellen is hatékony AGM-65 „Maverick”.
Szolgálatban:
Az első A-7-es prototípus 1965. szeptember 26-án emelkedett a levegőbe: a gyártás még abban az évben megkezdődött és négy év alatt 27 századot fegyvereztek fel a típussal, amelyek egy részét be is vetették a Vietnámi háborúban (összesen 1569 gép készült).
Az eredmények felemások voltak. A Corsair II-esek hatékonyak voltak, ugyanakkor fel-, valamint leszálláskor veszélyesen gyenge teljesítményt nyújtottak és instabilitásuk mellett gyenge hajtóművük miatt hosszú felszállópályát igényeltek, ezért az eredeti A-7A-kat az erősebb hajtóművel felszerelt A-7B-k és A-7C-k váltották fel.
A későbbi A-7D, E, a Görögország számára gyártott A-7H és a portugál A-7P alváltozatok már Allison (TF41-A-1-es) erőforrással és a korábbi kettő helyett egyetlen Vulcan gépágyúval rendelkeztek (emellett új navigációs és talajkövető radart kaptak).
Ezen kívül épültek kétüléses kiképző modellek (TA-7H, A-7K, TA-7P), sőt, 8 speciális kiképzést segítő példány is (ezek az EA-7L jelzésű Corsair II-esek ellenséges elektronikai csapásmérő gépeket imitáltak). Az új, erősebb változatok megjelenése jelentősen növelte az A-7-esek hatékonyságát: nagyobb teljesítményüknek köszönhetően nőtt a terhelhetőség, ugyanakkor csökkent a gépek fogyasztása.
A Vietnámi háborúban a típussal jelentős számú bevetést hajtottak végre és nagy mennyiségű bombát juttattak célba, azonban a relatív lassú és alacsonyan repülő Corsair II-esek közül 98-at elvesztettek. A Vietnámi háborút követően, az 1970-es évek végén megkezdődött az A-7-esek leváltására: a Corsair II-esek
váltótípusa a Fairchild Republic A-10 „Thunderbolt II” lett, a megmaradt gépeket másodvonalbeli szolgálatra osztották be (az Air National Guard-hoz).
Az új példányok gyártását ennek ellenére csak 1984-ben szüntették meg és A-7-eseket később is bevetettek: többek között Grenada megszállásakor és az Öbölháborúban is (ráadásul a haditengerészet mellett Corsair II-eseket a szárazföldi légierőhaderő is üzemeltetett) - a gépek végleges nyugdíjazására csak az 1990-es évek elején került sor.
Ahogy az fentebb is olvasható, az Amerikai Egyesült Államok mellett a típusból Görögország és Portugália is vásárolt, emellett Thaiföld 14 db-ot szerzett be (Corsair II-esek legtovább Görögországban álltak szolgálatban - a görögök csak 2014 végén selejtezték A-7-eseiket).
Műszaki adatok:
Név: Ling-Temco-Vought A-7E „Corsair II” (kalóz 2)
Típus: (hordozófedélzeti) csapásmérő repülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 7,24 m
Fesztáv: 11,80 m
Magasság: 4,90 m
Szerkezeti tömeg: 8.676.kg
Max. felszálló tömeg: 19.050.kg
Motor: sugárhajtóműves, 66,7 kN tolóerejű (Allison TF41-A-2 )
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: 1 db 20 mm-es gépágyú (M61A1 Vulcan, 8 függesztési ponton lehetőség 6804 kg bomba, rakéta vagy külső üzemanyag-tartály hordozására
Teljesítmények:
Végsebesség: >1111 km/h
Csúcsmagasság: 13.000. m
Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc
Hatótávolság: 1981 km (kiegészítő üzemanyag-tartályokkal 2485 km)