Kyushu J7W

„Villanásnyi remény”


Tervezés:

Németországhoz hasonlóan 1945-re a Tengelyhatalmak másik nagyhatalma, a Japán Birodalom is kétségbeejtő helyzetbe került. Európai szövetségesétől az amerikaiak és britek gyakorlatilag teljesen elválasztották és a korábban elfoglalt szigetvilágokat amerikai és ausztrál csapatok foglalták el, míg a szovjetek a szárazföldön törtek előre. Ez hatalmas problémát okozott a felkelő nap országa számára, mivel szinte teljes nyersanyaglelőhely-készlete az elvesztett területeken volt.

A helyzetet főleg a légierő szenvedte meg, mivel a haditengerészet mellett az ázsiai hadszíntér végtelen tengerei és apró szigetei között ez volt a másik kiemelt haderőnem (a japán páncélos erők mind felszereltségben, mind elismertségben messze elmaradtak az európaiakétól).

A repülőgépeken ekkor bosszulta meg magát a japánok támadó stílusa - mivel a tervezésnél a sebességért, a manőverező-képességért és főleg a hatótávolságért cserébe repülőik többségéről elhagyták a páncélzatot és a fegyverzetet.

Akárcsak a hasonló helyzetbe került német Harmadik Birodalom, ekkor a Japán Birodalom is átcsoportosította megmaradt erőforrásait új típusú vadászgépek fejlesztésére, viszont a japánok elsősorban hagyományos típusokat terveztek.

Ez alól csak néhány gép jelentett kivételt, de a sugárhajtású Nakajima Ki-201 „Karyu” a Messerschmitt Me 262-es, a Mitsubishi J8M „Shusui” a Me 163-as másolata volt, melyek terveit egy rendkívül merész vállalkozás keretében egy német tengeralattjáró juttatta célba.

A japánok minimális számban fejlesztettek a korábbiaktól eltérő típusokat is - ezek közül az egyik leginkább figyelemre méltó a J7W volt, amely többek között toló hajtóművével és kacsaszárnyával tűnt ki (hasonló megoldással a világháború alatt az amerikaiak és az olaszok is próbálkoztak, de idővel mindkét programot leállították).

A japán J7W tervezése 1943-ig nyúlt vissza. A program kiötlője Masayoshi Tsuruno volt, aki egy különleges, kacsaszárnyas, toló sugárhajtóműves típust álmodott meg. Ez akkoriban a lehetetlennel volt határos, hiszen bár ilyen kiegészítő szárnyakat már a világ első benzinmotoros repülőgépére is szereltek, még nem kísérletezték ki a nagy sebességnél megfelelő alakot. Ennél is meglepőbb volt a sugárhajtómű, mint motor alkalmazása, mivel ekkor Japánnak még jóformán semmi esélye nem volt a terv kivitelezésére.

Ennek ellenére elindítottak egy programot és megkezdték egy valóban hatékony kacsaszárny kialakítását - ehhez több különböző motoros- és sikló-gépet alkalmaztak, pl.: a Jokoszuka MXY6 átalakított változatait (ez nem volt azonos az öngyilkos Jokoszuka MXY7-essel).

Mivel megfelelő sugárhajtómű nem állt rendelkezésre, úgy döntöttek, elkészítenek egy légcsavaros variánst és majd később térnek át a sugárhajtásra. A kedvező kísérleti eredmények sokat lendített a programon, mivel a japán haditengerészet élénken érdeklődött egy nagy teljesítményű vadászgép iránt.

A program így végül a fentebb emlegetett J7W-ben öltött testet (a ”J” a szárazföldi repülőt jelentette, míg a ”W” a gépet gyártó Kyushu Hikoki vállalat korábbi nevéből, a Watanabe-ből származott). A gép beceneve, a Shinden jelentése: ”csodavillám” (az ilyen fellengzős nevek ekkor igen népszerűek voltak japánban).


Konstrukció:

A Shinden különleges felépítésű katonai repülőgép volt, amely messze megelőzte korát (a hasonló elrendezésű vadászgépek csak több mint mintegy fél évszázaddal később terjedtek el). Első pillantásra a típus terve átlagosnak tűnt: légcsavaros motor, középre beépített pilótafülke, tricikli elrendezésű futómű - csakhogy a típus a megszokotthoz képest ”hátrafelé” repült.

A J7W teste igen karcsú, orsó alakú volt, ezt az egységet csak a pilótafülke bontotta meg. A szárnyak és a vezérsíkok formája ekkor forradalmian újnak számított - maguk a szárnyak egészen hátra kerültek és enyhén hátranyilazták őket.

Ez azzal járt, hogy a vízszintes vezérsíkokat elhagyták (ezek szerepét a szárny vette át) és a függőleges vezérsíkok is a szárnyakon kaptak helyet. A gép orrára szerelt kacsaszárnyak egyrészt stabilizálták a járművet, másrészt nagyon gyors irányváltást tettek lehetővé (hasonló okból alkalmazzák számos modern típuson).

A J7W hajtóművét a vadászgép farába építették be. A motor az akkoriban fellelhető egyik legerősebb volt: a tizennyolc hengeres Mitsubishi egység több mint 2000 lóerős teljesítményt adott le. A hatalmas tolóerőt hatlapátos légcsavar-rendszer közvetítette, így a gép képes volt elérni a 750 km/h-s sebességet is.

Az elrendezésnek előnyös tulajdonsága volt, hogy könnyen átépíthették sugárhajtóművesre, de egyben megoldandó kérdéseket vetett fel, mert a hatalmas erőforrás hűtéséhez nagy mennyiségű levegőre lett volna szükség, de a zárt orrész miatt nem alkalmazhatták a szokásos hűtőrendszert. Ennek kiváltására a gép oldalára terveztek egy több szívócsatornából álló bonyolult, de hatékony rendszert).

A gép a ma már klasszikusnak számító, korában még kevéssé elterjedt tricikli elrendezésű futóművet használta: az orrkereket a törzsbe, a hátsó kerekeket pedig a szárnyakba húzta be. A Shinden emellett egy pár manókerékkel is rendelkezett a függőleges vezérsíkok alsó végein. Ez egyrészt megakadályozta, hogy egy túl meredek felszállásnál a rotor-lapátok súrolják a felszállópályát, másrészt gátolták a gép felborulását (alaphelyzetben a kiegészítő kerekek nem értek a földhöz).

A J7W fegyverzetét az orrba épített négy darab 30 mm-es gépágyú alkotta, ezáltal a ”csodavillám” vált az egyik legnagyobb tűzerejű japán típussá, amely minden korabeli bombázót képes volt néhány találattal elpusztítani.

További előnyt jelentett, hogy a típus 12 km-es szolgálati csúcsmagassága eltüntette a korábbi biztonságos sávot (a legtöbb japán vadászgép csúcsmagassága kisebb volt az amerikai bombázókénál, ezért azok veszély esetén egyszerűen a japánok számára elérhetetlen magasságba emelkedtek).

Szolgálatban:

A típushoz szükséges kutatások már 1943-ban megkezdődtek és erőltetett iramban folytak, de a programban komoly problémák merültek fel, így bár a kísérleti repülések még 1943 folyamán lezárultak, az első prototípus-pár legyártása 1944-ben kezdődött és csak 1945 áprilisára készült el.

A gép első felszállására 1945. augusztus 3-án került sor. A J7W a világ egyik legkevesebbet repült harci járművévé vált: a második világháború végéig mindössze három alkalommal emelkedett a levegőbe, az összes repült óra pedig csupán 0,75 volt.

Ez viszont nem akadályozta a japán haditengerészetet abban, hogy a tervezőasztalról megrendelt típusra gyártási megbízásokat adjon ki. A katasztrofális nyersanyaghelyzet és gyártókapacitást teljesen figyelmen hagyva a Kyushu zasshonokumai telephelyén havi 30, míg a Nakajima handai gyárában havonta négyszer ennyi gépet kívántak előállítani (számításaik szerint 1947-re már több mint 1000 db Shinden gördült volna le a futószalagról).

A típus rövid légi tesztje alatt több kedvező eredményt értek el: a gép egyrészt bizonyította bámulatos fordulékonyságát (még rendkívül nagy sebesség mellett is), másrészt csúcsmagasságának még a háború végi rettegett Boeing B-29-es sem okozott gondot.

Természetesen az előnyök mellett néhány tervezési és kivitelezési hiba is napvilágot látott. Az oldalsó légbeömlő-kamrák túl szűkek voltak és ez a földön könnyen hűtési problémákhoz vezetett, valamint a motor kissé túl erősnek bizonyult a géphez (ez többek között vibrálást is okozott és erősen igénybe vette a légcsavar-lapátokat).

Mindezek ellenére a Shinden bizonyosan kínos meglepetést nyújtott volna az amerikaiaknak, akik légifölénye 1945-ben gyakorlatilag már teljessé vált (más kérdés, hogy ki vezette volna a kiváló gépeket, hiszen a legtöbb japán ászpilóta ekkorra már halott volt).

A dugattyús motorral hajtott J7W1 mellett az eredetileg tervezett sugárhajtóműves verziót is létre kívántak hozni, de a J7W2 „Shinden-Kai” megvalósítására már nem maradt elegendő idő és a J7W1-esek sorozatgyártása sem valósult meg.

Japán kapitulációját követően az egyetlen megmaradt Shinden-t a TAIU (United States Navy Technical Air Intelligence Unit, az amerikai haditengerészt technikai intézete) szerezte meg. A gépet 1960-ban Smithsonian intézetbe szállították, majd kiállították a nemzeti légügyi és űrmúzeumban (National Air and Space Museum), Washingtonban.


Műszaki adatok:

Név: Kyushu J7W1 „Shinden” (csodavillám)

Típus: elfogó vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 9,66 m

Fesztáv: 11,11 m

Magasság: 3,92 m

Szerkezeti tömeg: 3.645.kg

Max. felszálló tömeg: 4.928.kg

Motor: dugattyús, 1 db, 2130 Le-s (Mitsubishi Ha-43, ”csillag” hengerelrendezésű, 18 hengeres)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 4 db 30 mm-es gépágyú (Type 5, az orrban), maximum 120 kg-nyi bombateher

Teljesítmények:

Végsebesség: 750 km/h

Csúcsmagasság: 12.000.m

Emelkedőképesség: 750 m/perc

Hatótávolság: 850 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.