Kawanishi N1K
„A japánok utolsó lehelete”
Tervezés:
Alig fél évszázad alatt, az 1930-as évekre a Japán Birodalom óriási fejlődésen ment keresztül. Nem volt többé az a középkori szinten álló, szinte kizárólag földművelésből élő ország, akit a nyugati hatalmak rákényszerítettek több évszázados bezárkózásának feladására. A hihetetlen ütemben fejlődő nemzet hamarosan felélte a szigetország szűkös erőforrásait és megkezdte a terjeszkedést: az európai nagyhatalmakhoz hasonlóan igyekezett elfoglalni és kiaknázni Ázsia gyengébb országait.
A Japán Birodalom a szükséges nyersanyagokat Szibéria felé terjeszkedéssel kívánta elérni, de a japán-orosz, majd japán-szovjet határháborúkból a japánok kerültek ki vesztesen, ezért átgondolták a terjeszkedés-politikájukat és ezt követően Délkelet-Ázsia, illetve a Csendes-óceán szigetvilágai felé fordultak.
A náci Németországhoz hasonlóan a Japán Birodalom is katonai erővel kívánta elérni a céljait, ezért igyekezett ütőképes haderőt felállítani, hazai gyártású harcjárművekkel. A nyugati országok, különösen a Csendes-óceánon szintén terjeszkedő Amerikai Egyesült Államok alábecsülte a japánok erejét - annál nagyobb volt a sokk, amikor kiderült, hogy a japán technológia világszinten is élenjárónak számít. A japán légierő legjobb típusa a háború elején a Mitsubishi A6M, amerikai kódnevén „Zero” vadászgép volt, amely nemcsak gyorsabb és jobban manőverező típusnak számított, mint ellenlábasai, de 3000 km-t meghaladó hatótávolságával rendkívül távoli célpontokat is támadhatott, hozzájárulva a meglepetésszerű támadások sikeréhez. Amikor az Amerikai Egyesült Államok belépett a második világháborúba, a legjobb amerikai vadászgépnek számító Grumman F4F teljesítménye is elmaradt a Zero-élől, ám az amerikaiak fokozatosan ledolgozták a hátrányukat.
Az A6M valóban legendás vadászgép volt, ugyanakkor kiválóan példázta a japán repülőgép-tervezés végzetes problémáját is: a hihetetlen hatótávolságot és mozgékonyságot a tömeg alacsonyan tartásával érték el, ezért a Zero-kat érdemben nem lehetett fejleszteni, nem növelhették bizonyos határ fölé a fegyverzetét és hatékony páncélzattal, valamint öntömítő üzemanyag-tartállyal sem rendelkezett. A japán légierő egyik tragédiája az volt, hogy a kezdetben rendkívül sikeres Zero-kat sohasem sikerült teljes mértékben kiváltani (ami a háború végén hatalmas veszteségekben realizálódott), pedig erre több kísérlet is történt.
Ezek közé tartozott a Kawanishi N1K1-J, amelyet a Kawanishi eredetileg N1K néven kezdett fejleszteni, mint tengerről indítható vadászgépet, hogy a távoli, frissen elfoglalt (repülőtérrel nem rendelkező) szigetek mellől indulva támogathatta a csapatokat.
Az N1K nem volt különösebben nagy teljesítményű, de a Kawanishi mérnökei megfelelőnek tartották, ezért a cég - saját kockázatára - kialakította a fent említett N1K1-J-t, az N1K1 szárazföldről bevethető változatát (a gép beceneve Kjófú, azaz erős szél lett, az amerikaiak a „Rex” kódnevet használták, a szárazföldi változat Shiden azaz „Ibolyakék villám”, illetve „George” néven szerepelt).
Konstrukció:
Az N1K különbözött az A6M „Zero”-tól és utódaitól, ugyanis a Kawanishi típusa nagyobb, masszívabb és ennek megfelelően nehezebb volt (az A6M üresen kb. 1,7 tonnát, maximális terhelés mellett 2,8 tonnát nyomott, az N1K „Kjófú” viszont üresen 2,6 tonnát, maximális terhelés mellett 4 tonnát - ezáltal többek között nőtt a repülő sérülés-állósága).
A tömzsi N1K enyhe ”V” beállítású szárnyakat kapott, a 12 méteres fesztávolságú szárnyak végeit lekerekítették, hogy csökkentsék a jelentős többlet-légellenállást generáló légörvényeket. A hagyományos kialakítású, legömbölyített hátsó vezérsíkok hagyományos kialakításúak voltak, de a függőleges vezérsíkot a törzshöz kapcsolódó huzallal feszítették meg.
Az eredetileg tervezett Mitsubishi MK4C Kasei 13-as motort a végleges változatnál a Nakadzsima NK9A Homare 11-essel váltották fel. Ez utóbbi egy kétsoros, 18 hengeres csillagmotor volt, amely valamivel 2000 lóerő alatti teljesítménnyel rendelkezett, azaz erősebb volt a korábbi modelleknél (erre a nagyobb tömeg miatt szükség is volt), ugyanakkor rendkívül kompakt kialakítása nemcsak helytakarékos kialakítást, de kisebb légellenállást is jelentett, köszönhetően az áramvonalas motorburkolatnak.
A repülő négylapátos propellert kapott, a szárazföldi változat kissé hosszabb lapátokkal rendelkezett. A szárazföldi és vízi modellek között (az azonos hajtómű ellenére) jelenetős teljesítmény-különbség volt, mivel a vízre szálló N1K egy központi- és két kisebb úszótalpa jelentős többlet-légellenállást generált, ami a hagyományos, behúzható futóműves szárazföldi változaton értelemszerűen nem jelentkezett (ez utóbbi sorozaton a farokkerék is behúzható volt).
A szárazföldi változat kismértékben eltért a bázismodelltől: (a nagyobb átmérőjű légcsavar miatt) a megszokottnál hosszabb futószárakkal rendelkező variáns enyhén nyújtott törzset és áttervezett farokrészt kapott (ezáltal tömege kb. 235 kg-mal csökkent), de egyéb tekintetben nem különbözött a hidroplán-modelltől.
A több, kisebb elemből álló, de a pilótafülke mögött sem megemelt, ezért relatív jó kilátást biztosító (erősen páncélozott) fülke megfelelőnek bizonyult, a szárnyakon található féklapok automatikus állíthatósága pedig újdonságot jelentett (ez megkönnyítette a gép kezelését és csökkentette a pilóta leterheltségét a kritikus pillanatokban - igaz, a tapasztalatlan pilóták számára veszélyforrásként jelentkezett, a vele való repülést el kellett sajátítani).
Az N1K fegyverzetét kezdetben 2 db 7,7 mm-es (97-es típusú) géppuska és 2 db 20 mm-es (99-es típusú) gépágyú alkotta, de emellett lehetőség volt 2 db 250 kg-os bomba vagy 1 db (ledobható) üzemanyag-tartály hordozására (egyes példányok nem irányított rakétafegyverzetet is kaptak).
Szolgálatban:
A Kawanishi N1K vízi változatának, az N1K1-nek szűzfelszállására 1942. május 6-án, a szárazföldi N1K1-J-nek 1942. december 27-én került sor. A tesztrepülések eredményei felemás képet festettek: a szárazföldi modell ígéretesnek tűnt, a tengeri N1K1 viszont túlságosan lassú volt, ráadásul a Homare motor teljesítménye nem volt megfelelő.
Ennek oka, hogy az új hajtómű gyártását azelőtt kezdték meg, hogy egy hosszabb tesztelés során megoldották volna az erőforrás gyermekbetegségeit, ezért gyakoriak voltak a műszaki hibák, de nem állt rendelkezésre alternatív hajtómű, ezért később is ezt a motort építették be.
A vízi N1K1-esből mindössze 97 db épült, meg ez a modell úszótalpai miatt nem lehetett ellenfele az amerikai hordozófedélzeti vadászgépeknek, ráadásul a védekezésbe kényszerülő japánoknak nem volt többé szükségük vízre leszállni képes vadászgépekre, a szárazföldi modellből viszont nagyobb sorozatot rendeltek. Mindezt annak ellenére, hogy a hajtómű mellett gyakoriak voltak a gumikerekekkel kapcsolatos problémák (a gyenge hőkezelés miatt az abroncsok leszállásnál több esetben szétrobbantak), e balesetek pedig gyakran az adott gép elvesztésével jártak.
Az N1K1-J-ből (a szárazföldi változatból) egy tucatnyi változatot fejlesztettek ki, de ezek többsége sohasem került sorozatgyártásba. Az egyes változatok csak minimális változtatást jelentettek: a N1K1-Ja például a 2 géppuska és 2 gépáhyú helyett 4 gépágyúval rendelkezett, az N1K1-Jc vadászbombázó modell volt négy, szárnyak alatti rögzítési ponttal, míg az N1K1-J KAIb egy 250 kg-os bombát és 6 rakétát szállított.
A típusból 1944-ben megépült a fejlesztett N1K2-J KAI 21-es modell, amelyet az erősebb, 2000 lóerős Homare 21-es motorral szereltek fel (ezen kívül további alváltozatok is készültek, de többségükből egy tucat sem épült). Összesen valamivel 1500 fölötti vadászgép készült el, ebből a 97 db N1K1 mellett 1007 db volt N1K1-J, a fennmaradó kb. 400 gép pedig az N1K2-J sorozathoz tartozott.
A legyártott N1K1-J-ket és N1K2-J-ket azonnal bevetették az amerikai vadászgépek ellen, ahol meglepő sikereket értek el. Kiderült, hogy a Kawanishi vadászgépei nemcsak az elavult torpedóvetők, de az amerikai csúcsgépek, köztük a Grumman F6F „Hellcat” és a Vought F4U „Corsair” leküzdésére is alkalmasak voltak.
A Fülöp-szigetek és Okinava felett vívott harcokban az N1K1-J-k kiemelkedően sikeresnek bizonyultak, a továbbfejlesztett N1K2-J-k pedig még nagyobb teljesítménnyel rendelkeztek, mivel nemcsak rendkívül gyorsak, de kiemelkedően fordulékonyak voltak (igaz, a hajtómű teljesítménye nagy magasságban lecsökkent, ezért bombázók ellen kevésbé voltak hatékonyak).
Az N1K2-J-ket szinte kizárólag veterán japán pilóták repülték, akik képesek voltak a nyomasztó amerikai túlerő ellen is sikereket elérni, de az elképesztő amerikai túlerő ellen keveset tehettek. A Kawanishi N1K-k gyártásának a Boeing B-29 „Superfortress” nehézbombázók vetettek véget (jelentős veszteségeket okozva a gyáraknak), az elvesztett ászpilótákat pedig a Japán Birodalom már nem tudta pótolni.
Az N1K szárazföldi változatai a második világháború Csendes-óceáni hadszínterén az egyik legjobb vadászgépnek számítottak és a birodalom kapitulációjáig szolgálatban maradtak, de a háború menetét ez a típus sem tudta befolyásolni.
Műszaki adatok:
Név: Kawanishi N1K1-J „Shinden” (ibolyakék villám)
Típus: együléses vadászbombázó repülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 9,30 m
Fesztáv: 12,00 m
Magasság: 3,90 m
Szerkezeti tömeg: 2.656.kg
Max. felszálló tömeg: 4.000.kg
Motor: légcsavaros, 1850 Le-s (Nakadzsima Homare NK9H, kétsoros, ”csillag” hengerelrendezésű, 18 hengeres)
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: 4 db 20 mm-es gépágyú (99-es típus), 500 kg-nyi bomba
Teljesítmények:
Végsebesség: 658 km/h
Csúcsmagasság: 10.800.m
Emelkedőképesség: 1218 m/perc
Hatótávolság: 1716 km (átrepülésnél 2395 km)