Kawanishi H8K

„Ázsiai sündisznó”


Tervezés:

A Nagy Japán Birodalom, miután a nyugati nagyhatalmak véget vetettek több évszázados bezárkózásának, rendkívül gyors fejlődésen ment keresztül. Kevesebb, mint fél évszázad alatt a szigetország középkori civilizációból Ázsia egyetlen nagyhatalmává vált, amely az orosz-japán tengeri háborúban bizonyította modernizált hadseregének erejét.

A Japánok számára az ütőképes haditengerészet kialakítása kulcsfontosságú kérdés volt, mivel a négy nagy és számos kisebb szigetből álló anyaország nyersanyagokban szegény, nagyrészt hegyvidéki területet takartak, amelyek nem voltak képesek kielégíteni a japán piaci fogyasztást és az ezt kiszolgáló ipar növekvő nyersanyag-igényét.

A japánok ezért az Antant oldalán beléptek az első világháborúba, ahol csupán néhány kisebb összecsapásban vettek részt, de ezáltal megszerezhették Németország ázsiai gyarmatait. Az első világháború után az ázsiai birodalom folytatta a terjeszkedését, meghódítva Koreát és megtámadva Kínát, az 1930-as évek közepétől pedig felkészült az európai gyarmattartók és az Amerikai Egyesült Államok csendes-óceáni területeinek elfoglalására.

Ehhez többek között világszínvonalú haditengerészetre és haditengerészeti légierőre volt szükségük, amely téren a japánok valóban élen jártak, mások mellett számos repülőgép-hordozót és az ezeken használt repülőgépet tervezve és építve. A repülőgép-hordozók mellett a felderítésben ekkor még kulcsszerepet játszottak a szárazföldi bázisú repülőgépek, illetve a praktikus okokból vízre leszállni képes nagyméretű felderítő- és járőrgépek, ilyennek azonban a japánok ilyennel nem rendelkeztek.

Megoldásként megbízták a japán Kawanishi vállalat 1920-ban létrehozott repülőgép-gyártó üzletágát, amelynek delegációja az Egyesült Királyságba utazott, ahol megvizsgálta a vízi repülőgépeiről ismert helyi Short Brothers repülőgépgyár kínálatát. A japánok a Short S.8/8 „Rangoon”-t (a Short Singapore-ból továbbfejlesztett Short S.8 „Calcutta” katonai variánsát) megfelelőnek tartották, ezért megrendelték annak módosított változatát, a Short S.15 „K.F.1”-est, amelyet a brit tesztelést követően szétszereltek, Japánba szállítottak, majd ismét teszteltek.

Miután a japán hadvezetés a típust megfelelőnek tartotta, licencgyártási megállapodást kötöttek a Short gyárral és a típust a Kawanishi gyártani kezdte, H3K jelzéssel. A H3K alapvetően megfelelt a feladatra, szolgálati ideje mégis igen rövidre sikerült: az első példány 1932-ben állt rendszerbe és 1936-ban már ki is vonták a hadrendből (összesen mindössze 5 gép épült, beleszámítva a brit prototípust).

A repülőcsónak fejlesztésekor előremutatónak számított tisztán fém építésű testtel, de a három hajtóműves repülőgép még kétfedelű kialakítással rendelkezett, amely 225 km/h-ban maximálta a végsebességet és a típus mindössze 1 tonnányi fegyverzetet szállíthatott. Már 1934-ben megszületett a döntés egy nagyobb teljesítményű típus rendszeresítéséről, ezért a Kawanishi a brit eredetű típuson szerzett tapasztalataira támaszkodva megtervezte utódját, a H6K repülőcsónakot, amelyet 1938-ban rendszeresített a Japán Császári Haditengerészet.

A H6K-t folyamatosan fejlesztették és a második világháború végéig használták, de a japánok előrelátó módon már a típus rendszeresítésekor, 1938-ban megrendeltek egy még nagyobb teljesítményű típust. Az új repülő gyakorlatilag a H6K megnagyobbított változata volt, de az első teszteken a prototípus rendkívül rossz teljesítményt nyújtott a vízen, ezért a második, áttervezett példány csak 1941-re készült el, amely orvosolta a problémákat, ezért megkezdődött az új típus gyártása, H8K néven.

A H8K a Kawanishi belső megjelölése volt, de a japán haditengerészet saját nevezék-rendszert használt: a prototípust 13-as típusú nagyméretű kísérleti repülőcsónak, a sorozatgyártású modellt 2-es típusú repülőcsónak, 11-es modell jelzéssel állították szolgálatba. A repülő amerikai kódneve Emily volt.


Konstrukció:

A H8K repülőcsónak a H6K továbbfejlesztett, minden téren megerősített változata volt. A típus hossza a korábbi 25,63 méterről 28,15-méterre, magassága pedig (a nagyméretű függőleges vezérsík miatt) 6,27 méterről 9,15 méterre nőtt. A H8K kortársaihoz hasonló felépítéssel rendelkezett: magas, íj alakú testtel és hosszú, előrenyúló orral (az orrban egy lőállással).

A fejlesztések következtében az üresen kb. 12 tonnás, teljes terhelés mellett valamivel 21 tonna feletti H6K-val szemben a H8K tömege üresen is meghaladta a 18 tonnát, teljes terhelés mellett pedig a 32 tonnás, azonban a nagyobb méret és 50%-os tömeg-növekedés ellenére a típus fesztávolsága 40 méterről 38 méterre csökkent.

A H8K-nál a Kawanishi megtartotta a felső bekötésű szárnyakat, de maga a szárny teljesen új tervezésű volt. Az elődtípus gyakorlatilag a kétfedelű H3K-t takarta, a második, alsó szárny nélkül (a repülő szárnya a törzs fölé került), míg az Emily repülőcsónak kifelé elkeskenyedő szárnyai a törzshöz kapcsolódtak.

Szintén újdonság volt, hogy amíg a szárnyakat a H6K-nál bonyolult rudazattal és huzalozással kellett megtámasztani, az utód H8K szárnyai már teljes mértékben önhordóak voltak, ahol huzalozást mindössze a támasztóúszók stabilizálásához használtak, ezáltal csökkent a repülőgép légellenállása, áttételesen pedig nőtt a sebessége. A repülő farokrészét is áttervezték, a korábbi kettős függőleges vezérsíkot egyetlen nagyméretű hagyományos vezérsíkkal váltották ki.

A rendkívüli többlet-tömeg és az elvárt nagyobb sebesség miatt a H8K-ba nem az addig használt, 1000 lóerős tartományban mozgó Nakadzsima Hikari és Mitsubishi Kinszei erőforrásokat használták, ehelyett az első prototípusban 4 db Mitsubishi Mk4A Kaszei 11-es, a sorozatgyártású példányokban pedig 4 db Mitsubishi MK4B Kaszei 12-est.

Ezek kétsoros, 14 hengeres csillagmotorokat használtak és már első változatuk is 1530 lóerős teljesítményt biztosított, amelyet később még tovább növeltek, ezáltal a repülőgép végsebessége a korábbi modell 331 km/h-járól 465 km/h-ra nőtt. A Kawanishi H8K repülőcsónakként kizárólag vízre tudott leszállni, ehhez speciális úszótestet alakítottak ki. A vízen a stabilitást a törzs mellett két támasztó-úszó szavatolta.

A második világháború alatt fejlesztett, nagyméretű típusként a H8K késői példányai (japán típusok között ritkaságszámba menő módon) már rendelkezett (IV-es típusú) radarral és bár a típus alapvetően járőrgépnek készült, 2800 kg-nyi torpedót vagy 2000 kg-nyi bombát, illetve mélységi töltetet szállított.

A H8K önvédelmi képességét 5 db 7,7 mm-es (92-es típusú) géppuska alkotta, amelyeket a test lőrésein át használhattak, míg az öt (az orrban, a gép hasán, a hátán és a két oldalán található) lőállásba egy-egy 20 mm-es (99-es típusú) gépágyút telepítettek. A nagyszámú fegyverzet miatt a legénység 10 főt tett ki.


Szolgálatban:

A H8K első prototípusa csak 1941 januárjában, a stabilitási problémák miatti áttervezést követően emelkedhetett a levegőbe és további egy évvel később állt szolgálatba. A repülőgép tervezésekor gyakorlatilag a döntéshozók világ legjobb ilyen kategóriás repülőgépét várták el: azt, hogy a leendő típus végsebessége érje el a 240 csomót (444 km/h-t), hatótávolsága a 7400 km-t, képes legyen legalább 1 tonna fegyverzet szállítására, miközben nagyszámú gépágyúja és páncélzata elegendő védelmet nyújts számára.

A rendkívüli elvárások ellenére a H8K képes volt a kiírás teljesítésére és a prototípus H8K1 után a sorozatgyártás beindult a H8K2-essel: az elkészült 167 példányból 112 ilyen típusú volt (a bázismodellhez képest a legfontosabb változtatást az egyenként 1850 lóerős Mitsubishi MK4Q Kaszei 22-es motorok jelentették).

Az alapfeladat mellett (a gép nagy méretét kihasználva) a típusból H8K2-L jelzéssel utasszállító változatot is terveztek. Ez a modell csak az orr-gépágyút tartotta meg (amelyet egy hátrafelé tüzelő 13 mm-es nehézgéppuskával egészítettek ki), viszont a kibelezett, csökkentett üzemanyag-kapacitású repülő akár 64 utas szállítására is alkalmas volt. Összesen 36 db utasszállító épült, nem számítva a H8K1-L prototípust (utóbbi csak 41 utast szállíthatott).

Történtek kísérletek a sebesség további növelésére azáltal, hogy a támasztó-úszókat bevonhatóvá tették (hasonlóan az amerikai Consolidated PBY-hoz), akárcsak a gép hátán található tornyot, de két prototípust legyártást követően ennek sorozatgyártástól elálltak. A következő változat a H8K4 lett, amely 4 db, egyenként 1825 lóerős Mitsubishi MK4T Kaszei 25b motorral rendelkezett (a két H8K3-ast is 4-es típusúvá építették át). Megkezdődött a típus utasszállító változatnak tervezése is (H8K4-L), de ez ugyanúgy nem valósult meg, mint a tervezett Kawanishi G9K szárazföldi bombázó modell.

A H8K-k a második világháború második felében álltak rendszerbe, amikor a japánok már fokozatosan visszaszorultak, a típus ennek ellenére fontos szerepet játszott, ugyanis képes volt észlelni és jelenteni az amerikai flották helyzetét. Ekkorra a japánok már egyértelműen hátrányba kerültek az amerikaiakkal szemben, mert a létszámhátrány mellett visszaütött a hatótávolságot és sebességet favorizáló fejlesztési irány (emiatt sok típuson nem volt lehetőség erősebb páncélzat és fegyverzet beépítésére). A vadászgépekhez képest alacsony sebessége és fontos szerepe a H8K-t kiemelt célponttá tette, ennek ellenére a típus rendkívül jól szerepelt, aminek oka kiemelkedően erős fegyverzete volt: gépágyúinak köszönhetően az amerikaiak több esetben súlyos veszteségeket szenvedtek a gép elfogási kísérletei alatt (hatékonysága azonban a tapasztalt személyzet halálával csökkent).

A típust egyedül a japán haditengerészeti légierő alkalmazta a Csendes-óceánon, az eredeti járőr és felderítő szerepkör mellett gyakran nagy hatótávolságú bombázóként (Japán egyáltalán nem rendelkezett négymotoros stratégiai bombázókkal), valamint személy- és teherszállító típusként.

A H8K a második világháború egyik legjobb nagy méretű repülőcsónakja volt, a japán ipar azonban (a némethez hasonlóan) korlátozott ipari kapacitását mindinkább vadászgépek gyártására csoportosította át, ezért bár a H8K-t a háború végéig gyártották, mindössze a már említett 167 gép készült el (a Kawanishi gyár a háború végén a Kawanishi N1K vadászgép előállítására állt át). A Kawanishi H8K az egyik utolsó nagyméretű repülőcsónak volt, mielőtt szerepüket az új, kiemelkedően nagy hatótávolságú turbólégcsavaros és sugárhajtóműves repülőgépek átvették volna.


Műszaki adatok:

Név: Kawanishi H8K2

Típus: együléses vadászbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 28,15 m

Fesztáv: 38,00 m

Magasság: 9,15 m

Szerkezeti tömeg: 18.380.kg

Max. felszálló tömeg: 32.500.kg

Motor: légcsavaros, 4 db, egyenként 1850 Le-s (Mitsubishi Kasei 22 , kétsoros, ”csillag” hengerelrendezésű, 14 hengeres)

Személyzet: 10 fő

Fegyverzet: 5 db 20 mm-es gépágyú (99-es típus, egy-egy az orrban, a háton, a hason és az oldalakon található tornyokban), 5 db 7,7 mm-es géppuska (92-es típus, a testben) lehetőség 2800 kg-nyi torpedó vagy 2000 kg-nyi bomba és mélységi bomba szállítására a szárnyak alatt

Teljesítmények:

Végsebesség: 465 km/h

Csúcsmagasság: 8.760.m

Emelkedőképesség: 406 m/perc

Hatótávolság: 7150 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.