Junkers Ju 87

„Égből pottyant tüzérség”


Tervezés:

A motoros katonai repülőgépek szinte megjelenésüktől kezdve két fő csoportra oszlottak: az ellenséges gépek ellen harcoló vadászgépekre és a földi célpontokat támadó bombázókra (gyakran a vadászgépek is hordoztak kisméretű bombákat).

A vadászgépeknél lassabb és nagyobb célpontot mutató bombázók az egyre erősebb földi légvédelem miatt idővel egyre magasabbra emelkedtek: ez ugyan védelmet nyújtott a géppuskák ellen, de a nagy magasságból ledobott bombáknak csak kis része robbant fel a célterületen, ezért ez a fajta támadás elsősorban katonai és ipari létesítmények, illetve más, város-méretű célpontok ellen volt hatékony.

Lényegesen kisebb méretű, de kiemelt fontosságú célpontok (hidak, bunkerek, hadihajók) elpusztítására szintén használtak bombázókat, csakhogy ezekkel a minimális méretű célpontokon a közvetlen találat esélye rendkívül csekély volt.

A Brit Birodalom ezt a problémát úgy próbálta orvosolni, hogy bombázók helyett egy általában egyetlen bombát szállító, kétüléses vadászgéppel támadtak és a pilóták a célpont előtt süllyedésbe kezdtek, így a bombát kis magasságból (kb. 150 méterről) dobhatták le. Ez ugyan megnövelte a pontosságot, ugyanakkor az ilyen módon támadó repülők könnyű célpontot nyújtottak a földi egységeknek. Emiatt a támadásokat egyre nagyobb sebességgel, mind meredekebb szögben hajtották végre (lerövidítve a veszélyzónában tartózkodás idejét), létrehozva egy új típusú harcjárművet: a zuhanóbombázót.

Az első világháborút lezáró békediktátumban Németország számára megtiltották motoros repülőgépek fejlesztését és gyártását, de az országban több vállalat is kijátszotta, később pedig nyíltan megszegte a szabályokat és amikor az 1930-as években megkezdődött a széleskörű újrafegyverzés, a németek zuhanóbombázókat is terveztek.

Ilyen volt az először 1931-ben levegőbe emelkedett, brit típusokhoz hasonló Heinkel He 50-es, majd a nácik hatalomra kerülését követően gyártásba került a Junkers K 47-es: utóbbit továbbfejlesztve a Junkers megalkotott egy kifejezetten zuhanóbombázónak szánt repülőgépek - a Ju 87-est (a típus fő támogatója az első világháborús ászpilóta, Ernst Udet volt).

A Ju 87-es beceneve Stuka volt, ami a Sturzkampfflugzeug (német; zuhanóbombázó) kifejezésből származott és a jármű fajtájára utalt, nem pedig egy konkrét típusra.


Konstrukció:

A Ju 87-est eleve zuhanóbombázónak fejlesztették, amit a felépítése is tükrözött: a nehézvadász repülőgépekhez hasonló Stuka ugyanis masszív vázat kapott (hogy elviselje a zuhanóbombázáskor keletkező rendkívüli erőhatásokat).

A repülő teljesen fémből készült, főként dúralumíniumból, de a legnagyobb erőhatásoknak kitett csűrők Elektronból (egy kb. 100 anyagból álló ötvözetből, valamint Pantálból (egy titánt tartalmazó alumíniumötvözetből) készültek.

A Stuka egyik jellegzetes szerkezeti megoldása sirályszárnya volt (ez egy olyan szárny-kialakítást takar, amelynél a törzshöz csatlakozó szekció pozitív, míg a külső negatív szöget zár be). Mind a szárnyak, mind a szárnyfelületeket vastagra tervezték, ezzel szemben a hagyományos elrendezésű (két vízszintes és egy függőleges) vezérsíkok meglepően keskenyek voltak.

A gép hosszú, keskeny orra alatt kapott helyet a házon belül (a Junkers által) fejlesztett Jumo 210-es hajtómű kapott helyet, de a fejlesztés korai fázisában más erőforrásokat (többek között a Daimler-Benz DB 600-ast) is kipróbálták.

A korai példányok teljesítménye kb. 650 lóerő volt, a késői sorozatgyártású változatoké viszont ennek több mint a kétszerese - mindezek ellenére a Ju 87-es soha nem számított gyors repülőgépnek (vízszintes repülésben mintegy 400 km/h-s sebességre volt képes).

A relatív alacsony sebességben a masszív szerkezet mellett közrejátszott a Stuka nem behúzható futóműve is, ami komoly többlet-légellenállást produkált (ezt a „gatyaszár” néven emlegetett burkolattal próbálták csökkenteni, de ezeket hamarosan leszerelték, mert teletömődtek sárral).

A Ju 87-es kétfős legénységgel rendelkezett, akik közül a hátsó lövész a menetiránynak háttal ült és egy hátrafelé tüzelő géppuskát működtetett, valamint a pilóta is rendelkezet kettő, a szárnyakba épített, előrefelé tüzelő géppuskával.

Ez a fegyverzet már megjelenésekor sem biztosított elegendő védelmet, de a Ju 87-esek fő feladata nem is ez, hanem a nevükben is szereplő zuhanóbombázás volt: a Stuka-kra maximum 500 kg-nyi bombát erősíthettek fel (a szárnyak alatti függesztési pontokra, illetve a törzs alatti bombavető szerkezetre).

Utóbbi kulcsszerepet játszott a rendkívül éles szögben végrehajtott bombázások során: a konzolos szerkezet ellökte a bombát a géptől, megakadályozva, hogy nekicsapódjon a légcsavarnak. A bombázáshoz a Ju 87-esek egy félautomata rendszerrel is rendelkeztek, ami gyakran megakadályozta a földbe csapódást.

Miután földközelbe ért, a különösen nagy sebességnél haladó Stuka pilótája kioldotta bombaterhét, majd azonnal éles szögben fel kellett húznia a gépét, hogy elkerülje a becsapódást, csakhogy az ekkor keletkező rendkívül magas G-értékek miatt a pilóták rövid időre cselekvőképtelenné váltak vagy elájultak.

A gépekbe épített automata erre jelentett megoldást, felhúzva a gépet a kritikus időszakban (hasonló helyzetek elkerülésére a modern vadászgépek pilótái speciális ruházatot hordanak). Fegyverzete mellett a Ju 87-esek rendelkeztek egy Jericho-Trompete (német; jerikói kürt) nevű szirénával is, amit zuhanás közben bekapcsoltak: a jellegzetes hangot adó szerkezet komoly demoralizáló hatással bírt az ellenséges földi csapatokra.


Szolgálatban:

A Stuka első prototípusát (a Ju 87 V1-est) még rejtve készítették el Svédországban (az AB Flygindustri üzemében), brit Rolls-Royce Kestrel hajtóművel, az első felszállásra pedig 1935. szeptember 17-én került sor. Kezdetben a német légierő, a Luftwaffe nem érdeklődött a típus iránt és csak Ernst Udet közbenjárásával sikerült elkerülni a program törlését. Az első 216 példány leszállítása 1938-ig megtörtént és a típust bevetették a spanyol polgárháborúban, de itt több problémával szembesültek.

A fejlesztések ellenére Ju 87-esekkel később is több kudarccal végződő bevetést hajtottak végre (a második világháború kezdete előtt tartott nagyszabású bemutatón például emberi hiba miatt 13 Stuka pusztult el legénységükkel együtt).

A korai problémákat azonban hamarosan elfeledtették a Stukawaffe, azaz a zuhanóbombázó légierő rendkívüli sikerei és a Ju 87-esek a villámháborús stratégia fontos elemeivé váltak. A rendkívül gyors ütemben előretörő páncélos alakulatok ugyanis elszakadtak a túlnyomórészt lóvontatású tüzérségtől, ami komoly problémákat okozott: erre jelentett megoldást a Ju 87-es, amely egyfajta repülő tüzérségként a kiemelt célpontokat támadta.

A kis magasságból, a zuhanás végén indított bombák találati aránya kb. 80% volt, míg a hagyományos (nagy magasságból végrehajtott) bombázásnál ez az arány a 8%-kot sem érte el. A siker másik eleme a rendkívül hatékony, közvetlen kommunikáció volt, ezáltal a parancsnokok közvetlenül kérhettek csapásmérést, amelyet általában negyed órán belül végre is hajtottak).

A nyugati hadjárat alatt számos épület (a repeszbombáknak pedig számos katona) esett áldozatul a Ju 87-eseknek, ráadásul a Dunkerque-i csata alatt a Stuka-k nagyszámú brit és francia hajót is elsüllyesztettek.

Sikereik az európai hadszíntéren is folytatódtak, de amikor az észak-afrikai hadszíntéren nagy számban jelentek meg a modern brit vadászgépek, a Stuka-k komoly veszteségeket szenvedtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Ju 87-esek kísérővadászok hiányában rendkívül sebezhetőek és a mind erősebb földi légvédelem is növelte az elvesztett gépek számát.

Összesen mintegy 6500 Stuka készült számos alváltozatban. Az előszériás Ju 87A-t az első nagy sorozatot jelentő Ju 87B követte (ld. balra), majd a kiegészítő üzemanyag-tartályokkal felszerelt Ju 87R és a torpedók indítására alkalmas haditengerészeti Ju 87C következett.

Az Angliai csata során elszenvedett veszteségekre reagálva a Ju 87D erősebb motorral, a korábbiaknál lényegesen nagyobb terhelhetőséggel és erősebb fegyverzettel készült. Hamar kiderült, hogy lomhasága miatt e típus sem képes felvenni a versenyt a vadászgépekkel, ezért a Ju 87-eseket a zuhanóbombázó feladatkörben az Fw 190-esek váltották, a Stuka-k viszont új feladatkörben jelentek meg: a Ju 87G variánsok kifejezetten harckocsi-elhárításra készültek, a szárnyaik alatt két-két 30 mm-es gépágyúval (a Henschel Hs 129-eshez hasonlóan).

A gépek ebben a feladatkörben is sikeresnek számítottak (a szovjet harckocsik vékony tetőpáncélzatát könnyűszerrel átütötték), de ahogy a Luftwaffe fokozatosan elvesztette a légi fölényét, a Ju 87-esek veszteségei is rendkívül magasakká váltak, emiatt a Stuka-k gyártását korlátoztak (valódi váltótípus hiányában azonban a Ju 87-eseket egészen a második végéig rendszerben tartották.


Műszaki adatok:

Név: Junkers Ju 87 B-2 „Stuka”

Típus: zuhanóbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 11,00 m

Fesztáv: 13,80 m

Magasság: 4,23 m

Szerkezeti tömeg: 3.205.kg

Max. felszálló tömeg: 4.320.kg

Motor: dugattyús, 1 db, 1184 Le-s (Junkers Jumo 211D, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 3 db 7,92 mm-es géppuska (2 db MG 17, a szárnytövekben, egy hátrafelé tűzelő MG 15 a hátsó tüzelőállásban), max. 500 kg-nyi bomba

Teljesítmények:

Végsebesség: 390 km/h

Csúcsmagasság: 8.200.m

Emelkedőképesség: ismereltlen m/perc

Hatótávolság: 500 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.