Jokoszuka P1Y

„Egy egész kis galaxis van benne”


Tervezés:

A kikényszerített nyitás után, az 1800-as évek végén a legtöbb nagyhatalom lenézte a Nagy Japán Birodalmat, amely ekkor a nyugat-európai országokhoz képes ugyanolyan jelentős lemaradásban volt, mint a többi ázsiai ország. A japánok azonban óriási léptekkel fejlesztettek és az első világháborúra már a térség legerősebb önálló országának számítottak, amely a századfordulótól valódi nagyhatalomként terjeszkedni kezdett (hódításai nem öncélúak voltak: a gyors fejlődésben az anyaország szűkös nyersanyag-lelőhelyei gyorsan kimerültek).

A terjeszkedő Japán azonban nem csak a fejletlen Koreával és Kínával került szembe, de az Orosz Birodalommal is. 1904-05-ben az orosz-japán háborúban a japánok elsöprő győzelmet arattak az oroszok felett, kiszorítva őket a távol-keletről, miközben a háború záró-ütközetének számító csuzimai csatában gyakorlatilag megsemmisítették a teljes orosz hadiflottát, többek között elsüllyesztve minden orosz csatahajót.

Ez a győzelem is jól mutatta, hogy a japánok fél évszázad alatt mekkorát fejlődtek. Kezdetben külföldről (köztük a Brit Birodalomtól) vásároltak élvonalbeli harcjárműveket és tanulmányozták a nyugati gyártási és kiképzési módszereket. Miután elsajátították az új típusok használatát, megkezdték a saját egységek építését: kezdetben csak kisebb naszádokat és rombolókat építettek, később viszont már csatahajókat és repülőgép-hordozókat is.

Az 1938-39-es szovjet-japán határháborúkban a kezdetben sikeresen előrenyomuló japánokat a Szovjetunió végül megállította, ezért a japán terjeszkedés a csendes-óceáni szigetek felé fordult, ahol az ázsiai országnak az Amerikai Egyesült Államokkal kellett versenyre kelni a szigetek feletti uralomért. A császárság vezető politikusai tudták, hogy az agresszív terjeszkedés előbb-utóbb háborúhoz vezet, ezért az amerikai Pearl Harbor-i bázis megtámadásával megelőző csapás indítottak, amiért az addig vonakodó Amerikai Egyesült Államok is belépett a világháborúba.

A japán erők ekkor már kizárólag hazai fejlesztésű és építésű harcjárművekre támaszkodtak, ezeken belül is elsősorban a haditengerészetre koncentráltak, de a szárazföldi és haditengerészeti légierő szerepe is jelentős volt. Az új fejlesztésű, rendkívül nagy hatótávolságú, modern japán repülőgépek legismertebb képviselője kétségkívül a Mitsubishi A6M „Zero” volt, de komoly szerep hárult a bombázókra, köztük az 1935-ös Mitsubishi G3M közepes bombázóra. E típus a második világháború első éveiben sikeresen szerepelt, de már 1939-ben levegőbe emelkedett az utódjának szánt Mitsubishi G4M. Mindkét típus kiemelkedően gyors és mozgékony bombázó volt, ám a sebességet és hatótávolságot a páncélzat elhagyásával érték el, ezért a háború utolsó éveiben súlyos veszteségeket szenvedtek.

Amíg azonban a háború utolsó szakaszában (Adolf Hitler parancsára) a németek leálltak a bombázók gyártásával és (néhány kivételtől eltekintve) kizárólag az elfogó vadászgépekre koncentráltak, a japánok folytatták a bombázók fejlesztését is. Ennek a döntésnek több háború végi japán típus köszönhette a létét. A világháború közepén a japán haditengerészet (amelynek repülőcsapatai a G4M-et is használták), megrendelték a G4M utódját. A gép kifejlesztését az állami Jokoszukai Haditengerészeti Technikai Arzenál végezte, kialakítva a Jokoszuka P1Y-t, becenevén Ginga (japán; galaxis/tejút) típust, amelyet a Szövetségesek Frances kódnévvel jelöltek.


Konstrukció:

A P1Y tervezésekor a megrendelő ismét szinte lehetetlen feltételeket szabott: egy olyan gyorsbombázót vártak el, amely az elődjénél valamivel nagyobb bombateherrel rendelkezik úgy, hogy közben végsebessége eléri a Zero vadászgépét, hatótávolsága pedig a G4M bombázóét.

Azért, hogy elérjék a kitűzött célt, a Ginga-t rendkívül nagy gonddal tervezték, többek között minimalizálva a típus méretét és légellenállását, ezáltal a P1Y inkább hasonlított nehézvadászra, mint közepes bombázóra.

A G4M-hez képest a P1Y törzse lényegesen keskenyebb és általában kisebb volt, az előd 7 fős legénységét pedig mindössze 3 főre redukálták, tovább csökkentve a gép méretét és tömegét. Az alig 15 méter hosszú típus 20 méteres fesztávolságú, a szárnyvégek felé erősen elkeskenyedő szárnyakat kapott, amelyek a törzshöz hasonlóan fémből készültek, akárcsak az egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsík.

A P1Y kompakt kialakítása ellenére élvonalbeli technológiát képviselt, meghajtását pedig a Nakadzsima NK9C „Homare 12” típusú csillagmotorral biztosították. A gépenként két erőforrás egyike volt a legfejlettebb második világháborús japán repülőgép-motoroknak, amelyek második, Homare 12-es változata 1825 lóerős teljesítményre volt képes, annak ellenére, hogy a 18 hengeres, kétsoros csillagmotor alig 118 cm-es átmérővel rendelkezett.

E repülő csúcstechnológiát képviselő elemei ellenére két főfutót és egy farokkereket kapott, de mindhárom tengelyt be lehetett húzni (az első futószárakat a hajtóművekbe, a hátsó farokkereket a törzsbe).

mivel a kiskaliberű géppuskák az erősen páncélozott amerikai repülők ellen már nem bizonyultak hatékonynak, a Ginga-t 1 db, a gép orrába épített 20 mm-es (99-es típusú) gépágyúval, valamint egy hátrafelé tüzelő, 13 mm-es (2-es típusú) nehézgéppuskával szerelték fel.

Eredetileg a géptől 2000 fontos (907 kg-os) bombaterhet vártak el, de ezt a kész gépen 1000 kg-ra (2205 fontra) növelték, amelyet zárt bombaterében szállíthatott (ezáltal a függesztmény sem növelte a gép légellenállását, ami igen előremutató elgondolás volt és a hidegháború alatt a bombázók után a kisebb gépeken is általánossá vált).

A hagyományos bombák mellett a P1Y képes volt torpedóvetésre is, ekkor 1 db 800 kg-os torpedót hordozhatott, szintén a törzsbe épített bombatérben.


Szolgálatban:

A P1Y egyike volt a legfejlettebb második világháborús japán repülőgépeknek, amelyben nagy teljesítményű hajtóművet és más élvonalbeli technológiájú alkatrészt tartalmazott, ám ez problémákhoz vezetett, amit csak súlyosbított, hogy a Ginga egyszerre volt rendkívül gyors közepes bombázó, torpedóvető és zuhanóbombázó.

Ez nemcsak jelentősen növelte a típus árát, de különböző gyermekbetegségekhez is vezetett. A legnagyobb problémát a hajtóművek okozták, amelyek méretükhöz képest túlságosan zsúfoltak voltak, ami különböző műszaki hibákhoz vezetett. Ezeket a hibákat nem sikerült orvosolni, ezért végül a Nakadzsima Homare motorokat kénytelenek voltak lecserélni Mitsubishi erőforrásokra.

A Ginga első példánya 1943 augusztusában emelkedett először a levegőbe, a fejlesztési és gyártási problémák miatt a típus rendszerbe állítása késett. Előrelátó módon azonban a Jokoszuka gyárban már jóval azelőtt megkezdték a P1Y gyártását, hogy arra tényleges megrendelés érkezett volna, így amikor végül 1944 októberében megkapták a parancsot az előállítás megkezdésére és a gép rendszeresítésére, már legyártottak több mint 450 Ginga-t. Mivel azonban a hajtóművekkel kapcsolatos problémák sosem szűntek meg teljesen, végül csak 1945 elején kerültek tényleges bevetésre a P1Y-k.

Mindezek ellenére a típus kiváló teljesítményt nyújtott: végsebessége meghaladta az 540 km/h-t, hatótávolsága pedig az 5000 km-t, ezért akár vadászfedezet nélkül is alkalmas volt különösen nagy távolságban található amerikai célpontok támadására.

A repülőből több mint egy tucatnyi változatot terveztek, ám ezek egy része nem került sorozatgyártásba. A P1Y1 alkotta az első sorozatot, ezek egy részét még nem az 1825 lóerős Homare 12-essel, hanem a korábbi, kisebb teljesítményű Homare 11-essel szerelték fel. A P1Y1a 1 db hátrafelé néző 13 mm-es nehézgéppuskát kapott, míg az ezekből átalakított P1Y1b már 2 db nehézgéppuskával rendelkezett.

A Ginga kiváló teljesítményű típus volt, de alig 1 tonnás bombaterhével nem tudott jelentős károkat okozni, miközben a hatalmas amerikai Boeing B-29-esek óriás pusztítást vittek véghez a japán főszigeteken. Ez arra sarkallta a döntéshozókat, hogy kb. 30 gépet átalakítsanak: ezek bombaterében 20 db(!) 20 mm-es gépágyút halmoztak fel, hogy azokkal távoli B-29-es bázisokat támadjanak.

Néhány P1Y1-est éjszakai vadásszá alakítottak át, 2 db 20 mm-es gépágyúval. Ezek ugyan nem terjedtek el, de utat nyitottak a P1Y2 sorozatnak, amelyek különböző alváltozatai mind nagy magasságú éjszakai vadászgépek voltak (nagyrészt Mitsubishi Kasei motorokkal), szintén a B-29-esek ellen. A P1Y2-esek komoly tűzerővel és sebességgel rendelkeztek, ám nagy magasságban hajtóműveik teljesítménye leromlott, ezért 96 (vagy 97) példány után leálltak a fejlesztésükkel.

A Ginga hasonló életutat járt be, mint több háború végi német típus: ugyan fejlettebb volt az amerikai modelleknél, ugyanakkor mindössze kb. 1100 gép épült és ezeket képzett pilóták, karbantartó-személyzet és üzemanyag hiányában már nem tudták hatékonyan használni, sem érdemi hatást gyakorolni a háború menetére.

A P1Y-t és alváltozatait kizárólag japánban használták (a második világháború végéig), emellett érdemes megjegyezni, hogy terveztek belőle egy, az Arado Ar 234-eshez hasonló sugárhajtású bombázó-változatot (Jokoszuka Tenga), ám ezt a háború vége miatt már nem valósították meg. A Jokoszuka MXY10 külsőre azonos volt a Ginga-val, de ez csak egy röpképtelen repülő-modell volt, amelyet a típus álcázásához használtak.


Műszaki adatok:

Név: Jokoszuka P1Y1a „Ginga” (galaxis)

Típus: többcélú közepes bombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 15,00 m

Fesztáv: 20,00 m

Magasság: 4,30 m

Szerkezeti tömeg: 7.265.kg

Max. felszálló tömeg: 13.500.kg

Motor: légcsavaros, 2 db, egyenként 1825 Le-s (összesen 3650 Le-s) teljesítményű (Nakadzsima NK9C Homare 12, kétsoros, csillag hengerelrendezésű, 18 hengeres)

Személyzet: 3 fő

Fegyverzet: 1 db 20 mm-es gépágyú (99-es típus, az orrban), 1 db 13 mm-es nehézgéppuska (2-es típus, hátrafelé-tüzelő), maximum 1000 kg-nyi bomba vagy 1 db 800 kg-os torpedó a zárt bombatérben

Teljesítmények:

Végsebesség: 547 km/h

Csúcsmagasság: 9.400 m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 5370 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.