Heinkel He 219

„Szúnyogevő bagoly”


Tervezés:

A második világháború kitörésekor Németország legfontosabb vadászgépe a gyors és fordulékony egymotoros Messerschmitt Bf 109 volt. A Bf 109 azonban nem volt alkalmas minden feladatra és a németek előrelátó módon több további vadászgépet is fejlesztettek - ezek egyike a kétmotoros Bf 110 volt.

Ez utóbbi típus manőverező-képessége ugyan elmaradt a Bf 109-étől, de ezt kompenzálta nagy hatótávolsága és a megbízhatóságot növelő két hajtóműves kialakítása, ezért távoli célpontok elleni támadásoknál főként bombázók vadász-védelmét látták el. Mivel a gépre bombákat is erősíthettek, a Bf 110-et vadászbombázóként is használták, ezáltal a típus átmenetté vált a Bf 109 és a Junkers Ju 87 „Stuka” zuhanóbombázó között.

De bármilyen hatékony is volt a Bf 110, a második világháború alatti rendkívül gyors ütemű fejlődés hamarosan meghaladottá tette: az 1940-es Angliai csata alatt a vadászgépként használt típus hatalmas veszteségeket szenvedett az angol gépek ellen. Emiatt a „Zerströrer” (német; romboló) repülőgépet egyre inkább bombázó, majd alacsonytámadó szerepkörben használták, később pedig mint éjszakai vadászgépet.

va német repülőgép-fejlesztés két ”tragédiája” közül az egyik a Bf 110-hez kapcsolódott: az elavult kétmotoros nehézvadász pótlására a háború végéig nem sikerült megfelelően nagy számban gyártott modern típust rendszerbe állítani.

(A másik problémát az jelentette, hogy a nácik - a Szövetségesek szerencséjére - nagy teherbírású és hatótávolságú nehézbombázót sem tudtak megfelelő mennyiségben gyártani és az erre a célra kifejlesztett Heinkel He 117 „Greif”-nél súlyos technikai gondok merültek fel).

Ez viszont nem jelentette azt, hogy a német repülőgép-tervezők ne próbálkoztak volna, különösen miután 1940-ben megjelent a háború egyik legjobb típusának tartott angol (szintén kétmotoros) de Havilland DH.98 „Mosquito”, amelyet a német pilóták érinthetetlennek tartottak (mivel egy korabeli kétmotoros gép sem tudta kilőni).

A Bf 110 váltótípusának a Messerschmitt Me 210-et szánták, de a gép teljesítménye sohasem érte el az elvárt szintet, ezért a harcjármű fejlesztését leállították (kissé átalakítva Magyarország gyártotta és használta e típust).

Mivel a Me 310 nem jutott túl a prototípus-fázison, a következő gép a Me 410 lett és bár ez a típus hatékony gyorsbombázóvá vált, nem állt rendelkezésre elegendő számban. Más repülőgépgyárak is kapta megrendelést kétmotoros gépekre: ilyen volt a végül nem rendszeresített Focke-Wulf (Ta 154) és jelen cikk tárgya, a Heinkel He 219 is. Ezen gépek közös jellemzője volt a nagy teljesítményű hajtómű és az ebből fakadó kiváló repülési jellemzők (kivéve az alacsonytámadásra kifejlesztett Henschel Hs 129-et).

A Heinkel típusának eredete a rendkívül fejlett P.1055-ös prototípusig nyúlt vissza (mellyel a Me 210-est kívánták leváltani), de a túl bonyolult tervet a döntéshozók nem fogadták el. A gyártulajdonos Dr. Ernst Heinkel ezért bemutatta az áttervezett P.1056 éjszakai vadászgépet, majd miután ezt is elutasították, a kisebb P.1060-ast, amely szintén éjszakai vadászgépnek készült.

Ez a terv eredményezte a Heinkel He 219-ként kódolt típust, amely a nagy fülesbagoly másik neve után az „Uhu” becenevet kapta (a szintén kétmotoros, második világháborús Focke-Wulf Fw 189 felderítő repülőt is így nevezték).


Konstrukció:

A német repülőgép-gyártók egy-egy megkülönböztető jeggyel rendelkeztek, mely legtöbb gépükön felbukkant. A Fieseler gépek többsége például csak rövid felszállópályát igényelt (pl.: Fi 156), a Dornier típusok nagyrésze hidroplán volt (pl.: Do 26), míg az Blohm und Voss furcsa alakú gépeiről vált ismertté (ld.: BV 138).

A Heinkel Flugzeugwerke a nagysebességű típusok terén ért el eredményeket és előszeretettel használt új megoldásokat és ezek a stílusjegyek a He 219-nél is felbukkantak. Az Uhu 15,5 méteres hosszához képest meglepően karcsú és áramvonalas törzset kapott, ezzel is elősegítve a lehető legnagyobb végsebességet. A típus egyik megkülönböztető jegye a rendkívül előremutató, a gép orr-részébe tolt, buborék alakú kabintető volt, amely amellett, hogy csökkentette a légellenállást, megnövelte a pilóta látószögét is.

Mivel a Bf 110-es szögletes szárnyai lomhává tették a kétmotoros gépet, a He 219-re ehelyett egy több szekcióból álló, kifelé fokozatosan keskenyedő szárnyat terveztek, melynek végeit lekerekítették. Ezzel, a széles vízszintes és kettős függőleges vezérsíkokkal sikerül kiküszöbölni a korábbi nehézvadászok ezen gyengeségét.

A megfelelő sebesség eléréséhez nagy teljesítményű hajtóművekre volt szükség, ezért Ernst Heinkel kezdetben a He 219-nél is a Greif-en használt hajtómű-kialakítást kívánta használni (oldalanként két hajtómű, melyek közös tengelyt hajtottak, de ez akkoriban komplikált és balesetveszélyes megoldásnak bizonyult).

Ezzel szemben a sorozatgyártású példányokba már a jóval megbízhatóbb, hagyományos burkolatonként egy motor került (2 db Daimler-Benz DB 603-as), mellyel az Uhu 600 km/h fölé gyorsulhatott (ezt a sebességet szinte csak az élvonalbeli vadászgépek érték el).

A rendkívüli teljesítmény mellett a He 219 számos előremutató részegységgel rendelkezett: ilyen volt a korábbi farok-kerekes kialakítást lecserélő triciki-futómű (elöl egy, hátul két kerék) és a sorozatgyártású repülőgépben elsőként alkalmazott katapult-ülés.

A He 219 fegyverzete is felülmúlta a korábbi típusokét - ennek oka részben az volt, hogy az ellenséges vadászgépek elfogása és megsemmisítése mellett a típus feladata volt a bombázók lelövése is.

Az Uhu tűzerejének magját 2 db 20 mm-es gépágyú adta, amely már önmagában is komoly rombolóerőt biztosított, de lehetőség volt további 4 db 20 mm-es gépágyú felszerelésére is.

A típus emellett a több más kétmotoros nehézvadászon alkalmazott „Schräge Musik” fantázianevű fegyver-elhelyezési módot is alkalmazta. Ez a furcsa, de sikeres kialakítás a He 219-en 2 db 30 mm-es gépágyút jelentett, melyeket a pilótafülke mögé építettek és a típus ferdén (65 fokban) felfelé-hátrafelé tüzelt.

Ezzel a módszerrel a torony nélküli típusok az alul gépfegyverrel nem rendelkező angol bombázók alá repülhettek és relatív biztonságban semmisíthették meg azokat.


Szolgálatban:

A He 219-et ma már a második világháború egyik legjobb gépének tartják, de korában a döntéshozók szűklátókörűsége miatt rendszerbe állítása késett és csak a gyártulajdonos kitartó munkájának köszönhetően valósult meg.

Az Uhu korai változatait (többek között) paradox módon az a Josef Kammhuber utasította vissza, aki pedig a német éjszakai vadászgépekért volt felelős, tehát elemi érdeke lett volna az erős és hatékony gép támogatása (mindezt annak ellenére, hogy a típus a teszteken a Dornier Do 217-et és a Junkers Ju 88S-t is maga mögé utasította).

Heinkel ”kegyvesztettsége” ellenére mindent megtett, hogy elfogadják tervét. Két évvel később, 1942-ben végül elkészült a 3-ik átalakított modell is, amit ráadásul már Kammhuber is elfogadott (ebben szerepet játszhatott az is, hogy a korábbiakhoz képest jelentősen megnövekedett a Németországot ért éjszakai légitámadások száma és a rendszerben álló típusok jórészt tehetetlenek voltak az új angol és amerikai gépek ellen).

1942. november 6-án megtörtént a típus első felszállása és miután a vékony szárny miatti kezdeti stabilitási problémákat sikerült orvosolni, a He 219 készen állt a sorozatgyártásra. Csakhogy a gép másik fő ellenzője, Erhard Milch továbbra is ellenállt és mivel ő a német légierő, a Luftwaffe egyik vezetője volt, szava sokat nyomott a latba.

A folyamatos akadályoztatás és annak ellenére, hogy a típus gyártását megtiltották a Heinkel vállalat számára, az mégis legyártott egy elő-szériát, melyet kiértékelésre a frontvonalra küldtek. Már ezeknek a korai Uhu-k teljesítménye is kiemelkedő volt: a kizárólag He 219-esekkel repülő osztag az első hat bevetése alatt 20 ellenséges repülőgépet semmisített meg. Werner Steib őrnagy 1943. június 11-én egy rekordot is felállított, amikor kevesebb mint másfél óra alatt öt(!) angol Avro Lancaster bombázót lőtt le.

A repülő legnagyobb fegyvertényét viszont nem ez jelentette, hanem az, hogy képes volt a rettegett angol Mosquito-k lelövésére is, ezért végül hivatalosan is rendeltek a típusból.

A sürgető igények miatt a Heinkel He 219 A-0-ként jelölt elő-szériát később már mint első sorozatot kezelték (104 db A-0 készült). Miután az A-1-es felderítő-változatot törölték, a következő verzió a Heinkel He 219 A-2 lett - ez a 85 db-os sorozat alig különbözött az elődjétől.

Bár több további, specializált változatot terveztek (pl.: háromüléses, külön az angol Mosquito-k lelövésére fejlesztett nagyobb tűzerejű típus, vadászbombázó, stb.), ezek nem valósultak meg.

A harmadik, egyben utolsó fő sorozattá így a Heinkel He 219 A-7 vált, melynek DB603E motorja a korábbi 1670 helyett már 1800 lóerőt teljesített. Több további tervezet készült (köztük a 700 km/h-s sebességre is képes He 219B), de ezek közül egy sem került sorozatgyártásba.

A háború végén több más kétmotoros géphez hasonlóan az Uhu-kat is „Lichtenstein” elfogó-radarral szereltek fel, ezáltal hatékonyságuk még tovább nőtt (bár az ágas-bogas antennák csökkentették a teljesítményt). Az Uhu-k továbbra is fenntartották a németek technológiai előnyét, de a típusból összesen csak kb. 300 (valószínűleg 286) példány készült (ezen kívül a háború után Csehszlovákia még 2 db He 219-est Letov LB-79 néven épített).

A típus gyártása nem csak magas ára miatt haladt lassan, hanem azért is, mert a roctocki Heinkel üzemet gyakorlatilag folyamatosan bombázták. 1944-ben a legtöbb rendelkezésre álló forrást elvonták az Uhu gyártásától, de Ernst Heinkel kiharcolta, hogy tovább készíthesse repülőjét.

A He 219-esek építése 1944 végén így is véget ért, mivel ekkor (a sugárhajtóműves típusok és az együléses vadászgépek kivételével) minden német repülő gyártását leállították, ezért ez a kiváló, de hányattatott sorsú gép nem játszhatott nagy szerepet a háború alakításában. A jobboldali képen látható He 219-es 1945-ben a Szövetségesek kezébe került, erre utal festése is.


Műszaki adatok:

Név: Heinkel He 219 A-7 „Uhu”

Típus: (éjszakai) nehéz-vadászrepülő

Fizikai jellemzők:

Hossz: 15,50 m

Fesztáv: 18,50 m

Magasság: 4,10 m

Szerkezeti tömeg: 11.200.kg

Max. felszálló tömeg: 13.580.kg

Motor: légcsavaros, 2 db, egyenként 1800 Le-s (Daimler-Benz DB 603E, fordított ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 6 db 20 mm-es gépágyú (MG 151, 2 db a szárnytőben, 4 db a törzs alatt, 2 db 30 mm-es gépágyú (MK 108, a törzs mögött, ferdén felfelé-hátrafelé tüzel)

Teljesítmények:

Végsebesség: 616 km/h

Csúcsmagasság: 9.300.m

Emelkedőképesség: ~ 550 m/perc

Hatótávolság: 1540 km (átrepülésnél 2148 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.