Hawker Siddeley Harrier

„Saját úton szökkenő”


Tervezés:

A második világháborút megelőző évszázadokban az Európától elkülönülő sziget, az Egyesült Királyság a tengerek szinte teljhatalmú ura volt. Minden potenciális tengeri hatalmat maga mögé utasított: sokáig a gyakorlatban is működő elve szerint az angol hadiflottának erősebbnek kellett lennie az utána következő két ország együttes haderejénél.

Az országnak ez nem csupán presztízs-kérdés volt: az aprócska szigetnek minden földrészen voltak gyarmatai - a Brit Birodalom (később Nagy-Britannia) számos különálló területből állt.

Ezek egy része idővel önállóvá vált (pl.: Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália), de továbbra is létfontosságú volt, hogy az árucikkek, különösképpen a nyersanyagok épségben érkezzenek meg. Az első világháború alatt a németek kisebb számú felszíni flottájukat a tengeralattjárók bevetésével próbálták ellensúlyozni, melyek relatív alacsony áruk ellenére képesek voltak hatalmas hajók elsüllyesztésére, de a szonárok és mélységi bombák bevetésével az angolok sikerült helyreállítani az erőegyensúlyt.

A békeéveket követő második világháború azonban már egy merőben új típusú háború volt, ahol egyre komolyabb szerep jutott a repülőgépeknek, melyek már nem a szárazföldről, hanem úszó szigetekről szálltak fel. Ahogy annak idején a hatalmas - angol - Dreadnought osztályú csatahajók, úgy a repülőgép-hordozók is egy csapásra elavulttá tettek minden korábbi hajóosztályt, így Angliának hirtelen nagy mennyiségű elavult hadihajója lett, repülőgép-hordozóik építése viszont lassan haladt.

A kísérletezés évei után a repülőgép-hordozók fokozatosan egyeduralkodóvá és a legtöbb kisebb hajó csak a védelmüket szolgálta, ám a második világháború végén csak az Amerikai Egyesült Államok rendelkezett nagyobb mennyiségű hordozóval.

A fokozatosan függetlenedő gyarmatok és a háborús veszteségek miatt az Egyesült Királyság szerepe csökkent: az angolok a háborút követő gazdasági válság miatt 1949-re minden régebbi repülőgép-hordozójukat eladták vagy lebontotta: csupán a 43000 tonnás vízkiszorítású HMS Ark Royal (R09) és 22600 tonnás HMS Eagle (R09) maradt meg.

Ilyen feltételek mellett ideális megoldásnak tűnt egy helyből felszálló repülő, amely a meglévő nagyobb hadihajókról is felszállhat, két legyet ütve egy csapással. Bár az előkészületek megtörténtek, az ehhez szükséges kutatás hosszú és több tragédiával terhelt volt: elsőként a TMR kísérleti repülőt építették meg (ez gyakorlatilag csupán egy lebegésre képes hajtómű volt), majd a Short SC.1-et.

A fejlesztés lassan haladt: az áttörést végül csak az 1960-ban felszállt Hawker Siddeley P.1127 prototípus hozta meg, amely már erősen hasonlított a későbbi szériagépekre.

Ekkoriban Angliában egyes vezetők úgy gondolták, hogy a jövő háborúiban már nem a repülő, hanem a rakéta lesz a harc megvívásának fő eszköze, ezért számos típust kivontak a szolgálatból és több új modell fejlesztését is befejezték. A Hawker szerencséjére a légierő ekkor vonta ki a szolgálatból korosodó Hawker Hunter-eit, mely pótlására végül a RAF (Royal Air Force, királyi légierő) kiharcolta, hogy a P.1127 egyik változatát, a Hawker Siddeley Kestrel FGA.1-et válasszák ki.

Az új típust Harrier-nek nevezték el, de gyakran Jump Jet-net (angol; ~ ugró sugárhajtóművesnek) titulálták, utalva a harcjármű függőleges felszállására.


Konstrukció:

Minden Harrier vadászgép tulajdonképpen egy nagyméretű sugárhajtómű volt, amely köré egy repülőt szerkesztettek. A gép törzse rövid és széles volt, elöl és hátul viszont jelentősen elkeskenyedett.

Mind a kisméretű deltaszárnyak, mind pedig a vízszintes vezérsíkok lefelé hajlottak - ez igen fontos részlet volt: így lebegéskor a repülő alól kiáramló gázok beszorultak a gép alá, ezzel is növelve a felhajtóerőt.

A gép legfontosabb egysége, a Pegazus sugárhajtómű nem a klasszikus, a farrészen elhelyezett kiömlőnyíláson keresztül hajtotta a repülőt, hanem négy nagyméretű, oldalsó fúvócsövön keresztül. Függőleges repüléskor a harcjármű hagyományos sugárhajtású repülőgépként működött (a gázok hátrafelé távoztak), fel- és leszállásnál viszont a fúvókákat függőlegesen állították be, így hozva létre a lebegéshez szükséges felhajtóerőt.

Ez bonyolult és sérülékeny eljárás volt, viszont nem csökkentette a gép kapacitását (ellentétben a szovjet Jakovlev Jak-38-cal, amelyben legalább egy hajtómű mindig tétlenségre volt ítélve). Ahogy a kommunisták, úgy az angolok is segédfúvókákkal (a szárnyvégeken és a farokrészen) biztosították a lebegéskori stabilitást.

Ez a megoldás a gyakorlatban működőképesnek bizonyult, viszont a gép végsebessége a Mach 1-et (a hangsebességet) sem érte el, pedig a hajtómű korának egyik legnagyobb teljesítményű (utánégető nélküli) sugárhajtóműve volt.

A stabilitás miatt a Harrier-ek nem klasszikus tricikli elrendezésű futóművet kaptak: az orrfutóval egyvonalban, a gép hátsó traktusánál helyezték el a főfutót és oldalanként további egy kihajtható támasztókereket építettek be a szárnynak végébe. A pilóta közvetlenül a hatalmas sugárhajtómű előtt ült, a korai változatok aprócska orrkúpjai pedig kiváló kilátást nyújtottak (később ez a nagyobb radarok beszerelése miatt némileg romlott). Az elektronikai rendszer a gép megjelenésekor fejlettnek számított és az újabb változatok megjelenésével ezeket még modernebbre cserélték.

Az Harrier-ekben nem volt beépített gépfegyver, mivel tervezésekor úgy vélték, a jövő háborúiban kizárólag rakétákat fognak használni, a korábbi tűzfegyverekre pedig már egyáltalán nem lesz szükség.

Ez a felfogás hamar megdőlt: kiderült, hogy a megbízhatatlan és jócskán túlbecsült irányított fedélzeti rakétafegyverek kiegészítéseként mégis szükség van egy hagyományos fegyverre, ezért a gépek törzs alatti pilonjára egy 30 mm-es gépágyút szereltek.

Emellett számos egyéb rakétát használtak, például amerikai AIM–9 „Sidewinder”-t vagy AIM–120 „Slammer”-t, de később további típusokat is elérhetővé tettek. Mivel a korábbi 5-tel szemben a legújabb változatoknak már 9 függesztési pontjuk volt, így a hordozható fegyverzet száma és típusa is jelentősen kibővült.


Szolgálatban:

A hosszú kutatás végét követően az első Harrier GR.1-es 1966. augusztus 31-én emelkedett a levegőbe, de a sorozatgyártású gépek csak 1970-től kerültek a csapatokhoz. Első látásra a Harrier vadászgépek technikai zsákutcának tűntek: a korszak többi vadászgépével (pl.: szovjet MiG-23-mal, amerikai F-14-essel) összehasonlítva az angol repülő egyértelműen hátrányban volt.

Végsebességese több mint 1 Mach-hal, maximális repülési magassága több mint 3 kilométerrel, hatósugara mintegy 600 kilométerrel maradt el kortársaitól. Ez viszont nem jelentette azt, hogy a gép hibás konstrukció lett volna: ezt az 1982-es Falklandi háború is bizonyította.

Az argentin partoktól alig 500 km-re, az Egyesült Királyságtól viszont 10000 km-re fekvő, angol fennhatóságú szigeteket az agresszív dél-amerikai junta (katonatisztek vezette önkényuralmi rendszer) lerohanta, válaszul a Vaslady-ként is ismert Margaret Thatcher miniszterelnők válogatott brit egységeket indított a sziget visszaszerzéséért.

Mindkét ország haditechnikájának krémjét vonultatta fel, de a szembenálló feleknek több nehézséggel kellet megbirkózniuk. Az argentinok vadászgépeiket nem tudták a levegőben utántölteni, ráadásul Falkland három kifutópályájából csupán egy volt betonozott, de sugárhajtású vadászgépek onnan sem tudtak felszállni (csupán gyengébb teljesítményű turbólégcsavaros FMA IA-58 „Pucará” vadászgépek.

A támadó angol hajók elpusztítására indított Douglas A-4C „Skyhawk” gépek olyan alacsonyan repültek, hogy a legtöbb általuk ledobott bombának nem volt ideje önmagát élesítenie, a hajóromboló Exocet rakétákat szállító Dessault-Breguet Super Étendard-ok pedig gyenge repülési jellemzőkkel rendelkeztek. De hiába vesztették el a Santa Fé tengeralattjárót, az argentínoknak volt egy adu ászuk: a Dessault Mirage III-as vadászgépek, melyek a háború legjobb teljesítményre képes gépei voltak.

Velük szemben állt az angol hadsereg, amely szintén problémákkal küzdött: a bevetett Avro Vulcan bombázókat elméletben csak atombombák szállítására alakították ki, ráadásul a partraszállásban kulcsfontosságú szereplők, a szállító helikopterek soha nem érkeztek meg: egy célt tévesztett rakéta eltalálta az őket szállító Atlantic Conveyor csapatszállítót, amely azonnal meggyulladt, majd elsüllyedt.

Az angolok légierejét így a kisebb repülőgép-hordozókról felszálló kisszámú Sea Harrier adta, amelyek létszámbeli hátrányuk ellenére kiválóan helytálltak. Ennek fő okai jobb kiképzésünkben, hatékonyabb rakétáiban, és Blue Fox radarjukban keresendőek. Az Egyesült Királyság végül megnyerte a háborút és bár a bevetett 22 Harrier közül 6 odaveszett, ebből csupán kettővel végeztek az argentinok.

Korlátozott képességei ellenére az angol hadvezetés a Harrier-eket tejes értékű repülőgépként ismerte el és az idők folyamán számos változatot kialakított belőlük. Új eljárásokat is kialakítottak: a Harrier-ek rövid nekifutás után szálltak fel, majd függőlegesen szálltak le (STOVL), ezáltal jelentősen növelhették a szállított felszerelés mennyiségét.

Folyamatosan jelentek meg az egyre jobb modellek: a GR.1, a GR.1A és a GR.3 földi célok elleni és felderítő változatokat jelölte, a T.2, T2A és a T.4 volt a gyakorló-modell. Az angol haditengerészet számára az FRS.1 és az FA.2 készült, ezeket egységesen „Sea Harrier” becenévvel illették.

A típust külföldön is értékesítették: az amerikaiak az AV–8A-t, illetve a TAV–8A-t használták: e gépek olyan jól beváltak, hogy AV–8B „Harrier II” néven fejlesztett változatuk is készült, India pedig a Sea Harrier módosított változatából, az FRS.51-ből rendelt (továbbá Olaszország, Spanyolország és Thaiföld is vásárolt Harrier-eket, utóbbit ld. jobbra).

A folyamatos továbbfejlesztések, tökéletesítések újabb és újabb modelleket szültek, majd megkezdődött a még erősebb Harrier II-es gépek gyártása. Az Egyesült Királyság 2011-ig üzemeltette a GR.9-es típusváltozatot, amely már csak nagy vonalakban hasonlított az eredeti gépre. Az összes változatból együttesen kb. 750 db-ot gyártottak, ebből 278 volt az eredeti Hawker Siddeley Harrier.

Az üzemeltetés alatt bebizonyosodott, hogy bár kétségtelenül voltak hiányosságai, a különböző Harrier-változatok mindegyike hatékony és erőteljes gép volt. A típus a függőlegesen felszálló sugárhajtóműves vadászgépek egyetlen helyes útján haladt (az orosz Jak-38, vagy az amerikai XFY zsákutcának bizonyult), ezért a váltótípus, az F–35 „Lightning II” is ezt az egyetlen központi hajtóműves megoldást alkalmazza.


Műszaki adatok:

Név: Hawker Siddeley Harrier GR.3

Típus: VTOL vadászbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 14,27 m

Fesztáv: 7,70 m

Magasság: 3,63 m

Szerkezeti tömeg: 6.140.kg

Max. felszálló tömeg: 11.430.kg

Motor: sugárhajtóműves, 1 db, 95,6 kN névleges teljesítménnyel (Rolls-Royce Pegasus 103)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 5 függesztőpont, a törzs alattin jellemzően 1 db 30 mm-es gépágyú-konténer (ADEN Mk.4), különböző irányított és nem irányított rakéták, bombák, elektronikus konténerek vagy többlet üzemanyag-tartály, ~ 2000 kg terhelhetőséggel

Teljesítmények:

Végsebesség: 1176 km/h

Csúcsmagasság: 15.600.m

Emelkedőképesség: ~ 5120 m/perc

Emelkedőképesség: 370. km (póttartályokkal, átrepüléskor maximum 3.425. km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.