Hansa-Brandenburg D.I
„Koporsós pók”
Tervezés:
1914-ben, az első világháború kitörésekor a repülés tudománya még gyerekcipőben járt - a korabeli típusok inkább csak alkalmi légi eszközök voltak, nem valódi harcjárművek. A háború alatt azonban a repülőgépek gyors fejlődésen mentek keresztül: bár még mindig túlnyomórészt fából és vászonból készültek, egy-két év alatt jelentően nőtt a teljesítményük és a megbízhatóságuk, ezáltal mindinkább halálos fegyverekké váltak.
Ennek a folyamatnak egy állomása az egyik legfontosabb német világháborús repülőgép-család, a Fokker E-sorozat volt. Az eindecker (német; egyfedelű) gépek akkora harcértéket képviseltek, hogy az ellenség „Fokker-ostor” néven emlegette őket. Csakhogy a gyors fejlődés hatására ezek a gépek néhány év alatt elavulttá váltak és helyettük a kétfedelű kialakítás került előtérbe.
A gyors változás arra késztette az országokat, hogy új, erősebb típusokkal váltsák le meghaladott repülőgépeiket. Németország erős ipari bázisára támaszkodva képes volt ilyen vadászgépeket gyártani (ld.: Halberstadt CL II vagy az Albatros D.I), de a Központi hatalmak másik nagy országa, az Osztrák-Magyar Monarchia komoly gondokkal küzdött.
Mivel a háború menete lassan fordulóponthoz érkezett, a korábban támadó Németországnak nagy szüksége volt az Osztrák-Magyar Monarchia támogatására (részben azért is, mert a szövetség harmadik tagja, Olaszország a Központi hatalmak ellen fordult.
Az égető osztrák-magyar vadászgép-hiányt a németek úgy próbálták orvosolni, hogy szűkös határidővel egy új gépet terveztek szövetségesüknek. A vadászgépet Németország akkori legnagyobb repülőgépgyárában, a Hansa und Brandenburgische Flugzeugwerke-ben (röviden Hansa-Brandenburg) tervezte Dr. Ernst Heinkel. A típus neve egyszerűen D.I lett, de néha KD-ként emlegették, amely a Kampf Doppeldecker (német; harci kétfedelű) kifejezés rövidítése volt (a típust a pilóták gyakran „pók”-nak becézték, utalva furcsa szárny-merevítésére).
Konstrukció:
Heinkel Dr. számos egyedi, fejlett repülőgépet tervezett - a második világháború alatt az ő gyára alkotta meg többek között a hatalmas, húzó-toló motoros He 177 „Greif”-et, a kiváló éjszakai vadász He 219 „Uhu”-t, az első sugárhajtású repülőgépet, a He 178-at és a merész háború végi He 162 „Salamander” sugárhajtású vadászt is.
Ezekhez a gépekhez hasonlóan a 25 évvel korábbi D.I is egy átlagos felépítésű repülőgép volt, melyet azonban egyedi megoldásai kiemeltek kortársai közül. A D.I rövid, 6,35 méter hosszú, szögletes keresztmetszetű törzse és lapos függőleges vezérsíkja miatt elég bumfordinak tűnt, de ez nem rontotta manőverező-képességét.
A repülő egyik különlegessége a szárnyak merevítésének módjában rejlett. A kétfedelű D.I szárnyai az akkoriban használt favázból és feszített vászonból készültek, de a merevítést nem a klasszikus függőleges rudakkal és huzalozással oldották meg. Ehelyett a D.I-nél oldalanként négy pár fém rudat alkalmaztak, melyek egy központi tartóba kapcsolódtak - a gép innen kapta a pók becenevet. Ez a megoldás azzal az előnnyel járt, hogy elhagyhatták a huzalozást, ezáltal a gép nagyobb sebesésségre tehetett szert (mivel csökkent a légellenállása).
A speciális rudazattal ellentétben a gép motorja átlagos volt: eredetileg egy német Austro-Daimler motorral volt felszerelve, amely 160 lóerőt adott le. Azért, hogy a soros motor megfelelő hűtését biztosítsák, a motorblokk felső részét nem burkolták. A harcjármű futóműve is hagyományos kialakítású volt: két kerék elöl, egy kisméretű farokcsúszó hátul.
A D.I klasszikus első világháborús vadászgép volt, ennek megfelelően fegyverzetét mindössze egyetlen géppuska alkotta - ez igen csekély tűzerőt biztosított, de még ennek az egy fegyvernek az elhelyezése is gondot okozott. Bár a háború eleji német vadászgépeken (pl.: a Fokker E III-on) már volt géppuska-szinkronizáló berendezés, ezt olyannyira bizalmasan kezelték, hogy nem is adták át szövetségesüknek.
A nem szinkronizált (nem a légcsavar-körön keresztül tüzelő) gépfegyver elhegyezésére ekkor három módszer állt rendelkezésre, ezért a gyárt csak ezek közül választhatott. A legtöbb bombázón és kétszemélyes harci repülőn a megfigyelő a menetiránynak háttal ült és géppuskájával hátrafelé tüzelhetett - ennek a módszernek a hatékonysága a Scarff-gyűrű feltalálásával jelentősen javult (ezt használta például a Vickers Vimy). Ez ugyan jó megoldás volt, de a vadászgépek bonyolult manővereinél hasznosabbnak bizonyult, ha a pilóta előrefelé tüzelhetett. Ezt néhány gépen (például a Voisin III-ason) úgy oldották meg, hogy toló légcsavart építettek be és a hátsó lövészt átköltöztették előre.
A leghagyományosabb módszer az volt, hogy a gépfegyvert előrefelé építették be úgy, hogy az a légcsavarkörön kívül tüzelt (a géppuskákat ekkor rendszerint a szárnyak tetejére, a merevítőrudakra szerelték, mert az alsó szárnyak nem bírták volna el a fegyver tömegét) - ezt a megoldást alkalmazta a D.I is.
A típus géppuskáját egy különleges alakú tárolóba helyezték, amely a felső szárny fölött kapott helyet, ezáltal a gép pilótája többé-kevésbé arra tüzelhetett, amerre a gépe haladt. A bumfordi dobozt a katonák alakja után gyakran gyerekkoporsóként emlegették.
Szolgálatban:
Az első, Németországban gyártott D.I-esek 1916 őszén érkeztek meg az Osztrák-Magyar Monarchia alakulataihoz, ahol szinte azonnal munkába is álltak. Ezek a Hansa-Brandenburg által épített gépek 160 lóerős motorral és 8 mm-es géppuskával rendelkeztek, de kb. 50 gép legyártása után a gyártást az osztrák Phönix Flugzeugwerke vette át.
Az alapmodell D.I-esekkel szemben az osztrák D.I(Ph)-k 185 lóerős motort kaptak és a megbízható, de nehéz Schwarzloze géppuskákkal szerelték fel őket. Később néhány D.I(Ph)-t szinkronizált géppuskával láttak el - az egyik ilyen géppel Kiss József (az aradi vértanú Kiss Ernő unokája) több légi győzelmet szerzett (19 ellenséges gép lelövésével ő vált a leghatékonyabb magyar első világháborús pilótává). A típus gyors volt és fordulékony - Kiss József mellett több más pilótaász, köztük az Osztrák-Magyar Monarchia legeredményesebbje, Godwin von Brumowski is D.I-el repült.
Ennek ellenére a repülőt a katonák sokszor „koporsó”-ként emlegették, mivel tapasztalatlan pilóták kezében igen veszélyes volt. Ez akkoriban egyáltalán nem számított különlegesnek: az első világháború legjobb vadászgépének tartott Fokker Dr.I is minden kis hibát megbosszult.
De a bonyolult irányítás és annak ellenére, hogy előrefelé (a magas orrész, a motor és a merevítés miatt) gyakorlatilag nem lehetett kilátni, a D.I kiváló vadászgép lett. A legyártott mindössze 122 gépből kapott az Osztrák-Magyar Monarchia légiereje, a Kaiserliche und Königliche Luftfahrtruppen (német; császári és királyi légicsapat) és a haditengerészet is, sőt, a háború végéig használt típus túlélő példányait az önállóvá vált Ausztria is használta.
Műszaki adatok:
Név: Hansa-Brandenburg D.I(Ph)
Típus: együléses vadászgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 6,35 m
Fesztáv: 8,28 m
Magasság: 2,79 m
Szerkezeti tömeg: 672.kg
Max. felszálló tömeg: 900.kg
Motor: légcsavaros, 1 db 185 Le-s (Austro-Daimler, 6 hengeres, léghűtéses)
Személyzet: 1 fő
Fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (Schwarzlose, a felső szárny feletti tárolóban)
Teljesítmények:
Végsebesség: 187 km/h
Csúcsmagasság: 5.000.m
Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc
Hatótávolság: ~ 400 km