Grumman TBF

„Jól megtermett bosszúálló”


Tervezés:

Az 1920-as években (hasonlóan a többi országhoz) az Amerikai Egyesült Államokban is töredékére zsugorodott a hadiipar, lévén nem volt többé szükség hatalmas mennyiségű új harcjárműre, de szűk két évtizeddel később a tengerentúli országban ismét megjelent az igény nagy mennyiségű modern harcjárműre. Az Amerikai Egyesült Államokat nem fenyegette a náci Németország, sem pedig a kommunista Szovjetunió, ugyanakkor az ország igyekezett kiterjeszteni hatalmát. Az európai nagyhatalmakkal szemben az amerikaiak nem Afrikában vagy Ázsiában, hanem Dél-Amerikára és a Csendes-óceáni szigetvilágra koncentráltak, ám ehhez (a különösen nagy távolságok és a Csendes-óceánon szintén terjeszkedő japánok ellen) ütőképes, nagy hatótávolságú haditengerészetre volt szükségük.

A Japán Birodalom mellett az Amerikai Egyesült Államokban is felismerték, hogy a jövő harcaiban a csatahajók helyett a repülőgép-hordozók és a róluk felszálló gépek válnak meghatározóvá, ezért ezek fejlesztésére külön figyelmet fordítottak. Az 1930-as évek minden haderőnemre kiterjedő generáció-váltásának részeként 1934-ben az amerikai haditengerészet (angol rövidítéssel US Navy) új torpedóvető repülőgépet rendelt. A legtöbb amerikai repülőgépgyártó nyújtott be pályázatot: a Brewster, a Douglas, a Great Lakes, a Grumman, a Hall, Northrop és a Vought. E program eredményezte a Douglas TBD „Devastator” torpedóvetőt, de gyártásba került a Vought SB2U „Vindicator” is.

A Devastator megjelenésekor állta az összehasonlítást más nagyhatalmak típusaival: a haditengerészet 1937-ben rendszeresítette, de a háború előtti gyors fejlődés következtében már 1939-ben, a második világháború kitörésekor elavultnak számított. Miután az amerikaiak beléptek a második világháborúba, úgy tűnt, hogy a TBD-k így is képesek ellátni a feladatukat, de a kezdeti sikereket hamarosan katasztrofális veszteségek váltották fel, amelyek közül kiemelkedett az 1942-es Midway-i csata.

Ez több okra volt visszavezethető: a TBD-ket a korai, hibás Mark 13-as torpedókkal szerelték fel és a csata teljes időtartama alatt problémát jelentett a koordináció hiánya, a legnagyobb gondot azonban a típus alacsony végsebessége és az jelentette, hogy a torpedókat csak 185 km/h-s sebesség alatt indíthatták, ezért alacsony sebességgel, egyenes vonalban kellett repülniük, kiváló célpontot nyújtva. Az amerikaiak a csata során 41 db TBD-t indítottak, de közülük mindössze 6 tért vissza, torpedó-találatot egyetlen repülőgép sem ért el.

A TBD-k hiányosságaival az amerikaiak is tisztában voltak, ezért pályázatot írtak ki új hordozófedélzeti bombázó és torpedóbombázó repülőgépekre. Utóbbi pályázatot 1940-ben a Grumman vállalat nyerte meg, amelytől két, XTBF-1 jelű prototípust rendeltek. A sorozatgyártású gépek jelzése TBF „Avenger” (angol; bosszúálló, megtorló) - a típus nevében a ”TB” a Torpedo Bomber, azaz a torpedó bombázó rövidítése, utalva a típus feladatkörére.


Konstrukció:

A Grumman TBF első látásra nem sokban különbözött elődjétől, a Douglas TBD-től, ám annál lényegesen nagyobb volt. Az Avenger 12,48 méter hosszú testet és 16,51 méteres fesztávolságú szárnyakat kapott, üres tömege több mint 4,5 tonnát, teljes terhelés mellett több mint 8 tonnát tett ki, ezáltal ez a típus vált (korában) a világ legnagyobb tömegű, repülőgép-hordozóról üzemeltetett egy hajtóműves típusává.

A korábbiaknál lényegesen nagyobb tömegű repülőgépek tervezése ekkoriban jellemző volt az amerikaiakra (pl.: 4,5 tonnás Republic P-47 „Thunderbolt” vadászgép, 10 tonnás Northrop P-61 „Black Widow” éjszakai vadász, 33 tonnás Boeing B-29 „Superfortress” bombázó). Ezek a típusok ugyan nem voltak olyan szofisztikáltak, mint egyes (elsősorban német és brit) típusok, ugyanakkor (a rendkívül nagy teljesítményű hajtóműveik miatt) sebességük nem maradt el a vetélytársakétól, miközben azoknál vastagabb páncélzattal, nagyobb hatótávolsággal és fegyverterheléssel rendelkeztek.

A TBF egyszerű felépítésű, teljesen fémépítésű típus volt alsó bekötésű szárnyakkal. A szárnyakat úgy tervezték, hogy azokat a földön a törzshöz hátra lehessen hajtani, megkönnyítve a tárolást és mozgatást. Az Avenger (oldalról jól látható) ovális keresztmetszetű törzsét leszámítva a repülő a korábban is alkalmazott megoldásokat használta (köztük a hagyományos hátsó vezérsík-elrendezést egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkkal), minden részegységet arányosan felnagyítva.

Ahogy fentebb is olvasható, az Avenger egyetlen hajtóművel rendelkezett: ezt a Wright R-2600-as hajtómű tette lehetővé: egy kétsoros, 14 hengeres erőforrás, 1600 lóerő feletti teljesítménnyel. A Cyclone 14, illetve Twin Cyclone becenéven ismert R-2600-ast eredetileg teherszállító repülőgépek mozgatására tervezték, de kezdetben a Grumman F6F „Hellcat” hordozófedélzeti vadászrepülőt is ezzel kívánták felszerelni. Később a Hellcat-nél áttértek a még erősebb, 18 hengeres Pratt & Whitney R-2800 „Double Wasp” motorra, így az F6F nem szívta el a hajtóműveket a TBF elől (mint az történt több európai országban). Az R-2600-assal az Avenger 275 mérföld/órás (442 km/h-s) sebességre volt képes, miközben hatótávolsága elérte az 1000 mérföldet (1610 km-t).

A TBF hagyományos futóművet kapott két első és egyetlen hátsó kerékkel, de mindhárom kereket be lehetett húzni (az elsőt a szárnyakba, a hátsót a törzsbe). A három futószár mellett a gép farka alá kiengedhető elfogó-horog került, amire a jelentős tömeg miatt volt szükség (a korábbi könnyű, kétfedelű repülők kiegészítő felszerelés nélkül is le tudtak lassítani, az Avenger esetében viszont fennállt a veszély a túlfutásra, ami egy repülőgép-hordozón könnyen katasztrófába torkollhatott).

A TBF-en megtartották a korábban is alkalmazott, esetenként ”üvegház”-nak nevezett egybefüggő légterű pilótafülkét, de a hátsó lövész az Avenger-en már zárt, forgatható toronyban foglalt helyet, valamint egy második, lefelé-hátrafelé tüzelő lövészpozíciót is kialakítottak a gép hasán. Az Avenger önvédelmét kezdetben 1 db 7,62 mm-es orrba épített géppuskával tervezték megoldani, ezt később 2 db 12,7 mm-es nehézgéppuskával váltottál fel. Emellett a felső lövész egy 12,7 mm-es nehézgéppuskát, az alsó egy további 7,62 mm-es géppuskát kezelt.

Torpedóbombázóként a típus elsődleges fegyverzete 1 db Mark 13-as torpedó volt, de ennek megfelelő (907 kg-nyi) bombát is szállíthatott, valamint alkalmassá tették különböző nem irányított rakéták (3,5 és 5 hüvelykes FFAR vagy HVAR) hordozására. A TBF törzsét okkal tervezték öblösre: ezáltal a típus képes volt zárt bombatérben szállítani a torpedót, ami hozzájárult a korábbiaknál nagyobb végsebesség és hatótávolság eléréséhez.


Szolgálatban:

Az Avenger megjelenésekor a típussal kapcsolatban kétségek merültek fel, miután az 1941. augusztus 7-ei szűzfelszállás után a két prototípus közül az egyik lezuhant, később pedig a 6 db, tesztelés céljából a frontra küldött FBF közül 5 elpusztult (ugyanabban a Midway-i csatában, ahol az előd Douglas TBD-ket a japán légvédelem és a Zero vadászgépek megsemmisítették).

A torpedó-bombázók veszteségei nem voltak hiábavalók (lekötötték a japánokat, így az zuhanóbombázók sikeresen megsemmisíthették a japán hordozókat) és a korábbi típusok kritikán aluli teljesítményét látva döntés született kivonásukról, utat nyitva az Avenger előtt.

Az Avenger-t rendkívül nagy számban gyártották: összesen 9839 példány készült el, több tucat alváltozatban. Az első sorozatgyártású modell a TBF-1 lett, amelyet a két előretüzelő géppuskával felszerelt TBF-1C követett. A repülőből további radarral, illetve kamerákkal felszerelt variánsok születtek (a késői, átépített XTBF-2-esek már 1900 lóerős erőforrást kaptak).

A Grumman mellett az Avenger-ek gyártásába a General Motors is bekapcsolódott: a cég kezdetben a Grumman modelljeinek másolatát készítette (pl.: TBM-1, TBM-1C), később viszont specializált modelleket is gyártott (köztük a hétüléses TBM-3R-t és a több mint fél tonnás Tiny Tim rakétával felszerelt TBM-3M-et). A baloldali fotón egy TBF-1C látható.

Az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete és tengerészgyalogsága mellett a TBF-eket az Egyesült Királyság is rendszeresítette (kezdetben Tarpon, majd Avenger becenéven), ahogy Kanada és Új-Zéland is.

Az Avenger minden tekintetben felülmúlta a korábbi amerikai torpedó-bombázókat, de nyilvánvalóvá vált, hogy korlátozott önvédelmi fegyverzete és manőverező-képességének hiánya miatt az új japán vadászgépek ellen nincs esélye. Ahogy azonban a világháborúban az amerikaiak mind teljesebb légi fölényre tettek szert, az Avenger-ek biztonságosan repülhettek, a japán hadihajók elsüllyesztésére koncentrálva.

Egy merész akció során a (részben TBF-ek alkotta 220 gépes) amerikai kötelék hatótávolságuk végső határán harcba keveredtek és bár az akció nem bizonyult kifizetődőnek, Avenger-ek elsüllyesztették a Hijó könnyű repülőgép hordozót, később pedig részt vettek a két legfontosabb japán célpont, a Muszasi és a Jamato óriás-csatahajók elsüllyesztésében.

A hagyományos hajók elleni torpedó-indítás mellett az Avenger-ekkel számos alkalommal hagyományos bombázó küldetéseket is végrehajtottak, emellett 30 tengeralattjáró elsüllyesztését is jelentették (ezzel az Avenger vált az egyik legkiseresebb tengeralattjáró elleni repülőgéppé a teljes második világháború alatt).

A nagy mennyiségű megmaradt Avenger-eket a háború után az amerikaiak több országba értékesítették; többek között Brazíliába, Kubába és Uruguayba. A sugárhajtású repülőgépek, majd az irányított hajó elleni rakéták elterjedésével a TBF-eket fokozatosan nyugdíjazták: a legtöbb példányt az 1960-as évek során vonták ki a szolgálatból, de néhány polgári célra (permetezésre) átalakított Avenger-t lényegesen tovább használtak. A típust (tűzoltásra) legtovább a kanadai Forest Protection Limited használta: a vállalat utolsó Avenger-ét csak 2012-ben nyugdíjazta!


Műszaki adatok:

Név: Grumman TBF „Avenger” (bosszúálló)

Típus: torpedóvető repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 12,48 m

Fesztáv: 16,51 m

Magasság: 4,70 m

Szerkezeti tömeg: 4.783.kg

Max. felszálló tömeg: 8.115.kg

Motor: légcsavaros, 1900 Le-s (Wright R-2600-20, kétsoros, ”csillag” hengerelrendezésű, 14 hengeres)

Személyzet: 3 fő

Fegyverzet: 2 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2 Browning, a szárnyakban), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2 Browning, a toronyban), 1 db 7,62 mm-es géppuska (M1919 Browning, az alsó tüzelőállásban), 907 kg-nyi bomba, FFAR vagy HVAR nem irányított rakéta vagy 1 db Mark 13-as torpedó

Teljesítmények:

Végsebesség: 442 km/h

Csúcsmagasság: 13.100.m

Emelkedőképesség: 630 m/perc

Hatótávolság: 1610 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.