Grumman F9F

„Hordozófedélzeti vadmacskák”


Tervezés:

A második világháború második fele új korszak kezdetét jelentette a tengeri hadviselésben, ugyanis az addig a vizeket uraló, mind nagyobb méretű csatahajók helyét teljes mértékben átvették a repülőgép-hordozók, amelyek egyszerre voltak képesek voltak megsemmisíteni a csatahajókat, más hordózókról vagy a szárazföldről indított vadászgépeket, bombázókat, de akár tengeralattjárókat is.

Ez a felértékelődés azonban egyben új, megoldandó feladatokat is teremtett, amire jó példa az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete (közkeletű angol nevén US Navy), amely a második világháború óta a világ legerősebb haditengerészetének számít, ennek ellenére csak nagy nehézségek árán tért át a sugárhajtóműves vadászgépekre.

Az első (szárazföldi) amerikai sugárhajtású vadászrepülőgép, a Bell P-59 „Airacomet” 1942 végén emelkedett először a levegőbe, de a haditengerészeti teszteken kiderült, hogy a típus teljesen alkalmatlan a hordozófedélzeti üzemeltetésre, ezért a haditengerészet ehelyett a nagyobb teljesítményű dugattyús motorokra szavazott.

Miután a tervezett hordozófedélzeti légcsavaros vadászgépek (Bell XFL „Airabonita”, Boeing XF8B, Curtiss XF14C, Grumman XF5F „Skyrocket” és Grumman XP-50) programjait különböző okokból leállították, előtérbe kerültek a vegyes (légcsavaros és sugárhajtóműves hajtóműves) építésű vadászgépek.

Még a második világháború alatt gyártásba került a Ryan FR „Fireball”, ami gyakorlatilag egy hagyományos, dugattyús vadászgép volt, a gép farrészében egy alig 7,1 kN-os gázturbinás sugárhajtóművel. Ez a hibrid kialakítás nem vált be, ezért mindössze 71 db Fireball épült, továbbfejlesztett változatából, a légcsavaros gázturbinát sugárhajtóművel kombináló Ryan XF2R „Dark Shark”-ból pedig csupán egyetlen prototípus.

Az első tisztán sugárhajtóműves amerikai haditengerészeti vadászgép így a North American FJ-1 „Fury” lett, de ebből mindössze 33 példány épült, a McDonnell FH „Phantom”-ból 62 db, a Vought F6U „Corsair”-ből 33 db, a Curtiss XF15C-ből pedig 3 db. Ezen bukott haditengerészeti programok ugyan nem hoztak létre használható típusokat, viszont értékes tapasztalatokkal szolgáltak a sugárhajtóműves repülőgépek tervezéséről és hordozófedélzeti üzemeltetéséről, amelyből a következő hullámban megalkotott típusok profitáltak.

Ezek közé tartozott a német Arado repülőgépgyártól zsákmányolt információkat felhasználva létrehozott, egyedi alakú a Douglas F3D „Skyknight”, a Phantom utódja, a McDonnell F2H „Banshee”, a Vought F7U „Cutlass”, valamint jelen cikk tárgya, a Grumman F9F „Panther”. Maga az 1929-ben alapított Grumman repülőgépgyár a kezdetektől katonai repülőcsónakok gyártására fókuszált, majd a második világháború alatt, illetve közvetlenül az után megépítette sikeres hordozófedélzeti típusait, a „vadmacskákat”, amelyek becenevüket különböző nagytestű macskafajokról kapták (F4F „Wildcat”, F6F „Hellcat”, F7F „Tigercat” és F8F „Bearcat”).

A Grumman felismerte, hogy a korai típusok problémái ellenére a sugárhajtóműves vadászgépeké a jövő és már a második világháború vége előtt megkezdte egy ilyen típus tervezését. A haditengerészet nagyméretű, radarral felszerelt sugárhajtóműves éjszakai vadász kiírására benyújtott Grumman G-75-ös modell ugyan alulmaradt a Douglas XF3D-1 típusával szemben, amelyet a már említett Douglas F3D „Skyknight” jelzéssel rendszeresítettek, de a haditengerészet a G-75-ösből is megrendelt 2 prototípust (XF9F-1 kódjellel), arra az esetre, ha az XF3D-1-es teljesítménye elmaradna a várttól (ami a korai sugárhajtóműves típusoknál gyakori volt).

A Grumman G-75-ös mellett létrehozott egy hasonló elrendezésű, lényegesen kisebb, együléses és egy hajtóműves vadászgépet is, a G-79-est, amelyet több fejlesztési lépcső után olyan jónak ígértek, hogy végül a G-75-ös programot leállították és helyette a G-79-es állt rendszerbe, de az eredetileg a G-75-ösnek kiosztott, F9F jelzéssel (a hagyományokat követve Panther, azaz párduc becenéven).


Konstrukció:

A Grumman F9F tipikus korai (amerikai) sugárhajtóműves vadászgép volt: a Panther egyszerű, kör keresztmetszetű, tisztán fém törzset kapott, előrefelé fokozatosan elkeskenyedő orr-résszel és egyenes szárnyakkal. A 11,3 méter hosszú és ezzel közel azonos, (középső bekötésű) 11,6 méteres fesztávolságú szárnyakkal rendelkező F9F farokrésze is hagyományos kialakítású volt egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkkal, amelyeket emelt pozícióban építették be. Hordozófedélzeti típusként a gép szárnyait fel lehetett hajtani, hogy kisebb helyet foglaljanak, valamint a szárnyak végeire egy-egy üzemanyag-póttartályt építettek.

A Grumman Panther két kisméretű, oldalsó, a szárnyak belépőélébe épített légbeömlő nyílást kapott, ezáltal a repülő orr-része szabadon maradt, abba fegyvereket építhettek (szemben a kortárs amerikai F-86 „Sabre”, francia M.D.450 „Ouragan” és szovjet MiG-15-ös egyetlen nagyméretű beömlőnyílásával). Az F9F esetében azonban - hasonlóan a legtöbb korai sugárhajtóműves típussal - komoly problémát jelentett a megfelelő teljesítményű, megbízható és elérhető hajtómű megtalálása.

A G-75-ös programban eredetileg a Westinghouse J30-ast használták, amely alacsony teljesítménye mellett megbízhatatlannak bizonyult, ráadásul a nagyobb méretű, továbbfejlesztett változata, a J-34-es sem bizonyult hatékonyabbnak. Mivel a haditengerészet a másik elérhető amerikai sugárhajtóművet, a General Electric J31-est és fejlesztett változatát, az Allison J33-ast sem tartotta megfelelőnek, ehelyett az egyetlen elérhető külföldi hajtóművet, a brit Rolls-Royce RB.41-est választotta, amelyet a Pratt & Whitney J42-es néven kezdett gyártani (az amerikai típusokkal szemben ez teljesen új tervezet volt, nem kapcsolódott a korábbi Rolls-Royce RB.37-eshez, így nem örökölte annak korlátait). A relatív nagy teljesítményű (26,5 kN-os) gázturbinás sugárhajtómű ellenére a Panther csupán 925 km/h-s végsebességre és 13600 méteres csúcsmagasságra volt képes.

Az F9F a Grumman korábbi légcsavaros vadászgépeivel szemben tricikli elrendezésű futóművet kapott egyetlen orrfutóval és két, a törzs középső szekciójába épített főfutóval (lévén a típus orrát nem töltötte ki egy dugattyús csillagmotor).

A Panther fegyverzetét tekintve is tipikus első generációs sugárhajtóműves vadászgépnek számított: mindössze 6 db 127 mm-es HVAR nem irányított rakétát vagy 2000 fontnyi (907 kg) bombát szállíthatott, azonban a típust felszerelték 4 db 20 mm-es (AN/M3-as) gépágyúval. Mind a négy gépágyú az orrban kapott helyet.


Szolgálatban:

A Grumman F9F prototípusa 1947. november 21-én repült először, az első sorozatgyártású változat típusjele F9F-2 lett. A típus alapvetően megfelelt a követelményeknek, de a Pratt & Whitney J42-es hajtómű magas üzemanyag-fogyasztása miatt a gyártó Grumman a biztonság kedvéért megkezdte a korábban visszautasított Allison J33-as hajtóművel szerelt F9F-3 sorozatgyártását is.

E típusból fejlesztett, nyújtott törzsű változat is épült F9F-4 jelzéssel, de a J33-as hajtómű nem vált be, ezért később mindkét sorozat gépeinek erőforrását J42-esre cserélték.

A megoldást végült egy új hajtómű beépítése jelentette. A Grumman a Rolls-Royce RB.41 erőforrás felnagyított, nagyobb teljesítményű változatának, a Rolls-Rolls RB.44-esnek a licencgyártású változatát, a Pratt & Whitney J48-ast választotta (az ezzel felszerelt gépeket F9F-5-ösként jelölték). Életútja végén a Panther-ből létrehoztak felderítő (F9F-5P) és távirányítású repülő céltárgy (F9F-5K és F9F-5KD) változatokat is.

Összesen 1382 db F9F épült, ezáltal az 1950-es évek elejére ez a típus vált a legfontosabb amerikai hordozó-fedélzeti vadászgéppé. A Panther-t az amerikai haditengerészet (US Navy) és a tengerészgyalogság (USMC) légiereje is alkalmazta a Koreai háborúban, ahol relatív sikeresnek bizonyultak: komoly tűzerejük és sérülésállóságuk segítségével a jól képzett amerikai pilóták több (gyorsabb) MiG-15-öst, valamint (lényegesen lassabb) elavult dugattyús motoros vadászgépeket is képesek voltak megsemmisíteni.

A típus egyetlen külföldi üzemeltetője Argentína volt, amely 1957-ben, a típus amerikai selejtezésekor 28 példányt vásárolt, amelyek egy részét az 1963-as belharc során argentin csapatok ellen vetettek be.

Az F9F „Panther” az első valóban sikeres amerikai repülőgép-hordozóról bevethető sugárhajtóműves vadászgép volt, de teljesítményét korlátozta az egyenes szárnyai miatti alacsony végsebesség. Ezt a problémát orvosolandó született meg a Grumman F9F „Cougar”, amely gyakorlatilag egy továbbfejlesztett, nyilazott szárnyú Panther volt, ezért a típus első változata a F9F-6 jelölést kapta, folytatva a Panther változatai által megkezdett sort.

A Cougar végül ugyan nem bizonyult elég gyorsnak (nagyobb sebességre volt képes, mint a Panther, de az elsődleges ellenfél MiG-15-östől még mindig elmaradt), ennek ellenére sikeres karriert futott be és közel 2000 példányban készült, ennek köszönhetően egészen az 1970-es évek közepéig rendszerben maradt.

E típust továbbfejlesztve hozta létre a Grumman az F-11 „Tiger”-t, a vállalat következő hordozófedélzeti vadászgépét, az utolsó, a Panther-en alapuló típust (a módosított F11F-1F „Super Tiger” nem került sorozatgyártásba, a Grumman F-14 „Tomcat” pedig teljesen új, az F-111-es programon alapuló fejlesztés volt).


Műszaki adatok:

Név: Grumman F9F-2 „Panther” (párduc)

Típus: (repülőgép-hordozóról üzemeltethető) együléses vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 11,30 m

Fesztáv: 11,60 m

Magasság: 3,80 m

Szerkezeti tömeg: 4.220.kg

Max. felszálló tömeg: 6.456.kg

Motor: gázturbinás sugárhajtómű (26,5 kN teljesítményű) (Pratt & Whitney J42-P-6/P-8)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 4 db 20 mm-es gépágyú (AN/M3, az orrban), lehetőség 6 db 127 mm-es HVAR nem irányított rakéta vagy 907 kg-nyi bomba hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 925 km/h

Csúcsmagasság: 13.600.m

Emelkedőképesség: 1566 m/perc

Hatótávolság: ismeretlen km (átrepülésnél 2177 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.