Grumman F6F

„Tengerek vadmacskája”


Tervezés:

Az 1930-as évek közepén az Amerikai Egyesült Államok légierejének ütőképessége jelentősen csökkent, mivel helyi gyártású vadászgépeik teljesítménye elmaradt az új generációs európai típusoktól (pl.: a német Messerschmitt Bf 109-estől vagy a brit Hawker Hurricane-től). A fejlett országok között az amerikaiak így átmenetileg sereghajtókká váltak, ám hatalmas gyártókapacitásuk és az a tény, hogy a hadiipart nem sújtotta a németeket érintő korlátozás vagy a franciák döntésképtelensége, lehetővé tette, hogy idővel fokozatosan behozzák a lemaradásukat.

A regnáló amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt 1938 végén elindított a Civilian Pilot Training Program-ot, amely később pilóták ezreit biztosította minden repülőket üzemeltető haderőnek és ezzel párhuzamosan megkezdődött a teljes gépállomány lecserélése is. Az Amerikai Egyesült Államok számos repülőgépgyártótól rendelt gépeket, de többségük ugyanazt az utat járta be, mint a Grumman Aircraft Engineering Corporation.

E vállalatot Leroy Randle Grumman és négy korábbi munkatársa alapította 1929-ben és miután kifejlesztettek egy úszótalpba integrált behúzható futóművet, a US Navy (az amerikai haditengerészet) felkérte, hogy ezt integrálják a Boeing P-12-es vadászgépbe (a cég ehelyett előállt első típusával, a Grumman FF vadászgéppel).

Ez a Fifi becenevű modell (a korai, behúzható futóművet leszámítva, világviszonylatban) már megjelenésekor is elavultnak számított: még kétfedelű, merevítőkkel megtámasztott szárnyakkal rendelkezett és egy nagyméretű, ám kis teljesítményű (Wright Cyclone) csillagmotor hajtotta.

Az FF-eket már 1936-ban kivonták az élvonalbeli szolgálatból, ám mivel amerikai viszonylatban gyorsnak számítottak, elkészült egy továbbfejlesztett változata, az F2F, majd a még erősebb F3F. Mindhárom modell kétfedelű volt és az 1930-es évek végére már menthetetlenül elavultnak számítottak. Ezt a Grumman is felismerte és mivel az F2F és F3F kiváltására szánt Brewster F2A „Buffalo” kiábrándító teljesítményt nyújtott, saját F4F „Wildcat”-je vált a US Navy és a USMC (az amerikai haditengerészet és tengerészgyalogság) légierejének első számú vadászgépévé.

A Wildcat-ek (angol; vadmacskák) az Amerikai Egyesült Államok legjobb rendszerben álló vadászgépei voltak, ám amikor 1941-től a Csendes-óceánon szembekerültek a Japán Birodalom híres-hírhedt Mitsubishi A6M „Zero”-kal, kiderült, hogy azok végsebesség, manőverező-képesség és hatótávolság terén is lényegesen jobbak.

A Grumman már 1938-ban dolgozni kezdett az F4F utódján és 1941-ben megrendelést kaptak az XF6F-1-es prototípusra, hogy a haditengerészet felvehesse a harcot a Zero-kkal. A fejlesztés során a Grumman az XF6F-2, majd XF6F-3 prototípusokon keresztül jutott el a sorozatgyártásba került F6F modellig, amely a Hellcat (angol; pokolmacska) becenevet kapta (ezzel a Hellcat folytatta az F4F „Wildcat”-tel megkezdett ”macska” névadási konvenciót, amit a Grumman később is megtartott, ld.: F7F „Tigercat”, F8F „Bearcat”).


Konstrukció:

Az F6F tipikus amerikai vadászgép volt. A második világháború alatt több, egymásnak részben ellentmondó elképzelés mentén épültek együléses vadászgépek. A legtöbb európai típus könnyű és relatív kisméretű volt, mivel a cél a nagy sebesség, a gazdaságos gyártás és a jó manőverező képesség volt - velük szemben a japán modelleknél a lehető legnagyobb hatótávolság elérésére törekedtek (a páncélzat elhagyása árán is), hogy az általuk birtokolt repülőterekről indíthassanak támadásokat.

Az Amerikai Egyesült Államok egy harmadik-utas megoldást választott. Sok amerikai típus (köztük a grumman F6F) lényegesen nagyobb volt az európai és japán vadászoknál, mivel a hatalmas méretű és teljesítményű kétsoros csillagmotorok lehetővé tették nagyobb, erősebb váz, több páncélzat és jelentős fegyverzet beépítését.

Ez részben kényszer eredménye volt: mivel az amerikai típusok csúcsát jelentő F4F alulmaradt a japánokkal szemben, utódait már kifejezetten a Zero és utódai ellen fejlesztették ki. Ehhez a Hellcat-en (is) több újdonságot vezettek be. Csak a pilótafülkét 96 kg-nyi páncélzat és golyóálló szélvédő védte, mivel az F6F-et úgy tervezték, hogy több direkt találatot követően is képes legyen hazatérni.

A Hellcat új fejlesztésű, a korábbiaknál lejjebb pozícionált szárnyakat kapott, a pilótafülkét viszont a pilóták kérésére megemelték, hogy javítsák a kilátást: emiatt az F6F-ek jellegzetes, lapított farokrészt kaptak (a végén egy függőleges és két vízszintes vezérsíkkal).

A Grumman új típusának tömege üresen is meghaladta a 4 tonnát, a gép hossza pedig a 10 métert, ezért a korábbiaknál is nagyobb teljesítményű hajtóműre volt szükség. A Wildcat 1200 lóerős Pratt & Whitney R-1830 „Twin Wasp” motorjával szemben a Hellcat első prototípusát ezért már egy 1600 lóerős Wright R-2600 „Twin Cyclone” egységgel tervezték felszerelni. Mivel a prototípus a harctéri teszteken így is lomhának bizonyult, a sorozatgyártású példányokba ehelyett a Pratt & Whitney R-2800 „Double Wasp” hajtóművet építették be.

A Double Wasp elődeihez hasonlóan egy kétsoros csillagmotor volt, de a 18 hengeres egység 2000 lóerő feletti teljesítményre volt képes, 600 km/h feletti végsebességet biztosítva a Hellcat-nek (a Double Wasp-ot a kor két másik amerikai vadászgépébe, a Republic P-47 „Thunderbolt”-ba és a Vought F4U „Corsair”-be is beépítették).

A Hellcat futóműve is új, a korábbiaknál nagyobb teljesítményű egység volt. Az addig használt jellegzetes, nagyméretű, keskeny, kézzel a törzsbe behúzható kerekek helyett az F6F egy pár kisebb átmérőjű, de szélesebb, hidraulikusan behúzható futószár-párt kapott, amelyeket a szárnyakba lehetett behúzni, és amelyeket külön fémlap borított.

Az amerikai vadászgépek közül csak keveset szereltek fel gépágyúkkal, helyettük általában nagyszámú nehézgéppuskát alkalmaztak. A Hellcat esetében ez 6 db 12,7 mm-es M2-es nehézgéppuskát takart, bár egyes változatokon két géppuska helyére 2 db 20 mm-es (AN/M2) gépágyú került.

Ez már önmagában is jelentős tűzerőt biztosított, de a Hellcat-et emellett további 1,8 tonnányi függesztménnyel is fel lehetett szerelni (ez több volt, mint egyes második világháborús vadászgépek tömege). Az F6F vihetett magával HVARS (vagy a lényegesen nagyobb, 569 kg-os Tiny Tim) földi célpontok elleni nem irányított rakétát, 250, 500, 1000 vagy 2000 fontos (110, 227, 450 vagy 907) kg-os bombákat, illetve 1 db Mk.13-3-as torpedót, ezáltal szárazföldi, vízi és légi célok ellen egyaránt hatásosnak bizonyult.


Szolgálatban:

A Hellcat 1942. június 26-án emelkedett először a levegőbe, majd megkezdődött az amerikai haditengerészet és tengerészgyalogság felszerelése a típussal. Az F6F-et a tengerészgyalogságnál gyorsan háttérbe szorult a jobb teljesítményű F4U „Corsair” miatt, a haditengerészet számára azonban lényegesen fontosabb volt a könnyű leszállás a repülőgép-hordozókra, ezért a US Navy a Hellcat-et részesítette előnyben (a kezesen viselkedő Hellcat-tel szemben a Corsair-nél - kialakítása miatt - leszállásnál óriási holttér keletkezett, komoly biztonsági kockázatot jelentve).

Az F6F 1943 végén került szembe először a japán Zero-kkal, de a tapasztalatok felelmásak voltak. A japán típus ugyan lényegesen mozgékonyabbnak bizonyult, ezért szűk fordulóharcban a Hellcat-nek nem volt esélye, az amerikai típus viszont gyorsabb volt, nagyobb tűzerővel rendelkezett, ráadásul lényegesen jobb volt a sérülésállósága.

Ezek (és az új, kifejezetten a tapasztalatok fényében kialakított manőverek) hatására a Hellcat-tel minimális veszteség mellett rendkívül nagyszámú japán gépet lőttek le. Az 1944-es filippínó-tengeri csatát például később az amerikai pilóták csak Mariana-szigeteki nagy pulykalövészetként aposztrofálták, utalva arra, hogy 123 gép elvesztése árán kb. 600 japán repülőt semmisítettek meg. A japánok képtelenek voltak elvesztett gépeiket és pilótáikat pótolni, ezért az amerikai légi fölény a háború végére közel teljessé vált.

A Hellcat-et több sorozatban gyártották. Az elsődleges modell a F6F-3 volt, az F6F-5 az erősebb hajtóműves változatot takarta. A repülőből készültek radarral felszerelt éjszakai változatok (F6F-3E és F6F-3N), kamerákkal felszerelt felderítő-variáns (F6F-5P), később pedig egy rádió-távirányítású céldrón is (F6F-5K, ld. balra). Az F6F-eket az amerikai haditengerészet és tengerészgyalogság mellett a brit haditengerészet (Royal Navy), később a francia haditengerészet (Marine nationale), valamint az Uruguay-i haditengerészet (Armada Nacional del Uruguay) használta.

Az F6F gyakorlatilag a tökéletes vadászgépet testesítette meg. Nem a legnagyobb teljesítményű modell volt, ugyanakkor gyors volt nagy tűzerővel és komoly terhelhetőséggel, aránylag jóindulatúan viselkedett és kitűnt a sérülésállósága, valamint egyszerű karbantartása okán is, ráadásul jelentős számban állt rendelkezésre.

Hellcat-ekkel csak az amerikaiak 66530 bevetést teljesítettek, ez idő alatt 2462 db Hellcat veszett oda, de közülük csak 270 db légiharcban és 533 db légvédelmi tűzben, a fennmaradó a fennmaradó 1639 pedig vegyesen műszaki hiba miatt, kiképzés-, illetve szállítás közben (az őket szállító hajót a német vagy japán hadihajók, illetve tengeralattjárók elsüllyesztették).

F6F-ekkel a Csendes-óceáni hadszíntéren összesen (a nem bizonyítottakkal együtt) 5163 légi győzelmet értek el, ami a haditengerészet és tengerészgyalogság légierejének a második világháborúban elért összes légi győzelmének 56%-a, a megsemmisített ellenséges- és a lelőtt gépek aránya pedig még ennél is magasabb arányú volt; 19:1!

A késői japán vadászgépek (pl.: a Kawanishi N1K) ugyan jobb képességekkel rendelkezett, de lényegesen kisebb számban gyártották és a Japán Birodalom már nem tudta pótolni az elvesztett veterán pilótákat, így a háború kimenetelén már ezek sem tudtak változtatni. A Grumman a Hellcat kiváltására tervezte meg a fentebb is említett F8F „Bearcat”-et (az F6F valamivel kisebb méretű, de még nagyobb teljesítményű hajtóművel szerelt változatát), de az F8F lekéste a második világháborút.

A Hellcat-et a második világháború után egy ideig még másodvonalbeli feladatra használták, 90-et pedig rádió-távirányításúvá alakítottak és egytonnás bombákkal hidakat támadtak velük a koreai háborúban (az utolsó példányokat Uruguay vonta ki a szolgálatból, az 1960-as években).


Műszaki adatok:

Név: Grumman F6F-5 ”Hellcat”

Típus: együléses vadászbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 10,24 m

Fesztáv: 30,06 m

Magasság: 3,99 m

Szerkezeti tömeg: 4.190.kg

Max. felszálló tömeg: 6.990.kg

Motor: légcsavaros, 2200 Le-s (Pratt & Whitney R-2800-10W, kétsoros, ”csillag” hengerelrendezésű, 18 hengeres)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 6 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2 Browning), 1814 kg-nyi bomba, rakéta vagy torpedó

Teljesítmények:

Végsebesség: 629 km/h

Csúcsmagasság: 11.370.m

Emelkedőképesség: 1068 m/perc

Hatótávolság: 1520 km (átrepülésnél 2,460 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.