Grumman F-14

„Jól megtermett kandúr”


Tervezés:

Az Amerikai Egyesült Államok a XX. század kezdetétől használt katonai célra repülőgépeket, de még az első világháború alatt is részben külföldi típusokkal repült, annak ellenére, hogy az országban számos típust terveztek.

Az amerikai rendszer egyik sajátossága volt, hogy a szárazföldi légierő és a haditengerészeti légierő élesen elkülönült egymástól. Ez kezdetben logikus döntésnek számított, hiszen a haditengerészet (nagyrészt a Curtiss repülőgépgyár által épített) repülőcsónakjai kizárólag vízre szállhattak le, lévén az Amerikai Egyesült Államok első repülőgép-hordozóját (a USS Langley-t) csak 1920-ban állította rendszerbe, addig vízről indított repülőcsónakokat használtak.

A légierő és a haditengerészet párhuzamos repülőgép-fejlesztése az 1930-as években is fennmaradt, annak ellenére, hogy ekkorra a repülőgép-hordozóknak köszönhetően az új generációs egyfedelű vadászgépek már hagyományos, kerekes futóművel készültek. A második világháború alatt a sikeres haditengerészeti vadászgépeket (pl.: a Grumman F4F „Wildcat”-et) újabb, még erősebb dugattyús motoros modellek váltották fel (pl.: Grumman F6F „Hellcat”, Vought F4U „Corsair”), de továbbra is elkülönülve a szárazföldi légierő Mustang és Thunderbolt típusaitól.

A második világháború végére nyilvánvalóvá vált, hogy a tengeri hadviselésben a csatahajók helyét a repülőgép-hordozók veszik át, ráadásul az amerikaiak kiterjesztett befolyási övezete miatt is kiemelt szerepbe kerültek a haditengerészeti légierő vadászgépei, ez azonban több kérdést is felvetett.

Az 1940-es évek közepétől a korábbi dugattyús motoros repülőgépeket fokozatosan kiszorították a sugárhajtóműves repülők, ám ezek hosszabb fel- és leszállópályát igényeltek, valamint érzékenyebbek voltak a sós tengervíz okozta korrózióra, ezért sokan úgy vélték, a repülőgép-hordozók alkalmatlanok a sugárhajtóműves típusok kiszolgálására.

Több átmeneti, vegyes meghajtású típus épült (dugattyús motorral és sugárhajtóművel), valamint a haditengerészet sokáig ragaszkodot a légcsavaros gépekhez, az 1950-es években azonban több sikeres sugárhajtóműves, hordozófedélzeti típus is építettek, köztük a Grumman F9F „Panther” és Douglas A-4 „Skyhawk” vadászgépeteket.

Az 1950-es évek végén levegőbe emelkedett a haditengerészet új, kétszeres hangsebességre képes McDonnell Douglas F-4 „Phantom II” vadászbombázója, de már ekkor felmerült az igény egy nagyobb hatótávolságú radarral és rakétákkal felszerelt, a támadó szovjet repülőgépek (vadászgépek és bombázók) ellen használható légvédelmi típusra. Kezdetben egyenes szárnyú típusban gondolkoztak, de felmerült a változtatható szárny-nyilazás beépítésének lehetősége is.

A haditengerészethez hasonlóan az 1960-as évek elején a légierő is egy nagysebességű, két hajtóműves típust keresett, amely jelentős hatótávolsággal és fegyverzettel rendelkezik, emellett nem kizárt a változtatható szárny-nyilazás felhasználása. Ezt látva amikor az inkompetenciájából fakadó pusztításáról híressé vált Robert McNamara-t 1961-ben kinevezték az amerikai védelmi minisztérium élére, a politikus a két programot a közös TFX programban egyesítette, annak ellenére, hogy ezt a légierő és a haditengerészet is megpróbálta megakadályozni.

Mindkét haderőnem két hajtóműves, kétüléses típust kívánt rendszeresíteni, de amíg a légierőnek nagy hatótávolságú, kis magasságban végrehajtott földi támadógépre volt szüksége egymás melletti ülésekkel (ezáltal a pilóta is láthatta a radar-képernyőt), addig a haditengerészet nagy magasságú elfogó vadászgépet rendelt kisebb hatótávolsággal és két egymás mögötti üléssel.

A fejlesztés a problémák ellenére folyt, megalkotva a General Dynamics F-111 „Aardvark” típust, illetve ennek átdolgozott, haditengerészeti változatát, az F-111B-t, de a teszteken a haditengerészeti modell rosszul szerepelt, ezért végül 1963-ban a haditengerészet kilépett a programból.

Három évvel később az amerikai haditengerészet megbízta az F-111B fejlesztésében is résztvevő, hordozófedélzeti gépek tervezésében rendkívül nagy tapasztalattal rendelkező Grumman vállalatot, hogy dolgozzon ki egy helyettesítő típust, amely képes a (kizárólag) tengerészeti igények kielégítésére és már tartalmazza a Vietnámban (elsősorban MiG-21-esek elleni harcokban) szerzett tapasztalatok eredményeit (VFX program). A végleges pályázaton 5 vállalat vett részt, a győztes a korábbi kutatást is végző Grumman lett, létrehozva az F-14-es vadászgépet, becenevén a Tomcat-et (angol; kandúr).


Konstrukció:

Az F-14-es egy fejlett negyedik generációs, két hajtóműves vadászgép volt, amelyet a Grumman relatív rövid idő alatt fejlesztett ki. Ennek racionális oka volt: a Grumman jelentős tapasztalattal bírt, felhasználta a témában végzett előtanulmányait és részt vett az F-111-es haditengerészeti változatának tervezésében is, amelyből több részegységet átemelt.

A Tomcat az Aardvark-nál valamivel kisebb, de hasonló felépítésű típussá vált és az üresen is közel 20 tonnás, 19,1 méter hosszú F-14-es megtartotta elődje legfontosabb jellemzőjét, a változtatható nyilazású szárnyakat is. A 11,58 és 19,55 méter között állítható fesztávolságú szárnyak lehetővé tették, hogy a típus rendkívül nagy sebességgel haladhasson, ugyanakkor hangsebesség alatti repülésnél is kiváló repülési jellemzőkkel rendelkezzen.

A szárnyakat 20-68 fok között lehetett változtatni, emellett a helytakarékosabb hordozófedélzeti tárolás érdekében álló helyzetben 75 fokig hátra lehetett őket tolni (az állásszöget az erre a célra készített számítógépes rendszer önállóan állította be). A szárnyak mellett maga az F-14-es felépítménye is emelő-testként viselkedett, a teljes felhajtóerő mintegy 50%-át biztosítva. A repülőgép kettős függőleges vezérsíkot kapott.

A szárazföldi vadászgépek között is rendkívül nagyméretűnek számító F-14-est két Pratt & Whitney TF30-as sugárhajtómű emelte a levegőbe. Ezt a hajtóművet eredetileg a haditengerészet igényére fejlesztették (a meg nem valósult Douglas F6D „Missileer”-hez, a fent említett egyenes szárnyú vadászgép-program győzteséhez), később az F-111-es és az F-14-es vette át.

A TF30-as hatalmas teljesítményű erőforrás volt (késői modelljei utánégetővel több mint 100 kN tolóerő leadására voltak képesek), de a megnövekedett tömegű Tomcat tömeg/tolóerő aránya így sem volt nagyobb az előd Phantom II-esnél. Mivel azonban a Tomcat nagyméretű törzse jelentős felhajtóerőt termelt, a változtatható szárny-nyilazású típus (fegyverzet nélkül) lényegesen mozgékonyabb volt elődjénél.

A típus hagyományos, három tagból álló futóművet kapott, az első tengelyen kkét, a hátsókon egy-egy kerékkel, amelyek elég erősek voltak a katapultáláshoz és visszatérésnél az elfogó-horgos fékezéshez.

Az F-14-es jelentős mérete részben nagy mennyiségű üzemanyagából, részben jelentős fegyverzetéből fakadt. A Tomcat igen komoly előrelépést jelentett a Phantom II-eshez képest, mivel azzal ellentétben rendelkezett beépített gépfegyverrel: egy 20 mm-es M61 „Vulcan” hatcsövű, Gatling-rendszerű gépágyúval. A fedélzeti fegyver mellett az F-14-es hordozhatta a korábban is használt AIM-7 „Sparrow” és AIM-9 „Sidewinder” légiharc-rakétákat, valamint különböző bombákat és kiegészítő üzemanyag-tartályokat, emellett azonban fontos fegyvere volt az AIM-54 „Phoenix” légiharc rakéta (a baloldali fotón látható F-14-es AIM-54-es rakétát indít).

Ez utóbbi az F-111B programból származott és egy teljesítményéhez képest kisméretű (4 méter hosszú, kevesebb, mint fél tonna tömegű) rakéta volt korában kiemelkedően nagy, 190 km-es maximális hatótávolsággal. A Phoenix-rakéták radar-irányításúak voltak, ezért a Tomcat-et a szintén az F-111B-ből ”átmentett”, rendkívül fejlett és nagy teljesítményű AN/AWG-9 radarral szerelték fel (ez indokolta a repülő nagyméretű orrát). A radar egyik különlegessége volt, hogy közel 100 km-es távolságig egyszerre maximum 6 célt tudott követni.

A kiváló kilátást biztosító, buborék-kabintetős F-14-est a radaron kívül számos további fejlett elektronikai rendszerrel szerelték fel, a fülkében részben már digitális kijelzőkkel, fejmagasságú kijelzővel (HUD) és az egyik első mikroprocesszorral, de a repülőbe radarbesugárzás-érzékelőt és elektronikai ellentevékenység-rendszert is beépítettek.


Szolgálatban:

Az F-14-es első prototípusa 1970. december 21-én emelkedett levegőbe, bár a típus ténylegesen csak 1973-ra érte el a bevethető státuszt. A Tomcat-et kizárólag az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete (US Navy) igényére fejlesztették, lévén a légierő az F-111-est választotta. Az amerikai tengerészgyalogság (USMC) érdeklődött a gép iránt, de mivel ekkor még a döntéshozók nem voltak hajlandóak földi csapásmérésre alkalmassá tenni a Tomcat-et, a tengerészgyalogság végül visszavonta az igényét.

A nagyteljesítmény radarral felszerelt, az AIM-54-es rakétáknak köszönhetően rendkívül erősnek számító és gyors típus nagymértékben növelte a haditengerészet légierejének képességeit, azonban a géppel kapcsolatban több komoly probléma is felmerült. Ezek közül messze a legsúlyosabbak a hajtómű-gondok voltak. Azért, hogy Robert McNamara ne állíthassa le a programot, az F-14-es fejlesztése és gyártása gyakorlatilag párhuzamosan folyt, a prototípus-fázis kihagyásával (a légierő ugyanerre kényszerült az F-15-ös esetében).

Ez viszont azt jelentette, hogy a hajtómű problémái nem derültek ki időben, emiatt a balesetek több mint negyedét hajtóműhiba okozta és az amerikai példányok kb. negyede elpusztult. A hajtóműveken több komolyabb változtatást is elvégeztek, de a problémákat nem sikerült kiküszöbölni, ezért az 1980-as évektől áttértek a General Electric F110-es erőforrások használatára: ez nemcsak a balesetek számát csökkentette, de megnövelte a Tomcat-ek teljesítményét is (tolóereje utánégető használata nélkül is meghaladta a 100 kN-t).

1969 és 1991 között összesen 712 db F-14-est gyártottak, három fő sorozatban, igaz, ezen kívül számos további terv-változat is született. A korai F-14A modell TF-30-as hajtóművel készült (a késői sorozat módosított TF30-P-414A-es hajtóművel, mielőtt 1987-ben átvette volna a helyét a F-14B (eredetileg F-14A+) változat. Ez már F110-es hajtóművekkel készült, modernizált elektronikával, de egyéb téren nem változtattak rajta.

Az 1990-es évek elején 67 db F-14B sárkányán élettartam-hosszabbító módosításokat végeztek és alkalmassá tették őket ejtőfegyverek célba juttatására: ezeket a példányokat hivatalosan F-14B Upgrade-ként jelölték, közkeletű elnevezésük a Bombcat volt. A harmadik fő változat az F-14D „Super Tomcat” volt General Electric F110-400 hajtóművel, az ebből következő jobb repülési jellemzőkkel, nagyobb teljesítményű (AN/APG-71-es) radarral és modernizált elektronikával.

A típus életútja kezdetén a gyártó Grumman súlyos anyagi gondokkal küzdött, ezért további megrendelésekre volt szüksége, amely szokatlan helyről, az iráni sahtól érkezett. Irán 79 db csúcstechnológiás F-14-es vásárolt, amelyeket az 1979-es iráni forradalmat követően is rendszerben tartottak.

Az iráni légierő rendkívül nagy becsben tartotta a Tomcat-jeit, amelyeket bevetettek az 1980-88 közötti Irak-Iráni háborúban is. Pontos számadatok nem ismertek, de iráni F-14-esek legalább 50 db szovjet eredetű iraki vadászgépet lőttek le; a legeredményesebb pilótaász, Jalil Zandi 11 db (ebből 8 biztos) légi győzelmet szerzett (a háborúban mindössze egyetlen Tomcat sérült meg egy, a találat után a közelében felrobbanó MiG-21-estől).

Az amerikai F-14-esek összesen 10 ellenséges repülőgépet lőttek le, feladatuk elsősorban a szovjet repülőgépek (köztük Tupoljev T-16-osok és Tu-95-ösök) elfogása és kísérete volt. Ebben a szerepkörben is megfeleltek, de a jelentős fogyasztású utánégető miatt a járőrözés alatt általában hangsebesség alatt haladtak és csak éles helyzetben gyorsítottak fel.

Az F-14-esek a légiharc mellett felderítési és földi célpontok elleni csapásmérési feladatokat is elláttak: harcoltak az 1991-es Sivatagi Vihar hadműveletben és Irak 2003-as újabb amerikai megszállásakor is. A típust az Amerikai Egyesült Államok 2006-ban politikai nyomásra selejtezte (utódtípusa az F/A-18-as lett), a leselejtezett gépeket fokozatosan szétbontották, megakadályozandó, hogy részegységeik Iránba kerüljenek, amely még a 2010-es években is több mint 40 röpképes F-14-essel rendelkezik.

Az F-14-es nagy teljesítményű, modern vadászrepülőgép volt, azonban csak korlátozottan került harci cselekménybe. Az Amerikai Egyesült Államokban mindezek ellenére a típust kultikus tisztelt övezi, amelyet elsősorban több tucat filmbeli szereplésének köszönhet.


Műszaki adatok:

Név: Grumman F-14D „Tomcat” (kandúr)

Típus: (többfeladatú) vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 19,10 m

Fesztáv: 11,58-19,55 m (változtatható)

Magasság: 4,88 m

Szerkezeti tömeg: 19.838.kg

Max. felszálló tömeg: 33.720.kg

Motor: sugárhajtóműves, 2 db, egyenként 73,9 kN-os, utánégetővel 134 kN-os (264 kN összteljesítményű) (General Electric F110-GE-400)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 1 db 20 mm-es gépágyú (M61A1), 10 rögzítési pontokon lehetőség 6600 kg-nyi irányított rakéta (köztük AIM-54, AIM-7 és AIM-9), nem irányított rakéta, légibombák, elektronikai konténerek és üzemanyag-póttartályok hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 2485 km/h (2,34 Mach)

Csúcsmagasság: 15.200 m

Emelkedőképesség: 13740 m/perc

Hatótávolság: 926 km (átrepülésnél 2960 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.