Grumman E-2

„Az amerikai flotta szeme”


Tervezés:

A XX. század fordulója kisebb technológiai forradalmat hozott el (ld.: robbanómotor, majd az ezt használó gépjárművek és repülőgépek mehhelenése), amelyeket a mindig újdonságokra éhes hadseregek azonnal felhasználtak. Egyes szárazföldi haderők korlátozott mennyiségben már korábban is használtak kötött léghajókat megfigyelésre, a repülőgépek azonban az ellenséges haderő korlátozott megfigyelésének lehetőségét kiszélesítették, létrehozva a légi felderítést. Hamarosan a megfigyelők már kézifegyvereket is vittek magukkal, hogy tűz alá vehessék az ellenséges repülőgépeket és idővel kialakultak a különböző vadász-, bombázó-, földi csapásmérő és egyéb repülőgép típusok.

A repülőgépek megjelentek a haditengerészetek kelléktárában is, először mint a legfontosabb hadihajók önálló támogató járművei. A nagyméretű hadihajókra egy-két gőzkatapultot szereltek, így képesek voltak a hidroplánok gyors indítására, amelyek felderítették a hajó körüli vizeket, majd az őt indító cirkáló vagy csatahajó mellé, a vízre szálltak le, ahonnan beemelték őket a fedélzetre.

Ez a módszer azonban harc közben nem vált be, a repülőgépek viszont bizonyították hasznukat, ezért fokozatosan elterjedtek a repülőgép-anyahajók, majd a repülőgép-hordozók, amelyek (repülőgépeik és azok torpedói, illetve bombái révén) átformálták a tengeri hadviselést. A második világháború után a csatahajók eltűntek, akárcsak a csöves tüzérség és a páncélzat. A világ legerősebb haditengerészetei (kivéve a Szovjetuniót, majd Kínát) nagyméretű repülőgép-hordozókat építettek.

A kisebb kísérőhajók (cirkálók, rombolók, fregattok) feladata néhány kivételtől eltekintve már nem az ellenséges flották leküzdése volt, hanem a repülőgép-hordozók védelme az ellenséges hadihajóktól, tengeralattjáróktól és repülőgépektől. A repülőgép-hordozók rászolgáltak központi szerepükre: úszó repülőterekként nem ritkán több mint 100 repülőgépet szállítanak, amelyek között találhatók elfogó vadászok, hajók elleni vadászbombázók, de tengeralattjárók leküzdésére alkalmas helikopterek is.

Az 1940-es évek végére a nagy teljesítményű radarokat olyan mértékben sikerült miniatürizálni, hogy azokat már egy nagyméretű repülőgép is képes volt hordozni, amit kihasználva az Amerikai Egyesült Államok létrehozta a Lockheed EC-121 „Warning Star”-t, majd a radarok méretének további csökkentésével megszületett a Grumman E-1 „Tracer”, az első amerikai (repülőgép-hordozóról indítható) korai légi előrejelző, magyarul légtér-ellenőrző repülőgép.

A második világháborús amerikai léghajókhoz és korábbi felderítő repülőgépekhez képest a Tracer óriási előrelépést jelentett, de a típus több hiányosságára is fény derült. Az 1950-es évek végén (gyakorlatilag a Tracer debütálásával egy időben) az amerikaiak bevezették az NTDS információ-feldolgozó rendszert, amely a különböző forrásokból származó információkat fogadta és rendszerezte, ezáltal a parancsnokság átfogó képet kaphatott a saját és ellenséges egységek elhelyezkedéséről, mozgásáról és állapotáról.

Az E-1-es után így szinte azonnal megjelent az igény egy új, feljavított típusra (E-2), amely mások mellett képes integrálódni az NTDS rendszerbe. A feladatot az E-1-est is tervező Grumman repülőgépgyár kapta meg, amely 1960-ra elő is állt az E-2-essele, amely Hawkeye (angol; sólyomszem) néven állt szolgálatba (a gyártó Grumman 1994-ben egyesült a Northrop repülőgépgyárral, ezért a típus Northrop Grumman E-2-esként is ismert).


Konstrukció:

A Grumman E-2-es a korábbi E-1-es után nem sokkal állt szolgálatba, ennek ellenére a két repülőgép között éles ellentét húzódik, mivel a gyártó a Tracer-en szerzett tapasztalatokat beépítette az új típusba. A nagyobb méretű hordozó-fedélzeti repülőgépek egyik legfontosabb korlátozó tényezője a dimenzió-korlát: a szűk térben a repülőgépeknek a lehető legkisebbnek kell lennie.

Az E-1-es az S-2 „Tracker” tengeralattjáró-elhárító repülőgép módosításával hoztak létre, ami behatároltra a típus lehetőségeit, ezért az E-2-esnél az alapoktól kezdték újra a tervezést, megalkotva egy önálló konstrukciót (utóbbi a légtér-ellenőrző gépek között máig egyedinek számít). A Hawkeye eredeti elvárásai között szerepelt, hogy a típusnak nemcsak az új, nagyméretű, de a második világháborús ESSEX osztályú könnyű repülőgép-hordozókról is üzemeltethetőnek kellett lennie, ezért a típus hossza mindössze 17,6 méter (a 24,56 méteres fesztávolság nem jelent problémát, lévén a szárnyakat hátra lehet hajtani - modern típusként a felhajtás gombnyomásra, automatikusan történik).

Feladat-specifikus típusként az E-2-es törzse relatív kis átmérőjű (lévén nem kellett figyelembe venni szállítandó járművek vagy utasok méretét), viszont a pilótafülke az áltagosnál nagyobb méretű, hogy a pilóta és másodpilóta mellett befogadhassa a fedélzeti rendszereket felügyelő három tisztet.

A tisztán fém építésű típus farokrésze egyedi kialakítású: azért, hogy a vezérsíkok kellően hatékonyak legyenek (a turbulenciát okozó nagyméretű radardóm ellenére is), az E-1-esen is alkalmazott ”V” beállítású vízszintes vezérsíkokat használták, a függőleges vezérsíkok számát viszont a korábbi kettőről négyre növelték.

A felsőszárnyas E-2-es a repülőgépek új generációjához tartozott: az 1960-as évekbeli gázturbinás sugárhajtóművek még túlságosan magas fogyasztást generáltak, a korábbi (az E-1-esen is használt) légcsavaros motorokat viszont már nem lehetett továbbfejleszteni, ezért a Hawkeye légcsavaros gázturbinákat kapott (ez nevének megfelelően gyakorlatilag egy légcsavaros sugárhajtómű, amely egyesíti a két említett típus előnyeit).

A jelentős mennyiségű felszerelés miatt üresen is több mint 18 tonnás repülőgép levegőbe emeléséhez két darab Allison T56-os hajtóművet használtak, amelyeket eredetileg a lényegesen nagyobb (négymotoros) Lockheed C-130 „Hercules”-hez fejlesztettek ki és a Hawkeye-on egységenként 5100 lóerős teljesítményt adtak le.

Ezzel a gázturbinás sugárhajtóművel az E-2-es 648 km/h-s végsebességre képes, ami ugyan lényegesen elmaradt a korabeli vadászgépek akár kétszeres hangsebességre gyorsulni képes típusaitól, de a típus esetében a cél a hatékonyság maximalizálása volt (az E-1-es így is több mint 50%-kal gyorsabb, mint elődje). A Hawkeye átrepülésnél 2708 km megtételére képes (póttartályok nélkül), egy bevetés alatt akár 6 órán át is a levegőben maradhat.

A típust tricikli elrendezésű futóművel rendelkezik, egyetlen orrfutóval és két főfutóval. Relatív nagy mérete és a repülőgép-hordozón történő landolásnál fellépő jelentős erőhatások ellenére a két kerekes orrfutó mellett a teherviselő főfutókon csupán egy-egy kerék található, azonban az első futószár rendkívül robosztus, mivel a gőzkatapult ehhez csatlakozva indítja a repülőgépet (a leszállást kiengedhető elfogó horog segíti).

Az E-2-es nem szállít sem fegyvereket, sem a legénységen kívüli utasokat vagy egyéb terhet, viszont a gép testének nagy részét különböző elektronikai eszközök (rádiók, radar) töltik ki. A Haweye meghatározó rendszere a gép hátára erősített, 7,3 méter átmérőjű forgó tányér, amely más érzékelők mellett tartalmazza az AN/APS-145-ös radarrendszer antennáit.


Szolgálatban:

Az E-2-es prototípusa 1960. október 21-én emelkedett először a levegőbe és a típus 1964-ben állt rendszerbe, mint az Amerikai Egyesült Államok új minden időben bevethető, repülőgép-hordozóról indítható légtér-ellenőrző repülőgépe. A Hawkeye megjelenésekor a világ legfejlettebb ilyen típusú gépe volt, amely légtér-ellenőrző gépek között kisméretűnek számított, képességei mégis felértek a lényegesen nagyobb, szárazföldi Boeing E-3 „Sentry”-hez (utóbbit alapját a Boeing 707-es adta). Előnyeik mellett azonban a korai E-2-esek súlyos problémáktól szenvedtek.

Az elvárások ellenére az első sorozat (E-2A) alkalmatlannak bizonyult az ESSEX osztályú repülőgép-hordozókról történő üzemeltetésre, a zsúfolt raktérben az érzékeny műszerek pedig gyakran meghibásodtak (elsősorban az elégtelen hűtés miatt), ami rendkívül alacsony megbízhatóságot eredményezett.

Mindez kis híján a teljes program törléséhez vezetett: az 59. példány legyártása után a Hawkeye összeszerelését leállították, de miután elkészült a javított E-2B (10 híján minden addig elkészült gépet átépítettek), a típus ismét gyártásra készen állt. A műszaki problémák egy részét csak fokozatosan sikerült elhárítani, ennek ellenére a Hawkeye rövid idő alatt az amerikai repülőgép-hordozók egyik legfontosabb típusává vált. Az E-2-esek számos feladatot egyszerre végeztek: monitorozták a légteret ellenséges repülőgépeket keresve, irányították a baráti egységeket és rávezették őket a különböző célpontokra, sőt, egyes esetekben mobil (szárazföldi) irányítótoronyként is szolgáltak.

Az 1970-es években a ”B” sorozatot a modernebb elektronikával rendelkező E-2C típusok váltották fel, amelyek megnövelték a gép hatékonyságát és már képesek voltak az ellenséges rakéták követésére is (valamint segíthették a vadászgépeket ezek elpusztításában).

A ”C” sorozatot az 1990-es évekre „Group I”, majd „Group II” szinte hozták fel, mielőtt az ezredforduló után megjelent a következő sorozat, az E-2D „Advanced Hawkeye”, még modernebb elektronikával és hajtóművekkel. Az E-2-es így máig nemcsak rendszerben áll, de újabb példányai épülnek (az E-2D sorozat első gépeit 2010-ben adták át, az első légi utántöltésre 2016 végén került sor, gyártása jelenleg is folyamatban van).

Az elkészült Hawkeye-ok ennek megfelelően az 1960-as évek közepe óta minden konfliktusban megjelentek, ahol az amerikaiak bevetették hordozóikat: mások mellett a Vietnámi háborúban, Irak megszállásában és a Perzsa-öböl feletti kontroll fenntartásában is.

Az E-2-eseket a „flotta szemének” tartják, minden amerikai repülőgép-hordozón 4-5 példány teljesít szolgálatot, hogy minden időben legalább egy Hawkeye bevethető legyen. A típus a legrégebbi, máig rendszerben álló amerikai hordozófedélzeti repülőgép, egyben az egyetlen amerikai repülőgép-hordozóról üzemeltethető légtér-ellenőrző típus, amely minden bizonnyal még hosszú ideig rendszerben marad és bár a típus nem olyan látványos, mint egyes vadászgépek, alacsony darabszáma ellenére egyike a legfontosabb haditengerészeti repülőgépeknek. Ebből a szempontból a típus hasonló a szintén a Grumman által gyártott EA-6B „Prowler”-hez, amely az E-2-vel közel egy időben rendszerbe állított Grumman A-6 „Intruder” rádióelektronikai-hadviselő változata (a baloldali képen egy ilyen típus látható - a háttérben egy E-2-essel).

Az Amerikai Egyesült Államok mellett Hawkeye-okat 7 további ország rendszeresítette: Egyiptom, Franciaország, Izrael, Japán, a Kínai Köztársaság (Tajvan), Mexikó és Szingapúr, közülük Izrael és Szingapúr kivételével a Hawkeye minden országban máig rendszerben áll. Érdemes még megjegyezni, hogy az E-2-es bázisán alkották meg a szintén hordozófedélzeti üzemeltetésre tervezett C-2 „Greyhound” teherszállító repülőgépeket (a jobboldali fotón egy E-2-es és egy C-2-es látható).


Műszaki adatok:

Név: Grumman E-2C „Hawkeye” (sólyomszem)

Típus: (repülőgép-hordozóról üzemeltethető) légtérellenőrző repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 17,60 m

Fesztáv: 24,56 m

Magasság: 5,58 m

Szerkezeti tömeg: 18.090.kg

Max. felszálló tömeg: 19.536.kg

Motor: 2 db (légcsavaros) gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 5100 Le-s (Allison T56-A-427)

Személyzet: 5 fő

Fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 648 km/h

Csúcsmagasság: 10.576.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: ismeretlen km (átrepülésnél 2708 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.