Grumman A-6

„Teltkarcsú agresszor”


Tervezés:

Az első katonai repülőgépek még fegyvertelen felderítők voltak, melyeken a pilóták csak kézifegyvereiket használhatták, azonban hamarosan megjelent a repülőgép fedélzeti fegyvere, a géppuska, majd az első kisméretű légibombák. A sebesség növekedésével a földi és légi célpontok támadására külön célgépeket kezdtek fejleszteni: a vadászgépeket, illetve az alacsonytámadó repülőket.

Amíg az élvonalbeli elfogó-vadászrepülők számára a minél nagyobb végsebesség és a manőverező-képesség a prioritás, addig az alacsonytámadó típusoknál, más néven csatarepülőknél többek között a jelentős tűzerő és a sérülésállóság.

A második világháború alatt megjelenő, majd hamarosan elterjedő sugárhajtóműves hajtásmód a vadászgépeken rendkívül hasznosnak bizonyult és hamar egyeduralkodó lett. Ezzel szemben a csatarepülőknél még sokáig használták a dugattyús motorokat, mivel azok kisebb sebessége miatt a gépek hosszabb ideig támogathatták a csapatokat (az Amerikai Egyesült Államokban erre a célra a háború után a szintén légcsavaros Douglas A-1 „Skyraider”-t használták).

A Skyraider-ek számos bevetést teljesítettek az 1950-es években a Koreai háborúban és rendkívül sikeressé váltak (hatékonyságuk vezetett a Fairchild Republic A-10 „Thunderbolt II” kifejlesztéséhez), de ha sugárhajtású vadászgéppel kerültek szemben, az általában a végüket jelentette.

Emiatt az amerikai haditengerészet (US Navy) már 1955-ben kiadott egy elő-követelményt egy jövőben rendszeresítendő sugárhajtású csatarepülőről, amely képes bármilyen időjárásban nappal és éjjel is repülni, emellett repülőgép-hordozóról is üzemeltethető. Ezt egy évvel később követte a tényleges felhívás (a pontos követelményeket azonban csak 1957 februárjában juttatták el a pályázókhoz).

A kor összes jelentős amerikai repülőgépgyártó-vállalata pályázott: a Bell, a Boeing, a Douglas, a Grumman, a Lockheed, a Martin, a North American, és a Vought - ezek közül végül a Grumman A2F-1 jelű tervezetét választották. A kor vadászgépeire nem hasonlító, egyedi alakú gép szolgálatba állásakor az A-6 nevet és az Intruder (angol; besurranó, betolakodó) becenevet kapta.


Konstrukció:

A Grumman A-6-os egyik különlegessége hosszához képes meglepően széles teste volt, amely lehetővé tette, hogy a kétfős legénység tagjai egymás mellett foglaljanak helyet: a meglepően tágas, jó kilátást biztosító kabin bal oldalán kapott helyet a pilóta, mellette ült a bombázótiszt/navigátor.

A repülőgép egy másik megkülönböztető jegye volt a két ülés közé beszerelt, fix légiutántöltő csonk. Ez alatt, a gép tömpe orrában kapott helyet a „DIANE” integrált radarrendszer - az Intruder más alkatrészei is csúcstechnológiájú voltak, a fedélzeti számítógép például képes volt beazonosítani a hibás alkatrész helyét - ez a fejlettség azonban kívülről nem volt látható.

Az A-6 szubszonikus (hangsebesség alatti) repüléshez ideális szárnyakat kapott - a gép enyhén hátranyilazott, vállszárnyas kialakítása hasonlított több korabeli vadászbombázóra (pl.: az angol Hawker Hunter-re vagy az amerikai F-4 „Phantom II”-re). A szárnyvégeket a könnyebb hajófedélzeti tárolás érdekében fel lehetett hajtani.

A tömzsi gép végén egyszerű, de hosszú farokrész kapott helyet két függőleges és egy vízszintes vezérsíkkal. Az Intruder-eket kettős áramlásrontókkal szerelték fel (a féklapok felfelé és lefelé nyíltak szét). Ezáltal a repülő képes volt rövidebb távon megállni, amire a repülőgép-hordozók korlátozott hosszú felszállópályái és a gép jelentős tömege miatt szükség is volt.

A típust két, egyenként 41,1 kN tolóerejű Pratt & Whitney hajtómű mozgatta, melyeket a törzs két oldalába építettek be - ezzel az A-6-os mindössze 1040 km/h-ig gyorsíthatott, azaz a még a hangsebességet sem érte el, emelkedőképessége viszont átlagon felüli volt.

A gép méretéhez képes rendkívül nagy, maximum 27,4 tonnás felszálló-tömegű Intruer érdekes módon háromtengelyes, tricikli elrendezésű futóművet kapott, elöl két, hátul csupán egy-egy kisméretű felnivel.

Az Intruer-ek nem klasszikus csatarepülők voltak: sem fedélzeti gépágyúval, sem páncélzattal nem rendelkeztek, de erre nem is volt szükségük, mivel a gépek öt függesztőponton összesen több mint 8 tonnányi fegyverzetet szállíthattak!

Az A-6-osok gyakorlatilag az összes akkor létező amerikai rakéta és bomba hordozására alkalmasak voltak. Ezek között megtalálható volt hat irányított rakéta (típusaik: levegő-levegő, levegő-föld, radar-elhárító), kétféle nem irányított rakéta (köztük a 127 mm-es átmérőjű Zuni) és több mint egy tucatnyi különböző ejtőfegyver (a 113 kg-os Mk 81-től a 907 kg-os Mk 84-ig, egy részük már lézerirányítású változatban is elérhető volt).

Az Intruder-ek ezek mellett képesek voltak Mk 77-es gyújtóbombák, aknák, külső üzemanyag-tartályok, sőt, négyféle nukleáris bomba, köztük az Amerikai Egyesült Államok legerősebb gravitációs atombombájának, a B83-asnak a hordozására is.


Szolgálatban:

A típus első, YA2F-1 nevű prototípusa 1960. április 19-én repült először és három évvel később rendszeresítette az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete (US Navy), valamint a tengerészgyalogság (US Marine Corps).

Bár komoly energiát fordítottak a kialakításra, Intruder-ek sohasem vettek részt nukleáris bombázásban. Mivel az A-6-osok rendszerint kis magasságban repültek, nem volt lehetőség nukleáris töltetet hagyományos bomba-kioldással indítani (mivel ebben az esetben a gép a bomba hatósugarán belül lett volna a robbanáskor).

Ezt egy úgy, LABS-IP (Launch Atomic Bomb System - Inverted Position, szabad fordításban: fordított pozíciójú atombomba-indító szerkezet) nevű rendszer használatával oldották meg. Ennek lényege, hogy a gép a célpont közelébe érve teljes sebességgel, meredeken emelkedni kezdett, közben a fedélzeti számítógép kiszámította a bomba kioldására ideális pontot.

A kioldás után a pilóta tovább növelte a magasságot és a szöget, míg végül az A-6-os már függőlegesen emelkedett. Ezt követően egy manőverrel újra vízszintesbe hozták a gépet és igyekeztek teljes sebességgel, a lehető leggyorsabban elmenekülni a helyszínről, megelőzve a robbanás által keltett lökéshullámot (ezt a furcsa technikát a pilóták csak „a váll mögött”-i bombázásnak nevezték).

Az, hogy ezt a módszert háborúban egyszer sem alkalmazták, nem jelentette azt, hogy az A-6-osok ne lettek volna hasznos egységek, sőt, a típus több mint három évtizeden át a haditengerészet legfontosabb csatarepülőjének számított.

A gépeket elsőként a Vietnámi háborúban, a Dél-Vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front erejének megtörésére szánt Linebaker légi hadműveletekben használták. Itt kis sebességüket és a vadászgépekéhez képest korlátozott manőverező-képességüket az Intruder-ek úgy kompenzálták, hogy éjszaka, földközelben repültek, mert így a sötétség és a domborzat takarásában haladhattak.

Ez hatékony eljárásnak bizonyult, de így az A-6-osok ki voltak téve a légvédelmi egységek tüzének, ez pedig minden nyolcadik Intruder életébe került (bár a 84 db elvesztett gépből csupán kettőt lőttek le vadászgépek).

E konfliktus lezárulta után az A-6-osok szinte mindenhol megfordultak, ahol a haditengerészet járt: részt vettek Líbia bombázásában (Eldorádó Kanyon hadművelet), Irak lerohanásában (Sivatagi Vihar hadművelet) és jártak Szomáliában is (Visszaállított Remény hadművelet).

Másfél tucat különféle Invader-típust terveztek, de ezek közül csupán ötöt gyártottak jelentősebb számban, melyek azonban külsőre csak minimálisan különböztek. A bázismodell A-6A-k egy részét idővel A-6B-vé alakították át, kifejezetten radar-állomások elpusztítására, az A-6C-ket éjszakai bevetésekre optimalizálták, míg az utolsó, A-6E jelű változat a korábbiaknál jóval fejlettebb elektronikával rendelkezett.

Ezen kívül egyedül a KA-6D jelű Intruder-eket rendszeresítették: ez egy légi-utántöltő változatot takart: bár kapacitásuk korlátozott volt, nagyobb társaikkal szemben el tudták kísérni a többi A-6-ost, ami jelentősen növelte a hatékonyságukat (ld. jobbra).

Az A-6E alapján egy fejlettebb gépet is megépítettek: a máig rendszerben álló EA-6B „Prowler”-t, amelyet külön típusként kezelnek, noha ez gyakorlatilag az A-6 négyfősre bővített, nyújtott törzsű, fejlettebb változata. Az EA-6B-k már nem elsősorban csatarepülők, hanem elektronikai csapásmérő gépek (hasonlóan az Intruder-ből tervezett, de gyártásba nem került EA-6A „Electric Intruder”-hez).

Összesen 693 db A-6-os készült (később sok gépet átalakítottak, pl.: mind az 58 db KA-6D-t így hozták létre), a gépet külföldre nem adták el. Az A-6-osokat rendkívül hosszú (egyes gépeknél 40 évet meghaladó) szolgálat után, 1996-ban vonták ki végleg a szolgálatból, feladatait négy repülő, a fent említett A-10, a Lockheed S-3 Viking, a Grumman F-14 „Tomcat”, illetve a McDonnell Douglas F/A-18 „Hornet” vette át.


Műszaki adatok:

Név: Grumman A-6 „Intruder” (behatoló)

Típus: (alacsonytámadó) csatarepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 16,60 m

Fesztáv: 16,20 m

Magasság: 4,75 m

Szerkezeti tömeg: 11.630.kg

Max. felszálló tömeg: 27.395.kg (hajófedélzeti indításnál max. 26.580. kg)

Motor: 2 db sugárhajtómű, egyenként 41,1 kN tolóerejű (Pratt & Whitney J52-P8B)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 5 db függesztési ponton maximum 8170 kg-nyi irányított és nem irányított bomba, rakéta vagy akna

Teljesítmények:

Végsebesség: 1040 km/h

Csúcsmagasság: 12.400.m

Emelkedőképesség: 2322 m/perc

Hatótávolság: 5222 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.